Ali túljárt az eszén – George Foreman-sorozat, 2. rész

George Foreman 1973. január 22-én Kingstonban technikai KO-val megsemmisítette Joe Fraziert – a The Ring magazin szerint ez volt az év mérkőzése –, ezzel 24 esztendősen a királykategória világbajnoka lett. A folytatásban első menetes KO-val megvédte övét a Puerto Ricó-i José Roman ellen. Ezután nagyvad akadt az útjába, termetre legalább akkora, mint ő: Ken Norton (191 cm) csupán két centivel volt alacsonyabb a címvédőnél, de ennél figyelemre méltóbb, hogy 1973-ban kétszer is összemérte erejét Muhammad Alival. Először (1973. március 31., San Diego) megosztott pontozással győzött – ezen az összecsapáson tört el Ali állkapcsa… –, Norton volt az esélytelenebb, csupán 50 ezer dollárt kapott a meccsért, de a korábbi tengerészgyalogos 233 ütéssel puhította Alit, aki válaszul csupán 171-et vitt be. Második alkalommal (1973. szeptember 10., Inglewood) Norton szintén megosztott pontozással vereséget szenvedett (harmadik küzdelmüket 1976. szeptember 28-án vívták New Yorkban, ezen 15 menetben Ali nyert pontozással). Igazság szerint Norton – a Fekete Herkules – az első két meccsük után lett elismert bunyós, addig fintorogtak, hogy szerencséje van, meg Ali nem volt a csúcson. Noha Norton sohasem lett világbajnok – három alkalommal is ringbe lépett vb-övért –, mégis a legjobbak között tartották számon. Támadó felfogásban, gyorsan és technikásan bunyózott, más kérdés, hogy taktikailag nem mindig a legjobb megoldást választotta és védekezésben is voltak hiányosságai. Karrierjét 42–7–1 (33 KO, TKO) mérleggel fejezte be.

George Foreman és a 30 győzelemmel, két vereséggel álló Norton Caracasban csapott össze (1974. március 26.), a kihívó nem bírta sokáig, a címvédő balhorgaira nem talált ellenszert, háromszor is padlóra került, Big George technikai KO-val győzött, azt is bizonyítva, hogy a hozzá hasonlóan nagy termetű ellenfelekkel szemben sem vall szégyent. Foreman nem először igazolta, hogy minden idők legkeményebb bokszolóinak egyike, agresszív, brutális ütőerővel. Norton ellen nem derülhetett ki, hogy technikailag nem a legképzettebb, s a védekezése is hagy némi kívánnivalót maga után…
Ekkor következett Muhammad Ali, aki szisztematikusan készült rá, hogy visszaüljön a királykategória trónjára. Nemcsak nagyszájú volt, de visszavágott Fraziernek és Nortonnak is, ezt követően hívta ki Foremant, aki 40 nyert meccsel a háta mögött, veretlenül várta a csatát, amely valóban ütközet lett, Rumble in the Jungle (Dübörgés a dzsungelben), minden idők egyik legnagyobb bokszmérkőzése. Alira a katonai szolgálat megtagadása miatt kiszabott büntetés, a hároméves kihagyás rossz hatással volt: már nem röpködött a ringben, ahogyan korábban megszokták tőle.

Don King menedzser 5-5 millió dollárt ajánlott fel a két ökölvívónak, az anyagi fedezetet Zaire (jelenleg Kongói Demokratikus Köztársaság) elnöke, Mobutu nyújtotta, aki saját népszerűsége és nemzetközi reputációja miatt finanszírozta a rendezvényt, amelyet el kellett halasztani. Az összecsapást 1974. szeptember 25-re tervezték Kinshasába, ám Foreman sérülése miatt október 30. lett az új dátum. Big George először haza akart utazni, de Mobutu attól tartva, hogy nem tér vissza, ezt megakadályozta (elképzelhető, hogy a puccsal az elnöki székbe ülő politikus magából indult ki…). Tény, hogy a sportolók és stábjuk már nyár vége óta az afrikai országban tartózkodtak. A helyiek a kihívónak szurkoltak „Ali boma ye!” – Ali, öld meg!– kiáltásokkal, talán azért is, mert Ali polgárjogi harcosként élt a színes bőrű lakosok tudatában. Pedig a híres amerikai író, Norman Mailer, a The Fight című könyvében azt írta Aliról: „(…) meztelen háta mögött szakszervezetek, vallási és faji egyesületek, politikai pártok fehér és fekete cápái, mosolytalan CIA-lovagok, de leginkább semleges világnézetű, diszkrét csekkfüzetek állnak.” S hogy került a képbe az ökölvívást imádó, a sportágat értő, nem egy összecsapást esszében megéneklő szerző? Könyvet írt a kinshasai csatáról is, amely Magyarországon A bokszmeccs címmel 2009-ben jelent meg (Mailernek hazánkban többek között kiadták a Meztelenek és holtak, továbbá A hóhér dala című regényét is).

A meccs előtt persze Ali részéről ment a duma: „Aki azt álmodja, hogy legyőz, ébredjen fel és kérjen bocsánatot érte.” A ringben aztán minden rafinériáját beleadta a csatába a toronymagas favorit címvédő ellen. Amellett, hogy rádőlt a kötelekre, ezzel is kifullasztva Foremant a trópusi melegben, nyomta neki a szöveget: „Te úgy ütsz, mint egy puhány, pedig azt mondták, tudsz bunyózni.” Így provokálta ellenfelét, aki erre még nagyobb lendülettel állt bele az ütésekbe és csépelte, puhította a kötelekre fekve kettős fedezékben lévő Alit. A 8. menetre Foreman teljesen elfáradt, s a kihívó ekkor feladva a védekezést, kipattant a kötelek közül, és néhány pontos ütéssel leterítette a címvédőt, aki a padlóról képtelen volt feltápászkodni. Ali ismét világbajnok lett! Ugyanakkor Big George is rengeteg ütést vitt be neki. Ahogyan Mailer fogalmazott: „Erős találatok érték az oldalát, és a veséi teljesen kikészültek. Fürdőszobája csöndjében bizonyára összegörnyed a kíntól, és valószínűleg a vizelete is véres. Ez az az ár, amelyet sok bokszoló megfizet egy-egy győzelemért.” Hogy mégis ezt a harcmodort követte? Az író válasza a következő: „Pályafutása későbbi éveiben azonban Ali már nem annyira saját gyorsaságának fokozására összpontosított, hanem arra, hogyan fogadja ellenfele ütéseit. (…) a fejére kapott ütések erejét csökkentette, majd szétáramoltatta a testében (…) Ali mintha az egész idegrendszerét arra ösztökélte volna, hogy a szokásos reakcióidőnél gyorsabban vezesse el az ellenfél öklének becsapódását. Lehet, hogy minden betegség az elme és a test kommunikációs zavarára vezethető vissza. Az állítás minden bizonnyal igaz az olyan gyors lefolyású betegségre, mint amilyen a KO. Az agy nem tud további üzeneteket küldeni a végtagoknak (…) azt a bunyóst, akiben őszintén ég a győzelmi vágy, és látja az érkező ütést, nem lehet kiütni, ugyanis nem szakad meg drámai hirtelenséggel az elméje és a teste között kommunikáció. Az ütés fájhat, de nem teszi harcképtelenné. (…) Ali mintha egyetemi szinten valósította volna meg az elképzelést, hogy mindenki másnál gyorsabban kell elvezetni a bekapott ütéseket – a szó szoros értelmében több porcikájához tudta eljuttatni az ütés erejét, mint a riválisai –, vagy a legkedvezőbb útvonalon sikerült továbbítania (…) oly mértékben készen állt a becsapódás energiáját a két karjához, két lábához vagy a többi szervéhez vezetni, hogy az elszenvedett ütést feldolgozva az elméje tiszta maradt. Kész tanulmány volt megfigyelni, miként tűri az ütéseket.”     

Tehát nemcsak fizikai, hanem pszichikai háború is folyt a ringben. Foreman úgy érezhette, bármelyik pillanatban befejezi a küzdelmet, Ali már képtelen elviselni a fájdalmas, ugyanakkor a lelket is felőrlő ütéseket. Mégis, mi történt? A kihívó a meglepetés erejével bevitt egy néhány ütésből álló kombinációt, amelyet Foreman nemhogy nem várt, de szinte nem is látott. Minden ütés talált. És igen, a meglepetés ereje!

Big George évekkel később már képes volt tárgyilagosan látni a vereségét, ám közvetlenül a találkozót követően mindent és mindenkit hibáztatott: a bírót a gyors számolásért, az Ali edzője kérésére meglazított ringköteleket, a csúszós ringvásznat, amelyen nem tudott igazán beleállni az ütéseibe, de még saját segítőibe is belekötött, mondván, észre kellett volna venniük, hogy ellenfele nem tehetetlenségében nyeli az ütéseket, hanem azért, hogy őt kifárassza.

A kudarcot követően másfél évig elkerülte a szorítót.

(A következő részben: A nagy visszatérés)    

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 12-i lapszámában jelent meg.)