– Új idény, új lendület?
– Új edző, szakmai stáb, csapattársak – sorolta az olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes Gurisatti Gréta, aki harmadik évadát kezdi el az FTC-Telekom játékosaként. – Nagyon vártam már, hogy együtt dolgozzunk Matajsz Márkkal, szerintem felfrissült a csapat, kissé más szemszögből tekintünk a vízilabdázásra, mint eddig. Az edzések után általában úgy megyek haza az uszodából, hogy „Úristen, de jó volt”, a többiek nevében is mondhatom, hogy nagyon élvezzük a közös munkát. Három hetet készültünk, vagyis még az út elején járunk, és tudjuk, hiába áll egy csapat karakteres játékosokból, csak akkor lesz sikeres, ha mindenki ugyanarra a megoldásra gondol az adott szituációban. A nyáron érkezőkkel eddig ellenfélként találkoztunk, most viszont egy hajóban evezünk, bízom benne, hogy kihozzuk magunkból, ami bennünk van.
– Csapatkapitányként ebben is segíthet a társainak. Mennyire szokatlan önnek ez a szerepkör?
– Nem tegnap volt, de korosztályos világversenyeken már többször voltam csapatkapitány, a Fradiból hatan is emlékezhetnek rá. Amikor megkaptam a lehetőséget, mondtam a lányoknak, hogy akkor tudok a legtöbbet segíteni nekik, ha jó közösséget alkotunk. Mindenki tudja, miért van itt, győztes mentalitású játékosok alkotják a keretet – engem például nagyon motivál, hogy hét elbukott döntő után végre bajnokságot nyerjek. A jelenlegi a legerősebb keretünk, amióta létezik női vízilabda a klubban, szóval nagyon megtisztelő, hogy ennek a csapatnak én lehetek a kapitánya.
Született: 1996. május 14., Dunaújváros |
– A vezérszerep eddig sem állt távol öntől.
– Nem is érzek olyan nagy változást, a személyiségemből adódóan eddig is igyekeztem összetartani az együttest, mindig nálam voltak az összejövetelek. Olykor csak kávéztunk és beszélgettünk, de előfordult, hogy szusit csináltunk vagy halloweeni jelmezbe öltöztünk. Hasonló csapatépítő programot a jövőben is tervezek, emellett az edzések, utazások kapcsán is vannak kisebb feladataim, de a tapasztalt játékosok sokat segítenek, hogy ne minden rám háruljon. Természetesen az a legfontosabb, hogy a medencében a csapat hasznára legyek, igyekszem megfelelni a feladatnak.
– Máshogy készül a mérkőzésekre huszonnyolc évesen, rutinos játékosként, mint régebben?
– Fiatalabb koromban százszor nekirontottam ugyanannak az ajtónak, és századjára nagy nehezen sikerült betörnöm, most csak kétszer futok neki, aztán hátrébb lépek, hogy megnézzem, van-e mellette nyitva egy ablak… Figyelem magam és tudom, milyen következményekkel jár, ha valamit túlzásba viszek, igyekszem felhasználni a tapasztalataimat és tanulni a hibáimból. Főleg támadásban szokott elvinni a hév, de már képes vagyok megnyugtatni magam meccs közben – nagy előny, hogy a csapat magja évek óta együtt játszik, szóval jól ismernek a többiek.
– Az idén hét hónap alatt három világversenyt rendeztek. Sikerült feltöltődnie, mielőtt elkezdte az alapozást a Fradival?
– Egy hónapot kaptunk, nem is tudom, mikor pihentem legutóbb ennyit. Aztán nagyon fájt visszarázódni a megszokott kerékvágásba, de lélekben felkészültem rá, hogy mindegy, mit csinálunk az első edzéseken, úgyis izomlázam lesz. Amikor már könnyebben mozgunk és gördülékenyebbé válnak a játékoskapcsolatok, a saját bőrünkön érezzük, mennyit jelent az erőnlét – egyszerűen nem tudsz jól vízilabdázni, ha fizikailag nem vagy a topon.
– Feltételezem, nemcsak fizikailag volt megterhelő az elmúlt időszak, hanem lelkileg is: az Európa-bajnokság csalódása után ezüstérem a vébén, majd ötödik hely az olimpián. Megszépültek már a párizsi emlékek?
– Az olimpia azért is különleges, mert máshogy éljük meg, mint a többi világversenyt, minden mozdulatnak sokkal nagyobb jelentősége van. Ezért nehezebb is feldolgozni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztük, márpedig mi éremért utaztunk Párizsba. Az olimpia után egyszerre voltam feszült, szomorú és dühös, mert úgy véltem, valamiért felborult az a rendszer, ami Dohában működött. Nagyon jó formában voltam, Tokió után pontosan tudtam, mi vár rám egy olimpián érzelmileg, így felkészültnek tartottam magam. Ehhez képest alig kaptam lehetőséget ezt megmutatni, amit nem értettem, hiszen a korábbi években ezekben a kulcspillanatokban mindig fontos szerepem volt, legtöbbször nagy sikerrel. Ezért volt bennem hiányérzet. Nem volt arányos a terhelés csapaton belül, felborult az a dinamika, amivel előtte játszottunk. Ha a kulcsemberek játékperceit objektíven megnézzük, akkor a vb-döntős csapathoz képest nagyban változott, nem a megszokott játékkapcsolatok voltak előtérben. Az amerikaiak elleni negyeddöntő utolsó két negyedében például negyven másodpercet játszottam, és bár a padról igyekeztem bátorítani, támogatni a lányokat, szerettem volna többet segíteni nekik a vízben. Rossz érzés volt a tehetetlenség.
– Hogyan lehet a csalódottságot pluszmotivációvá alakítani?
– Szerintem ez idő kérdése. Több mint egy hónap eltelt az olimpia után, mire először átaludtam az éjszakát, addig nagyon sokszor álmodtam Párizzsal. A nyaraláson persze igyekeztem elvonatkoztatni a történtektől, és a családomra, a barátaimra, a férjemre koncentrálni, de amikor mindenki elvonult és keresztrejtvényt fejtettem a strandon, hirtelen azon kaptam magam, hogy húsz perce az olimpián agyalok… Aztán ahogy elkezdtem a munkát a Népligetben, olyan impulzusokat kaptam az új edzőnktől és a csapattársaimtól, hogy nem volt nehéz motivációt találni.
– Gondolt már Los Angelesre, vagy egyelőre csak a klubidény és a bajnoki cím foglalkoztatja?
– Most csak arra koncentrálok, hogy a Fradival sikeres legyek, már csak azért is, mert nem tudjuk, milyen stábbal és szemlélettel folytatódik a munka a válogatottban. A szövetség stratégiáján múlik, hogy az utánpótlásra építve teljesen új csapattal vág neki a ciklusnak, vagy azt várja el, hogy az idősebbek terelgessék a fiatalokat, szóval egyelőre nem tervezgetek, mert tényleg sok a kérdőjel. Bárhogy is alakul a jövő, minden szempontból teljesnek érzem az életem: van érmem olimpiáról, vébéről és Eb-ről is, és hát ott van a férjem, akire a közelmúltban kevesebb idő jutott, mégis mindenben támogatott. Abban a korban vagyok, hogy sok mindent kihoztam már a vízilabdázásból, részese voltam felemelő és tanulságos pillanatoknak egyaránt, de ha megkapom a lehetőséget, nem hátrálok meg az újabb kihívások elől. Az elmúlt két-három évben sokkal érettebb játékos lettem, és úgy érzem, van még bennem tartalék.
– Mennyit tett hozzá a fejlődéséhez, hogy szintet lépett, amikor két éve szülővárosából, Dunaújvárosból az FTC-hez igazolt?
– Nagy lépés volt az életemben és a pályafutásomban, hogy eljöttem Dunaújvárosból, ahová a mai napig ezer szállal kötődöm. Minden szempontból sokkal profibbak a körülmények a Fradiban: gyógytornásszal dolgozhatunk, figyelnek az étkezésünkre, táplálékkiegészítőket kapunk, és még sorolhatnám. Nagyon jól érzem magam a Népligetben, de azért van hiányérzetem, sokkal többet kellett volna kihoznunk az előző két idényből. Magyarországon nem érné meg más klubhoz igazolni, de még európai viszonylatban is kimagaslóak a körülmények a Ferencvárosnál – a közeljövőben nincs is tervben, hogy kipróbáljam magam külföldön, mert jó helyen vagyok, ahol megbecsülnek.
– Az említett két évadban is megmutatkozott, mennyire sűrű az élmezőny, a hazai és a nemzetközi porondon sem könnyű trófeákat nyerni. Ennyit erősödött a női vízilabdázás az elmúlt években?
– Rengeteget. Sokkal többen kezdik el és kevesebben hagyják abba a vízilabdázást, mint régebben, ebből adódik, hogy nagyobb a merítési lehetőség. Nagyon sok a tehetséges fiatal játékos, akik bizonyíthatják, hogy a felnőttmezőnyben is megállják a helyüket.
– Az utánpótlásnevelő-műhelyekben pallérozódó gyerekek közül sokan éppen Gurisatti Gréta miatt szeretnének olimpikonok lenni. Hozzászokott már a példaképstátuszhoz?
– Tizennyolc éves voltam, amikor először odajött hozzám egy kisgyerek, hogy én vagyok a példaképe. Emlékszem, fülig érő mosollyal mentem haza, rögtön el is újságoltam édesanyámnak, meghatározó élmény volt. Azóta sokszor mondták nekem ezt, de még mindig ugyanolyan boldogsággal tölt el – sportolóként nem tudsz többet elérni annál, hogy felnéznek rád és inspirálsz másokat.
Sporttörténelmet írt a Gurisatti család Párizsban, ugyanis eddig még nem fordult elő, hogy apa és lánya két egymást követő játékokon szerepeljen. Gurisatti Gréta és édesapja, a sportlövő paralimpikon Gurisatti Gyula Tokió után ismét egymást váltotta, természetesen mindketten nagyon szurkoltak a másiknak. „Ha kell, több órán át vadászom a YouTube-linkeket, hogy kövessem a szereplését. Teli torokból kiabáltunk, szurkoltunk neki – mondta édesapjáról Gurisatti Gréta. – Volt egy nagy kívánságom, megkértem a családomat, hogy jöjjenek ki Párizsba, szerettem volna, ha látnak olimpián játszani. Ebben apa is benne volt, megoldotta, hogy a paralimpia előtt a helyszínen készüljön, amiért nagyon hálás vagyok. Már Tokió előtt tervben volt, hogy megnéznek élőben, gyűjtöttük rá a pénzt a malacperselyben, csak a pandémia közbeszólt. Párizsban sikerült, amit terveztünk, örök élmény marad, ahogy az utolsó meccs után megöleltük egymást – még most is libabőrös lettem, annyira jó érzés volt.” Gurisatti Gréta hangsúlyozta, az élet minden területén rengeteget tanult édesapjától, aki korábban többszörös világbajnok és Európa-bajnok búvárúszó volt, de 1999-ben egy búvárpalack felrobbanása miatt mindkét lábát elveszítette térd alatt. Az 58 éves Gurisatti Gyula sportlövőként öt paralimpián szerepelt, az idén Dunaújváros díszpolgárának választották. |
Több mint 62 ezren követik az Instagramon Gurisatti Grétát, aki rendkívül profin építi a követőbázisát – az elméletben tanultakat a gyakorlatban is alkalmazza. „Kommunikáció és médiatudomány szakon végeztem az egyetemen, akkor kezdtem el fejleszteni magam ezen a téren – mondta Gurisatti. – Nézegettem a Facebook- és Instagram-oldalamat, elgondolkodtam, hogy mit érdemes posztolnom, mire kíváncsiak tőlem az emberek, aztán megugrott a követőim száma, ami új lehetőségekkel járt. A vízilabda nagyon jó sportág, élvezhető, játékos, szeretnék segíteni a népszerűsítésében, mert sokkal nagyobb tömeget is meg lehetne szólítani. Ha látják a kívülállók, mennyire fontos nekünk, élsportolóknak a vízilabdázás, és mennyit dolgozunk a sikerekért, jobban elismerik a teljesítményünket.” Gurisatti Gréta a kamera előtt, az M4 Sporton futó Vízilabda magazin műsorvezetőjeként is kipróbálhatta magát, ezt a szerepkört is élvezte. „Nagyon jó volt bepillantani a kulisszák mögé, és kipróbálni, milyen súgógépről olvasni. Ha lesznek még ilyen felkéréseim, örömmel mondok rájuk igent, de ha máshogy alakul a jövő, akkor is feltalálom magam, nem az a popsimon ülős fajta vagyok.” Hogy mást ne mondjunk, évek óta saját ruhamárkája van Gurisattinak, sőt, motivációs hátizsákokat is tervez, de erre egyelőre csak hobbiként tekint, most még a vízilabdázás élvez elsőbbséget. |
A párizsi olimpia impozáns helyszínei közé tartozott a hatalmas La Défense Arena, amelyben az úszóversenyek után vízilabdában az egyenes kieséses szakasz mérkőzéseit rendezték meg. Gurisatti Gréta szerint hatalmas élmény volt, hogy tizenötezer néző előtt játszhattak – függetlenül attól, hogy az amerikaiak ellen óriási csatában 5–4-re elveszített negyeddöntő után nem az érmekért, hanem az ötödik helyért küzdöttek tovább. Az utolsó helyosztó előtt előtörtek az érzelmek, női válogatottunk játékosai könnyek között hallgatták a Himnuszt. „Mindenki tudta, hogy nem döntőt játszunk, mégis nagyon fontos volt, hogy szépen zárjuk az olimpiát – hangsúlyozta Gurisatti Gréta. – Arra gondoltunk, mennyit tettünk a sikeres szereplésért, nem tudom elképzelni, hogy bármelyik csapat többet edzett volna nálunk, mégsem lett meg az eredménye – ilyen a sport, nagy dolgok múlnak apróságokon. Függetlenül attól, hogy ötödikek lettünk, felemelő érzés volt, hogy ennyi ember előtt játszhattunk, ilyesmit nem éltünk át korábban. Nem véletlenül sírtunk az utolsó meccs előtt, ezeket a pillanatokat a karrierünk csúcspontjának tekinthetjük, még ha nem is tudtunk éremmel hazatérni, mint Tokióból.” |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 5-i lapszámában jelent meg.)