Ötvenéves Vincze Ottó, az FTC BL-menetelésének egyik hőse
Béke-telep – régi típusú, négyszintes lakótelepi ház Ózdon, oda születtem, az egyik földszinti másfél szobás lakásba. Nagyon fiatal szülők gyermekeként: édesapám 21, édesanyám 20 éves volt, két évvel később megérkezett Gábor öcsém. Központi helyen állt a ház, szemben az orvosi rendelővel, az óvodával, ahová aztán jártam. A futball a legelső emlékeimben is ott van, mindig kergettük a labdát a játszótéren, bújócskáztunk, a gömbmászóka tetején ültünk, csúszdáztunk, mint akkor minden lakótelepi gyerek.
| NÉVJEGY: VINCZE OTTÓ |
 Születési idő, hely: 1974. augusztus 29., Ózd |
Az első emlékeim? Az unokanővérem, Kati játszott velem a lépcsőházban, próbáltam elfutni előle, de belefejeltem egy vascsőbe: a homlokom közepén betört a fejem. Ma is megvan a nyoma, ha nagyon keresem; több öltéssel varrták össze. Eleven gyerek voltam, ezután még 12 alkalommal tört be a fejem. Nekem elég volt azt mondani, „oda nem mersz felmászni” vagy „onnan nem mersz leugrani”, már csináltam is, és ennek sokszor baleset lett a vége. Volt, amikor a jobb térdemmel üvegszilánkok közé érkeztem, s akkor is vittek a kórházba, amikor a csatornafedél rázuhant a középső ujjamra, amely majdnem leszakadt. Az ózdi kórházban dolgozó afrikai sebész hosszas munkával mentette meg. Beszöktünk elhagyatott építkezésekre, felmásztunk a daruk kabinjába, nem volt veszélyérzetünk. A sok sérülésnek az is oka lehetett, hogy már óvodásként, alsó tagozatos iskolásként önérzetes gyerek voltam, jókora igazságérzettel, nem hagytam, hogy a gyengébbeket bántsák, nekimentem a nagyobbaknak is; persze kaptam néhány kijózanító taslit.
Furcsa dolog az emlékezet: ha arról kérdeznek, mi történt a múlt héten, bajban lennék, de tisztán előttem van egy szomorú nap az óvodában. 1979-et írtunk, édesanyám jött értem, és azt mondta: „Hazaviszlek, mert meghalt a nagyapád.” Édesanyám édesapja büszke alföldi ember volt, én az első unokája. Anyu fiatalon, 25 évesen elvesztette a szüleit. Máig emlékszem egy addig ismeretlen, furcsa érzésre, hogy meghalt egy közeli rokonom. Amúgy is szoros volt a családi kötelék, a Vincze nagyszülők a város szélén, Urajon laktak, ahol sok nyarat eltöltöttünk az öcsémmel. Tehenek, lovak, csirkék, a reggel a teknőbe töltött vizet melegítette a nap, amiben este tisztálkodtunk; bár nem volt komfortos, nagyon szerettük.
A HÁROMTUSA BAJNOKA, DE CSAK A FOCI ÉRDEKELTE
Amikor elkezdtem az általános iskolát, akkor lett kész Ózdon az utolsó lakótelep, az Újváros téri, oda költöztünk egy nagyobb lakásba. Akkor még nem tudtam, hogy a nálam öt évvel fiatalabb Majka néhány lépcsőházzal odébb gyerekeskedik, azóta rengetegszer megbeszéltük, mennyi közös ismerősünk van. Nekem a futball körül forgott minden: ha a suliból hazaértem, egyedül is lementem a pályára, dekáztam, kapura rúgtam. A kapufát céloztam, hogy visszajöjjön a labda. Bizsergető érzés volt, hogy a házak ablakából felnőttek nézik, mit csinálok. A város másik részén cigány családok éltek, az ott élő fiúk kihívtak bennünket egy meccsre. Kilenc lehettem, a szülők, a lakótelepen élők körbeállták a pályát. A roma srácok erősebbek, gyorsabbak voltak, de ma is jól emlékszem, ahogy elönt az adrenalin, és meg akarom mutatni, hogy én vagyok a legjobb. Gólokat rúgtam, és sokszor hallottam: nagyon ügyes, tehetséges vagy.
Az általános iskolában volt háromtusaverseny: kislabdadobás, távolugrás, 30 méteres síkfutás – mindig első voltam. Az akkor Ózdon edzősködő, később Debrecenben ismertté vált kézilabdaedző, Köstner Vilmos csábított, foglalkozzak atlétikával. De engem csak a futball érdekelt, és ha a suli udvarán fociztunk, a két-három évvel idősebb srácok is mondogatták: Ottó, le kellene jönnöd a Kohászba. Egyszer szerencsét próbáltam, és Széles István edző mondta is, maradjak, beférek a csapatba. Az ózdi serdülőkkel az országos bajnokságban vettünk részt, mentünk a Ferencvároshoz, a Vasashoz, Csepelre bajnoki mérkőzésre. A délelőtt lejátszott meccsek után ebéd, és mehettünk a kettős rangadókra. Élőben nézhettem a kedvenceimet, akiknek a nevét a nagyapám ölében hallgatott körkapcsolásból ismertem. Néztem az óriási nézőteret, a tömeget, a vakító villanyfényben futballozó csapatokat, és eszembe jutott: itt akarok futballozni, ha nagy leszek, én rúgom a gólt a gyepen. Ózdon jól ment a játék, igaz, a Salgó-kupa döntőjében nagyon kikaptunk a Debrecentől, amelyet egy technikás futballista irányított: Sándor Tamás. Emlékeztem rá, amikor először behívtak az utánpótlás-válogatottba, ahol ott volt a nyíregyházi Barczi Róbert, ma az MLSZ sportigazgatója, az MTK-ból Kovács Zoltán, aki később Újpesten lett kedvenc, Szanyó Károly, Dombi Tibor, Kispestről Dragóner Attila, Tóth Mihály – óriási élmény volt, amikor Németországban, Ausztriában játszhattunk tornákon. Az utánpótlás-válogatottban figyelt fel rám a Fradi, megkeresett és én persze jönni akartam. Ám a család úgy döntött, a 7. osztályt elvégezve csak akkor igazolhatok át, ha a família is Budapestre költözik.
SZERENCSÉS LAKÁSCSERE ÓZDRÓL BUDAPESTRE
Az akkori divatnak megfelelően a szüleim feladtak egy hirdetést: ózdi ingatlant budapestire cserélnénk. Kaptunk egy levelet, amelyben valaki azt írta, megismerkedett egy ózdi hölggyel, érdekelné a lakáscsere – így jöttünk a fővárosba. Ha az illető Csepelen, Cinkotán vagy Rákosszentmihályon lakott volna, akkor is belemegyünk a cserébe. Csak később jöttem rá, milyen szerencse, hogy a XII. kerületben, az Orbánhegyi úton volt a cserelakás. Nagyon jó helyre érkeztünk, nem messze a „Mackósnak” nevezett általános iskolától, ahol a 8. osztályt végeztem el. A testnevelő tanárom Povázsai László volt, aki korábban Csepelen és az ETO-ban is futballozott, és jólesett, hogy ő is megdicsért, amikor fociztunk. Sokat sétáltam a városban, néztem a kirakatban a márkás stoplisokat, a farmereket és arról álmodoztam, egyszer lesz annyi pénzem, hogy ilyen jó cuccokat vehessek.
A Mester utcában a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolába jártam. Sok ismert játékos járt oda, remek közösség tagja lehettem ott is. Két évig tanultam csak ott, mert Svájcba hívtak focizni, de én jól éreztem magam a Fradiban – az akkori csapattársaimmal a mai napig összejárunk. A suli csapatával a diákolimpián vettünk részt, de egy kisebb sérülés miatt nem engedtek edzeni a Fradiban; ez bántotta az igazságérzetemet. Ha nem engedtek edzeni, elfogadom a Sion ajánlatát, így 16 évesen külföldre költöztem. 1994 elején a katonaság miatt kellett hazajönnöm, és találkoztam gyermekkorom kedvencével, Nyilasi Tiborral, ám azt mondta, Albert Flórián, Lipcsei Péter és Lisztes Krisztián mellett nem tud helyet szorítani nekem a középpályán, én pedig játszani akartam. Mészöly Kálmán hallotta, hogy hazajönnék, hívott a Vasasba – szép másfél évet töltöttem Angyalföldön. Mindenki tudta, hogy fradista vagyok, és az a célom, hogy zöld-fehérben futballozzak, mégis befogadtak. Amikor lejárt a kölcsönadás, a szurkolók kifeszítettek egy plakátot: „Ottó, maradj velünk!” Ez a ragaszkodás, ez a szeretet sokat jelentett, de amikor 1995 nyarán hívott a Ferencváros, tudtam, hogy a gyerekkori álmaimat válthatom valóra. Azt persze nem, hogy a legjobbkor érkezem vissza, mert azon az őszön bejutottunk a Bajnokok Ligájába. Ennek jövőre lesz 30 éve, de a mai napig emlegetik a szurkolók, hogy ott voltak a meccsen, esetleg nem tudtak jegyet szerezni, mégis bejutottak valahogy. Kivételesen szerencsések vagyunk, akik azt a szeretetáradatot futballistaként átélhettük.
HÁROM FIÚ BÜSZKE ÉDESAPJA
Vissza kellett mennem Sionba, volt lehetőségem fél évig a Barcelona második csapatában játszani, de egy sérülés miatt nem voltam jó állapotban. Türelmetlen, forrófejű gyerekként kiállíttattam magam, így lemondtak rólam a katalánok. Utólag visszanézve: rengeteg élményben volt részem, tizenegyszer lehettem válogatott, futballozhattam a Puskás-stadionban, de hiányérzetem van a pályafutásommal kapcsolatban. Kevés tudatosság volt a döntéseimben, inkább az ösztöneimre hallgattam, hiányzott belőlem a kitartás, és krízishelyzetben a könnyebb utat választottam: ha lehetett, inkább hazajöttem. Remek ellenpélda Dárdai Pál, aki minden nehézség dacára kitartott a Hertha mellett. A futball után főiskolára, egyetemre mentem, Horváth Cs. Attila segítségével azonnal belekóstolhattam a sportirányításba, Győr lett az otthonom, aztán megtalált a média.
Ma elsősorban édesapa vagyok. 2000-ben született Ádám, aki korábbi csapattársam, Lipcsei Péter játékosa Soroksáron. 2006-ban találkoztam Görbicz Anitával és 2008 óta együtt vagyunk, tőle két fiam született: Boldizsár kilenc-, Domonkos másfél éves, és persze minden a labda körül forog. Boldi szeret futballozni, eddig heti két edzésen vett rész, de úgy néz ki, eljött az idő, hogy szintet lépjen; vélhetően az ETO játékosa lesz.
Remélem, a fiaimnak ugyanolyan élményekkel és barátokkal teli boldog életük lesz, mint nekem volt az előző ötven évben.
Ők lehetnek a tokiói atlétikai vb legnagyobb sztárjai
Eldorádó a bécsi Hanappiban – vb-selejtezők, 8. rész
