Sevilla hőse: a sors kegyeltje és áldozata – emlékezés Helmut Duckadamra

Úgy tűnik, a héroszok többségéhez hasonlóan „Sevilla hőse” is csak halálában kapja meg azt az egyöntetű elismerést, amelyre már sportpályafutásával rászolgált. Helmut Duckadam sváb apától és magyar anyától származott, az Arad melletti, a trianoni határ közvetlen szomszédságában fekvő Szemlakon született 1959-ben, ott is nevelkedett elsősorban az anyai nagymama védőszárnyai alatt. Aradon lett futballista, 1977-ben mutatkozott be a felnőttek között a helyi Constructorul (Építők) harmadik vonalbeli együttesében. Egy év múlva már a helyi nagycsapat, a nem sokkal korábban román bajnoki címet is nyerő, sőt 1970-ben a BEK-ben a címvédő Feyenoordot kiejtő UTA következett. Ott fedezte fel a Steaua, Duckadam pedig természetesen repült, hiszen a nyolcvanas évek elején Romániában élő futballtehetség ennél sokkal többet aligha remélhetett az élettől.

Berobbanásról azonban esetében szó sem volt, sőt az 1982-től 1986-ig tartó steauás pályafutása alatt mindössze 80 alkalommal jutott szóhoz, de még a világhírt hozó 1985–1986-os idényben is csak 11 alkalommal lépett pályára, míg 1986. május 7-én ki nem gyúltak felette a Ramón Sánchez Pizjuán Stadion reflektorai. Ezzel együtt megbecsült tagja volt a nagy kohóként működő Steauá­nak, amelynek sikeréhez nemcsak román futballisták járultak hozzá derekasan, hanem magyarok (Jenei Imre vezetőedző és Bölöni László), egy szerb (Miodrag Belodedics), valamint egy sváb-magyar, Helmut Duckadam is. Egy olyan csapatban, amelynek tagjai között – ahogyan Bölöni fogalmazott – igazi bajtársi viszony alakult ki, a jól felfogott közös érdek korrekt kapcsolatokat alakított ki, ha mély barátságokat kevésbé is.

Méltatlanul bánt el vele a Steaua

Sevilla, illetve Duckadam története közismert. A meglehetősen sivár futballt hozó BEK-finálé rendes játékideje, majd a hosszabbítás sem termett gólt, így tizenegyesrúgásokkal kellett eldönteni a győztest. A feszültséget csak fokozta, hogy Mihail Majearu és Bölöni kihagyta a román bajnok az első két büntetőjét, így áldásként érkeztek Duckadam egyensúlyt továbbra is fenntartó kezdeti bravúrjai. Aztán Marius Lacatus révén végre megtört a jég, Duckadam pedig változatlanul legyőzhetetlennek bizonyult, és miután Gavril Balint is értékesítette a maga penzumát, Helmutnak már csak egy tizenegyest kellett ártalmatlanítania, hogy a folytatás okafogyottá váljon: a Steaua 2–0-s összesítéssel hódította el a trófeát.

A sevillai csoda kivételes pályafutás kezdetét ígérte. Nicolae Ceausescu külön fogadta és díjazta a világverő csapatot, mindössze azt „rótta fel” a játékosoknak, hogy engedték hosszabbításba torkollni a meccset. Azzal ugyanis energiapazarlásba kényszerítette az akkor már eszeveszettül takarékoskodó országot, hiszen azt még a kommunista vezetők sem tehették meg, hogy ne közvetítsék a milliókat tévé elé szegező túlórázást.

Arra azért senki sem gondolt, hogy Sevilla gyakorlatilag Duckadam karrierjének végét jelenti. 1986 júliusában egy horgászparti kis híján tragikus következményekkel járt: egy esés nyomán vérrög indult el a sérült karjában, és az elsősorban a BEK-győztesnek járó kivételesen gyors életmentő orvosi beavatkozásnak köszönhetően nem jutott el az amputációig. A hosszasnak ígérkező felépülést azonban még egy tizenegyesölő esetében sem várták meg a Steauánál, a katonaklub parancsnoka, a diktátor testvére, Ilie Ceausescu haszontalan kacatként távolította el a játékost a hadsereg kötelékéből. Három év lábadozást követően Helmut két éven át még védte a másodosztályú aradi Vagonul kapuját, majd 1991-ben, 31 esztendősen kénytelen volt abbahagyni a játékot. A végső leltáron 133 első osztályú bajnoki fellépés, 13 meccs a Román Kupában és 11 BEK-szereplés áll, ebbe két bajnoki aranyérem, egy kupagyőzelem fért. És természetesen Sevilla.

Arculati igazgatóként tért vissza

Utána vámtisztként dolgozott korai betegnyugdíjazásig, majd néhány hónapig az Egyesült Államokba emigrált, hazatérését követően pedig rövid időre a politikába is beleártotta magát. A sevillai BEK-győzelem első hazai honorálására 2008-ban került sor, amikor a Steaua játékosait Sport Érdeméremmel tüntette ki Traian Basescu államelnök.

Duckadam életének második visszhangos periódusa 2010-ben kezdődött, amikor a Steaua-utód FCSB nevű klub, illetve a tulajdonos, Gigi Becali szolgálatába szerződött. A katonaklubbal a név- és dicsőséglista-utódlás ügyében folyamatosan pereskedő Becalinak főnyeremény volt, hogy Duckadamot az oldalán tudta, annál is inkább, mivel ő volt az egyetlen a sevillai hősök közül, aki a vitás kérdésekben egyértelműen az utód mellett tette le a garast. Az elköteleződés mögött a hajdani, sohasem szűnő sértettség munkált, a kapus ugyanis az 1986-os kiebrudalásakor kijelentette, soha többé nem teszi be a lábát a Steauához. Fogadalmát meg is tartotta, ennek honorálásaként pedig a juhászmilliomos tulajdonos a klub arculati igazgatójának nevezte ki. A „frigy” azonban korántsem Becali hűségfogalmai szerint működött, a sváb-magyar ugyanis más erkölcsi normák alapján, eleganciával és visszafogottsággal képviselte a FCSB érdekeit. Becali türelme 2020-ra fogyott el, nem rúgta ki ékkövét, honoráriumát viszont olyan megalázóan alacsony szintre csökkentette, hogy Duckadam maga távozott a kötelékből.

Halála után kapott lovagi kitüntetést

Ér- és szívproblémái végigkísérték az életét. Szeptemberben szívműtéten esett át, a november 28-i kórházba szállítását követően több szívrohamon esett át, míg az ötödik végzett vele. Halála után egykori klubja is újra felfedezte, kezdetben ragaszkodva ahhoz, hogy a honvédelmi minisztérium állami temetésben részesítse. A család végül azzal zárta rövidre a kibontakozó méltatlan vitát, hogy az elhunyt végakaratára hivatkozva bejelentette: hamvasztás lesz, majd porait szűk körű búcsúceremónia keretében helyezik örök nyugalomra. Az újrafelfedezés jegyében a leköszönő államelnök, Klaus Iohannis post mortem Románia csillaga lovagi rangban kitüntetést adományozta Helmut Duckadamnak.

Az örökkévalóság számára kimerevített képen mindenesetre változatlanul az utolsó büntető után a hárított labdával a kezében a társak felé rohanó bajuszos óriás marad meg. Az az ember, akit a sors egyszerre emelt hihetetlen magasságba, majd hagyott cserben. Emberi nagyságát pedig leginkább a hajdani játszótársak fájdalma minősíti.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 7-i lapszámában jelent meg.)