A háttérember: Csiki Károly – interjú

– Amikor a beszélgetés időpontját egyeztettük, azt mondta: az ünnepek előtti napokban semmiképp sem ér rá – sütnie kell. Hogy sikerült?
– Remekül. Bejglit, zserbót és Harlekin-szeletet csináltam több tepsivel. Szeretem az édességet, szeretek sütni. Nagy a család, két saját és egy fogadott gyerek, hat unoka, hamar elfogyott.

– A december a karácsony és a szilveszter miatt különleges, de a tavalyi sokkal inkább az volt, ugyanis hivatalosan december harmincegyedikéig dolgozott az MLSZ-ben.
– Igen, éppen ez év első hétfőjén voltam a Kánai úton, úgymond leszámolni. Több mint negyven esztendő után fejeztem be, ideje volt, április tizennegyedikén nyolcvanéves leszek. Gyakorlatilag szeptember közepétől már nem kellett bejárnom. Nagyon szép ünnepségen búcsúztattak. Kaptam egy gyönyörű kristálylabdát, rajta a felirattal: „Emlékül Csiki Károlynak, a magyar labdarúgás több évtizedes szolgálatáért. Elkötelezettséged és odaadásod mindnyájunkat inspirált. Most, hogy »visszavonulsz«, reméljük, megtalálod a nyugalmat és a pihenést, amit annyira megérdemelsz.” Rendkívül meghatódtam, köszönök mindent az MLSZ-nek.

– Szép szavak. Valóban visszavonul? Nehéz elképzelni majd úgy egy bajnoki fordulót, hogy Csiki Károly ne legyen ott valamelyik stadion lelátóján.
– Egy ideig biztosan. Amióta nem dolgozom, nem voltam meccsen, de a tavasszal bizonyosan kimegyek valamelyik pályára.

– Bár sohasem futballozott, nem volt klubvezető, mégis, aki az utóbbi több mint négy évtizedben megfordult a sportágban, annak ismerősen cseng a neve. Hogy kezdődött?
– Édesapámmal, aki fogorvos és adventista lelkész volt, gyakran jártam meccsekre, főleg a Népstadionba. A nyolcadik kerületben, a Palotanegyedben nőttem fel, a környékbeli srácokkal szinte mindennap fociztunk a Nemzeti Múzeumhoz közeli Károlyi-kertben, ahol, mint később megtudtam, akkoriban Varga Zoli ejtette ámulatba a társait. Nem emlékszem, hogy vele vagy ellene játszottam volna, bár lehet, csak akkor még nem lehetett sejteni, hogy a jövő egyik világklasszisa van köztünk. Egy barátom szólt, hogy a Fradi toborzót tart. Tizenkét éves voltam, de nem igazoltak le, ám egy ideig lejárhattam edzésre, azt mondták, jó leszek majd labdaszedőnek. Nem lettem az sem. Néhány év múlva már a Honvéd Tüzér utcai atlétikai pályáján készültem gátfutónak, de egy esztendő múltán abbahagytam, nemigen hozott lázba. A futball később újra „megtalált”: a XIII. kerületi játékvezetői irodában segítettem az adminisztrációt. Aztán a budai járáshoz kerültem, majd a Pest Megyei Sporthivatalba, voltam többek között a PLSZ főtitkára is. Közben levelező tagozaton végeztem a TF sportszervezői szakát. Híre ment, hogy precíz és munkabíró vagyok, Szepesi György, aki akkor az MLSZ elnöke volt, keresett meg és ajánlott állást. A Népköztársaság útján volt a székházunk, a mai körülményeket és lehetőségeket figyelembe véve hihetetlen, hogy mindössze tizenketten dolgoztunk ott 1980-ban.

– Oda ment be egyszer egy vaddisznó is.
– Nyilván nem önszántából… Én is csak hallottam a történetet, nem láttam az esetet. Kezdetben versenyszervezési csoportvezető voltam, majd osztályvezető lettem, s hat-hét bizottság titkáraként intéztem az adminisztrációs ügyeket.

– Egyszer a szurkolók is megtalálták…
– Igen, teljesen váratlanul. 2004-ben a Puskás-stadionban szerepelt a brazil válogatott, s a kemény mag engem gyalázott. A haragjukat az váltotta ki, hogy e találkozót megelőzően Zalaegerszegen játszottunk Japán ellen, s az ottani drukkerek önkényuralmi és irredenta jelképeket tartalmazó transzparenseit leszedettem. Erre volt a válasz az engem szidalmazó molinó. Túléltem. Mint ahogy azt is, amire talán kevesen emlékeznek, hogy anno kétszer is kirúgtak a szövetségből. Először akkor, amikor Kovács Attila volt az elnök. Egy, a kiállító által már nagyon sürgetett, sokáig be nem fizetett számlát kerestek, mire megemlítettem: napok óta ott van az illetékesek asztalán, az irathalmaz alján. Úgy tetszett, ez hiba volt, elküldtek. Másodszor pedig Kisteleki István főnöksége idején. Amint említettem, a különböző bizottságok adminisztratív munkáját is segítettem. Született egy fellebbviteli döntés, a Vasastól pontokat vontak le, az újságban is megjelent, hogy ennek következménye lesz. Lett is, engem bocsátottak el, aki ugye, csak „postás” volt. Először Bozóky Imre, majd másodjára Csányi Sándor elnöksége alatt kerültem vissza, hálás köszönet mindkettőjüknek! 2006-ig aktívként, attól fogva mostanáig pedig nyugdíjasként dolgoztam, rendre végig a versenyszervezés különböző területein. A munkám mellett harminc éven át sportszervezést tanítottam.

– Sokszor lehetett látni a televízióban is, főleg a Magyar Kupa sorsolásakor. A közbeszéd szerint Csiki Károly nagyon jól ismeri a melegített golyók használatát, amikkel befolyásolni lehet a párosítást…
– Higgye el, soha semmilyen golyót sem melegítettünk fel! Én is hallottam ilyen-olyan mendemondát, de ismétlem, szó sem volt ilyesmiről. A szüleim mindig tisztességre, becsületességre neveltek, s ennek szellemében dolgoztam egész életemben. Különben azt tartották rólam, hogy kemény vezető voltam. Igen, elismerem, de ez csak a munkára, a szabályok betartatására vonatkozott, mindig igyekeztem szépen beszélni az emberekkel, szeretettel fordulni hozzájuk.

– Jó, a melegített golyó nem, de megkeresések, hogy jó lenne ilyen döntés, jó lenne olyan határozat, gyakorlat volt?
– Nem voltam olyan magas pozícióban, hogy ilyesmivel engem kerestek volna meg, de másokról sem tudok. Az előfordult, hogy vidéken telepakolták a kocsi csomagtartóját, de néhány kolbász, hurka, csirke miatt nem született más döntés.

– Apropó, ha már Csiki, szereti a Csíki sört?
– Képzelje el, nem is ismerem! Édesapám marosvásárhelyi, édesanyám kolozsvári, ugyan e helyek távolabb vannak a csíki tájtól, ráadásul mi rövid i-sek vagyunk. Ám más az ok: régebben, különböző rendezvényeken ittam alkoholt, de most már több mint öt éve nem.

– Mi történt akkor?
– Láttam egy hirdetést, hogy a Hetednapi Adventista Egyház újbudai gyülekezete evangélizációs sorozatot szervez. Mint már mondtam, édesapám adventista lelkész volt, gyerekként többször elvitt istentiszteletre, de később elmaradtam. Ezek a néhány esztendővel ezelőtti alkalmak nagyon megragadtak, és azóta rendszeresen járok szombatonként a újbudai gyülekezetbe, ahol anno apu évekig prédikált. Meg is keresztelkedtem, nagyon örülök, hogy hívővé váltam. Az adventisták nem ihatnak alkoholt, természetesen én sem, de nem is hiányzik. Kedvenc bibliai idézetem a Galátziabeliekhez írt levélben található: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” Amikor még nem voltam vallásos, akkor is igyekeztem a szeretetet hirdetni, azóta pedig ez mindennapi gyakorlat.

– A meccseken esetenként hallható trágárságok nem zavarták?
– Igyekeztem nem meghallani. Keresztségemet követően sikerült úgy megszervezni a munkát, hogy a pénteki naplementétől a szombati naplementéig nem kellett dolgoznom. Az utóbbi időben én
ellenőriztem a találkozók ellenőreit, összesen harmincnyolc embert, akik többsége korábbi első osztályú játékos. A beosztásnál mindig ügyeltem arra, hogy olyan csapat meccsére ne küldjem, ahol futballozott.

– Ki a kedvenc labdarúgója?
– Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még Puskás Öcsit, Bozsik „Cucut” is láttam játszani, a későbbiek közül pedig Albert Flóriánért rajongtam, emberileg nagy hatással volt rám Katzirz Béla, aki a pályafutása befejezését követően ügyvéd lett. A klubvezetők közül a békéscsabai Piller Sándorral és a győri Szániel Jánossal volt nagyon jó együtt dolgozni. Utóbbi temetésén én is ott leszek az MLSZ-képviseletében (pénteken tartották – a szerk.). Emlékszem egy szomorú eseményre is, Várhidi Pált, a korábbi kiváló futballistát és edzőt a szövetség nevében én búcsúztathattam: megtisztelő volt, hogy engem kértek fel a beszédre, aki sohasem voltam aktív labdarúgó, és mindig igyekeztem a háttérben maradni.

– Nyugis időszak következik?
– Nem szeretek tétlenkedni, ha megkérnek, hogy segítsek valamiben, szívesen megteszem. Járok majd meccsekre is, a Puskás Arénába, az Üllői útra, a Fáy utcába, Budaörsre, a BVSC-pályára.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. január 11-i lapszámában jelent meg.)