„Kimondom, amit gondolok” – interjú a kétszeres világbajnok Szűcs Lucával

– Éveken keresztül mindenki Sütinek hívta a vívóteremben, mostanra viszont mintha eltűnt volna ez a becenév, s maradt csak Luca. Ön akarta így, szerette volna elhagyni a gyerekkori elnevezést, mert mára felnőtt?
– A nevet Varga József mesteredzőtől kaptam egyesületemben, a BVSC-ben: rohanva készültem az edzésre, és a parfümöm kiborult a táskámban. Amikor felsorakoztunk a mester előtt, megkérdezte, kinek van ilyen illata. A többiek nevettek, én nem, kicsit kellemetlen volt, de ő azt mondta, jól van, Süti – így jött ez a becenév. Az viszont igaz, hogy mára már csak Sugár (Battai Sugár Katinka – a szerk.) hív így, és az edzője, Dávid László. Nem volt semmi részem abban, hogy eltűnt a termekből a Süti név, én szeretem, ha így hívnak, kedves emléket idéz fel bennem. Szerintem éppen fordítva van amúgy, vagyis azért kezdtek el Lucának hívni Süti helyett, mert felnőttem.

– Mégpedig úgy, hogy élete jelentős részét töltötte a vívóteremben. Azt tudjuk, mert mondta már, hogy az öné is klasszikus eset, vagyis Szilágyi Áron nyert Londonban, ön pedig szólt a szüleinek, hogy vigyék el vívni. Hogy mi tetszett meg a sportágban, azt érteni vélem, de mi tartotta meg a közegben?
– Talán leginkább az, hogy küzdeni lehet a másikkal. Hogy karddal lehet vívni, hogy ez néha tényleg olyan, mint egy csata. A vívás előtt sem kifejezetten lányos sportágakat próbáltam ki, mert például a tenisz mellett még fociztam is. Nem akartam sohasem táncolni menni, de az, hogy itt lehet harcolni, pontokat gyűjteni, a végén meg nyerni, nagyon megtetszett. Az elejétől kezdve szerettem ezt a játékosságot is, mert ez is benne van a vívásban. Persze később, amikor az ember egyre több mindent megért, például már érti, hogy van mögötte logika, érti, hogyan is működik a vívás, már másik szint: ahogy egyre érettebb leszel, megtanulod, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell tudatosan tust adni, de kicsiként leginkább csak csapkodsz a karddal.

Született: 2002. szeptember 20., Budapest  Sportága: (kard)vívás Klubja: BVSC-Zugló   Edzői: Fehér Gábor, Bódy István, Bódy Benjámin Kiemelkedő eredményei: 2x világbajnok (csapat, 2022, 2023), Eb-3. (csapat, 2023), U23-as Európa-bajnok (csapat, 2022), U23-as Eb-2. (egyéni, 2022), 3x junior-világbajnok (egyéni, 2019; csapat, 2019, 2023),   junior-vb-2. (csapat, 2022), 3x junior Európa-bajnok (csapat, 2020, 2022, 2023)

MAXIMALISTA, Leginkább CSAK AZ ELSŐ HELLYEL ELÉGEDETT

– Nem titok, nagyjából azóta ismerjük egymást, hogy először kardot vett a kezébe. Így testközelből láthattam, hogy már az elejétől a sikeres gyerekek között volt.
– Ez igaz, de azt még nem nevezném vívásnak. Nemrég visszanéztem a családdal egy régi felvételt, az első diákolimpiámon készült, hát elég borzalmas volt. Valójában csak rohantam előre, aztán egyszer csak kinyújtottam a karomat, és vagy én adtam a találatot, vagy ha az ellenfelem észlelte a mozdulatomat és reagált, akkor ő. Technikailag még semmi sem volt a helyén, de ezzel nincs gond, ez így van rendjén.
Viszont a fiatal vívók rengeteg versenyen bizonyíthatnak, a sikerek magabiztosságot, önbizalmat adnak, no meg kedvet a folytatáshoz, nem?
Igen, ám van az éremnek másik oldala is. Mondjuk, ha a szezonban van tíz verseny, és abból csak kettő sikerül jól, és az a kettő sem feltétlenül úgy, hogy nyersz, akkor azon az ember sokáig tud gondolkodni. Hogy hol is rontotta el. Ez nekem a mai napig gondot okoz, mert maximalista vagyok.

– A „gondot okoz” megállapítását kifejti bővebben?
– Az jelent nehézséget, hogy tűrni kell a kudarcokat, fel kell állni minden egyes verseny után, akkor is, ha nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna – ami esetemben, lévén, hogy maximalista vagyok, nagyjából az első helyet jelenti. De egyébként is szoktam találni valami olyat, amin szeretnék javítani. Ez persze nem baj, sőt, mert így fejlődik az ember, viszont mentálisan kell az erő, nem szabad beleragadni a kudarcba, a nehéz helyzetbe.

– Hogy a tusok után jókat visít a páston, már tudjuk, megszoktuk, mi több, majdhogynem várjuk, de mi történik az asszók után? Milyen az a Luca, amelyik kikap? Olyankor például nem szabad hozzászólni?
– Na, azt nagyon nem szeretem, ha ilyenkor hozzám szólnak… Ha valamit nagyon elrontok, azt folyamatosan pörgetem az agyamban, legalább harmincszor újraélem a történteket, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Valójában így dolgozom fel az egészet, aztán megyek tovább, mert ugyanakkor azt is tudom, a múlttal már nem tudok mit kezdeni. Az a fontos, hogy a legközelebbi alkalommal hasonló már ne történjen meg velem. Aztán ha jön egy újabb nehéz szituáció, igyekszem higgadt maradni, ilyenkor sokszor bevillan az a korábbi „harmincszor is átpörgetem a hibát” eset, és olyankor nem azt lépem, amit korábban, hanem azt, amit kitaláltam.

– Igazi harcos típus a páston, ugyanakkor itt ül velem szemben egy vékony, törékeny lány – olyan, mintha két énje lenne. Így van?
– Szerintem én az életben is olyan vagyok, mint a páston.

– Vagyis?
– Nagyon szókimondó vagyok – ezzel meg is osztom az embereket, az elején biztosan, mert vagy jó benyomást keltek, vagy megijednek tőlem.

– Mindig kimondja, amit gondol?
– Igen. De szerintem ez egy mélyebb kapcsolatban – legyen az szerelem vagy barátság – alapvető. Én megmondom, mit szeretnék, és azt is, ha van valami problémám. Nem félek a konfliktusoktól. Ha valami nem tetszik, hangot adok neki – sajnos. Vagy nem sajnos.

– Kicsiként is ilyen volt?
– Az általános iskola elejétől a gimnázium végéig az volt a jellemző, hogy az osztályban voltak a fiúk, meg volt Luca – én például magatartásból sohasem kaptam példást. Ha bajom volt, szóltam, gyere, menjünk arrébb, beszéljük meg, mi a gond.

– A tanárokkal is így viselkedett?
– Őszinte voltam velük is, azt is elmondtam például, hogy kémiát nem szeretnék tanulni…

– Ez nem biztos, hogy rossz tulajdonság, hosszú távon biztosan nem. De már nyilván volt olyan eset, hogy bár nem értett egyet, inkább csendben maradt, mert jobb a békesség.
– Az a baj, ha nem is mondom ki szavakkal, amit gondolok, az arcomon ott van minden, vagyis maradhatok én csendben, ha forgatom a szememet… De őszintén szólva, nem is szeretném eltitkolni a véleményemet soha, szerintem nincs értelme. Ha valamivel nem értek egyet, mondjam azt, hogy igen, persze? Hát nem fogom!

– És hogyan viselkedik fordított szituációban? Hogyan reagál, ha valaki őszintén elmondja a véleményét?
– Elmondhatja, ellent is mondhat. Amit nem szeretek, az az, ha a másik nem mond semmit.

„HÁZASPÁRKÉNT” ÉLNEK EGYÜTT BATTAI SUGÁRRAL

– A női kardcsapat kétszer nyert világbajnokságot, ilyenkor négyen vannak a válogatottban, de a felkészülés során többen edzenek együtt. Ugye nem akarja elhitetni velünk, hogy sohasem vitatkoznak?
– Ezt nem mondanám, mert nem lenne igaz. Fontos viszont, hogy mindig meg tudjuk beszélni a konfliktusokat. Amúgy ilyen helyzetek leginkább akkor fordulnak elő, amikor sokáig össze vagyunk zárva, például ha készülünk a szezon végi Európa-, majd világbajnokságra. Olyankor akadnak nehézségek – én ugyan nagyon szeretek emberek között lenni, de szükségem van arra is, hogy egyedül legyek. Általában olyankor vagyok kissé ingerültebb, ha nem tudok eleget egyedül lenni, ha nem tudok elvonulni.

– Évek óta Battai Sugár Katinkával lakik egy szobában a versenyeken és az edzőtáborban. Vele már összeszoktak?
– Olyanok vagyunk már, mint egy házaspár, hiszen gyerekkorunk óta együtt vívunk, és sok éve már együtt lakunk, ha utazunk valahová. Már tudjuk, mi zavarja a másikat, milyenek vagyunk, ha rossz a kedvünk és folytathatnám.

– Hogy jóban vannak, azt a kívülálló is látja. De mi történik, amikor egyiküknek megy a vívás, a másiknak meg nem? Mit csinál, hogyan viselkedik, amikor Sugárnak jól sikerül a versenye, önnek meg nem?
– A barátságot és a vívást igyekszem elkülöníteni. És próbálom magam nem hasonlítani sem hozzá, sem másokhoz – a sportban és a hétköznapokban is így élek, bár mostanság elég nagyok az elvárások, és az ember hajlamos magát ezekhez mérni… Ez társadalmi probléma, de ami engem illet: úgy állok a versenyekhez, hogy vagyok én, és magamhoz mérten akarok jól teljesíteni. Ha nem sikerül, jön az agyalás, amiről már beszéltem. Ha ezen túl vagyok, jöhet Sugi – ő nekem tényleg az egyik legjobb barátnőm. A bajomat leteszem egy időre, és szurkolok neki, támogatom őt! 

– Társadalmi problémaként említette a magas elvárásokat: hála istennek, már éppen elégszer bizonyított a páston, mégis, hogyan viselte, hogy sokan csak a szépségére figyeltek fel? Küzdött az ellen, hogy ne a szép Lucát lássák vívóruhában, hanem a tehetséges, jó sportolót is?
– Foglalkoztam vele, persze, nem tudtam nem így tenni. Ami a külsőt illeti: én nem szépnek, inkább igényesnek mondanám magam. Attól, mert sportoló vagyok, még szeretek elmenni például fodrászhoz, és szeretem azt is, ha ápolt a kezem – ezt nőként elvárom saját magamtól. És igen, még az olimpia előtt is kaptam olyan kérdéseket, hogyan készülök „külsőleg” a versenyre, de ezekre mindig azt válaszoltam, hogy az év többi napján majd figyelek erre is, Párizsban az a fontos, hogy jól vívjak.

– Azt is sokan kiszúrták, hogy a nagyobb versenyeken piros a körme. Ez a kabalája?
– Tulajdonképpen véletlenül alakult így. Amikor megnyertem a kadétvébét, piros volt a körmöm. Aztán amikor a junior Európa-bajnokságon először győztünk a csapattal, akkor is. Úgy gondoltam, ezen aztán ne múljon, és egyébként is ezt a színt szeretem a legjobban a körmömön.

– És nem zavarja a hosszú köröm vagy éppen a sok ékszer, amit visel?
– Az ékszereket alvás előtt sem veszem le, már megszoktam, nekem így természetes. A körmöm pedig azért nem olyan hosszú, és a bal kezem hüvelykujján mindig „csutka”, mert egy-egy összevágásnál nem lenne jó, ha hosszabb lenne. Ezek tényleg csak külsőségek, mert mindig a vívás élvez prioritást a versenyeken, ugyanakkor nem vagyok álszent: jólesik, hogy szépnek tartanak, de remélem, idővel elérem, hogy a tehetségem kerül az első helyre.

– Az én olvasatomban már eljutott idáig. Viszont hogyan viseli a másfajta terhet, például, hogy kétszeres csapatvilágbajnokként magasan a léc? Vagy hogy egyéniben is minél előrébb „kell” jutnia?
– Nem feltétlenül a „kívülről érkező” elvárásokkal kell megküzdenem, sokkal inkább azokkal a terhekkel, amelyeket én magam teszek a saját vállamra. Nyertünk vébét és címet kell védeni? Persze hogy kell, hiszen egyszer már megcsináltuk – ezt én mondom magamnak!

– Elárulja, mit vár el magától? Például álmodik arról, hogy a dobogó felső fokán áll egyedül?
– Persze hogy álmodom, egyértelmű, hogy ez a cél.

– Mióta? Mikor határozta el, hogy magasra akar jutni?
– Az elején. Azért kezdtem el vívni, mert bajnok akarok lenni.

– Ha már Szilágyi Áron miatt ment le a vívóterembe…
– Áron persze speciális eset, de mi más célom lehetne, mint az olimpiai arany?!

KÉT EDZÉS KÖZÖTT KEDVENC SOROZATÁT NÉZI

– Szilágyi Áron 2012-ben nyert először olimpiát, Szűcs Luca akkor kezdett el vívni. Hitte volna, hogy idáig jut tizenkét, majdnem tizenhárom év alatt? 
– Nem, de amúgy ebbe bele sem szoktam gondolni, pedig azt hiszem, kellene! Kellene, mert hatalmas motivációt tud adni, hogy ha ennyi eredményt már elértem, vajon mit tartogat még nekem a jövő. Az viszont biztos, hogy sok munkám van abban, hogy itt tartok.

– Sokat dolgozik, maximalista, de azért előfordul, amikor nem akar edzésre menni, olyankor mi történik?
– Elmegyek edzésre.

– Mindig?
– Ha nincs kedvem, akkor is meg kell csinálnom az edzést. Szorgalmas embernek tartom magam, és a már emlegetett maximalizmusom miatt sem engedhetem meg magamnak, hogy ne menjek le a terembe, mert akkor mi lesz a versenyen?! Én úgy és akkor tudok magabiztosan felmenni a pástra, ha elvégeztem a munkát.

– Mit csinál Szűcs Luca legszívesebben, ha nincs penge a kezében?
– Sorozatot néz. A Gossip Girl a nagy kedvenc, legalább háromszor végignéztem már. Nagyon szeretek pihenni, két edzés között, ha csak lehet, alszom egyet. Mostanában magamra szoktam főzni, de amit nagyon szeretek, az a mozi! Illetve, ha úgy érzem, túl sok volt a melegítőből és edzőcuccból, a barátnőimmel el szoktam menni valami szép helyre vacsorázni: olyankor kisminkelem magam, felveszek egy szép ruhát, magassarkút – ez kissé helyrebillent.

– Amúgy megismerik az utcán?
– Az olimpia után a családommal elmentem egy fesztiválra, ott percenként jöttek oda hozzám emberek – korábban nem volt ilyenben részem, hasonlót sem tapasztaltam meg. Elvétve persze akkor is felismertek, meg kértek közös képet, de ilyen mennyiségben az volt az első. Amúgy én ezt szeretem, úgyhogy jöjjön csak oda bátran hozzám, aki szeretne!

– Los Angeles után akár még ismertebb lehet…
– Szeretnék egy újabb olimpiára kijutni, s ha sikeres a kvalifikáció, akkor onnan jó lenne éremmel hazatérni.

Szűcs Luca kedvese a franciák kiválósága, a csapatban olimpiai bronzérmes Sébastien Patrice – bizony igényel nem kevés egyeztetést, hogy működjön is a kapcsolatuk. „Az egyetlen problémát a távolság okozza, vagyis az, hogy másik országban lakunk és készülünk. De versengés nincs köztünk semmiféle értelemben, ha lenne, nem is lenne jó kapcsolat – mondja Luca. – Ha ugyanazon a helyszínen versenyzünk, akkor sem az vonja el néha a figyelmemet, vajon mit szól a vívásomhoz, hanem maga az ember… Mert szeretnék neki is bizonyítani. E tekintetben Sébastien jobban áll az egészhez, mert ő úgy fogja fel, ha ott állok a pást mellett, hogy támogatom őt. És ez nyilván így is van.” A távkapcsolat viszont őszinte kommunikációt is kialakított a szerelmesek között, mindez pedig stabil alapokat ad a kapcsolatuknak: „Itt nincs olyan, hogy majd holnap átmegyek hozzád, és megbeszéljük, mi a baj. A legkisebb problémát is rögtön meg kell beszélni. Sportolóként viszont tudjuk, már az is rossz kedvet okozhat, ha nem ment jól az edzés. Nem könnyű a távkapcsolat, de megéri, és jó érzés várni, mikor találkozhatunk újra.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 1-i lapszámában jelent meg.)