„Itt volt a lehetőség, hogy történelmet írjunk!” – Bill May az első férfi műúszó olimpikon lehetett volna

– Gyerekként úszott és tízévesen próbálta ki a műúszást a nővére példáját követve, aki már űzte a sportágat. Nem akart unatkozni, amíg a testvérére várt, ezért beszállt mellé. Mi volt az első benyomása? Úgy sejtem, eredetileg fogalma sem volt róla, hogyan kell szabályosan mozogni a víz alatt.
– Magát a sportágat sem ismertem. Csak láttam a körülöttem lévőket, és én is ki akartam próbálni – nyár volt, adta magát a lehetőség, hogy elüssem az időt, és közben jól érezzem magam. A Syracuse Synchro Cats nevű klub edzője, Dee O’Hara vetette fel, hogy csatlakozzak hozzájuk – mindenki nagyon befogadó volt már az első napon, az edzők, a csapattársak is. A tréner tisztában volt vele, hogy nincs sok férfi a sportágban, én viszont mit sem tudtam erről – csak jól hangzott a lehetőség. Nyilván nem úgy indultam, hogy válogatott vagy olimpikon leszek, netán egyszer itt, Budapesten segítem az amerikai csapat munkáját a világkupa-szuperdöntőn – újoncként csak az számított, hogy az emberek kedvesek velem, és boldoggá tesz a sportág. Persze elég hamar elkezdtek kérdezgetni, miért csinálom, ha nem juthatok ki olimpiára, világbajnokságra. De kezdetben egyáltalán nem ez volt a célom. Szerettem a vizet, megadtam az esélyt a szinkronúszásnak, a családom pedig, beleértve a nővéremet is, támogatott ebben.

– Párhuzamosan tornázott, valamint úszott – a vízben pedig kombinálta a kettőt!
– Szerintem a torna nagyszerű alap bármely sportághoz, de végül a szinkronúszás mellett döntöttem, egyszerűen ez tetszett jobban. A Synchro Cats hamarosan feloszlott, így átkerültem az Oswego Laketteshez, Laurie Byron irányítása alá, majd pedig a Chris Carver vezette Santa Clara Aquamaidshez      (ez a már hatvanéves klub jelenleg Santa Clara Artistic Swimming néven működik, és 2022-től Bill May a vezetőedzője – a szerző).      Utóbbi klub vezetősége először nem akart engem, nem tudott elképzelni egy fiút a sportágban, szerencsére, Chris meggyőzte az elnökséget. Az edzőim viszont nagyon támogattak, mert tudták, hogy a sportág fejlődéséhez szükség van a férfiak bevonására. Véleményem szerint az edzők egyik fő feladata – ha igazán szeretik a sportágukat –, hogy tartsák szem előtt a jövőt is, és higgyenek magukban akkor is, ha a körülöttük lévők nem feltétlenül értenek egyet a döntéseikkel, vagy ha bizonyos lépéseiknek nem látszik azonnal az eredménye.

– Az Egyesült Államokban viszonylag hamar, már az 1970-es évektől engedtek férfiakat országos szinten is versenyezni. Milyen volt a helyzet a sportágban a kilencvenes években, amikor ön elkezdte a szinkronúszást?
– Engem mindig támogattak, ebben nőttem fel, ezt a közeget ismertem meg. Akik nyitottak voltak a férfiak bevonására, falakat döntöttek le. Mostanra odáig jutottunk, hogy férfiak is indulhatnak az olimpián és a világbajnokságon.

– Miután megnyerte az első országos versenyeit, a Nemzetközi Úszószövetség 1999-ben zöld jelzést adott, hogy határon túl is versenyezzen. Az új évezredben megannyi viadalon győzött Franciaországban, Svájcban, Olaszországban és Németországban. Ezek a sikerek is motiválták, hogy később aktívan felszólaljon a férfi műúszás érdekében?
– Igen, bár hangsúlyozom, az Egyesült Államokban mindig is támogattak. Volt egy csapatunk, elutaztunk a nyílt versenyekre, amelyekre lehetett férfiakat is nevezni; több kategóriában nyertem. A világszövetségnek akkoriban még nem voltak hasonló eseményei, de 2015-ben bekövetkezett az áttörés: a FINA a kazanyi világbajnokságon megrendezte a vegyes párosok versenyét. Később egyéniben is indulhattunk, s azóta egyre több a férfiversenyző a szinkronúszásban.

– Ön már a 2004-es athéni olimpián is indult volna – ám akkor még csak női páros és olyan csapatverseny szerepelt az ötkarikás programban, amelyben kizárólag nőkből álló válogatottak szerepelhettek. Egy akkori cikk szerint az amerikai sportági szövetség nem is lobbizott az indulásáért, noha a hazájában kétszer, 1998-ban és 1999-ben is megválasztották az év szinkronúszójának.
– Minden okkal történik, nincs kit hibáztatni ezért. Abban az időben csak reménykedtünk, hogy egyszer majd engedélyezik a férfiak indulását. Akkoriban egyedüli férfiként versenyeztem ilyen magas szinten, és időre volt szükség, hogy a gondolat teret nyerjen. A vizes világszövetség 2022-ben állapodott meg a NOB-bal, hogy 2024-ben férfiak is indulhatnak szinkronúszásban az olimpián – veszteségként élem meg, hogy Párizsban mégsem szerepeltek férfiak…

– Miért hagyta abba a műúszást 2004-et követően?
– Az athéni olimpia után a csapattársaim többsége befejezte a versenysportot, és rövidesen többen lehetőséget kaptunk a Cirque du Soleil-től. Elengedtem egy álmot, és követtem egy másikat. A cirkusz tizenhét évre az életem részévé vált, imádtam az előadásokat. Minden este négyezer ember előtt léptünk fel. Már nem a medencében edzettünk napi tíz-tizenkét órát, hanem a színpadon igyekeztünk minél jobb előadóvá válni. Beutaztam a világot, nagyszerű embereket ismertem meg, a tapasztalataimat pedig a Santa Clara Artistic Swimming vezetőedzőjeként hasznosíthatom.

– Előadóművészként gondolta volna, hogy visszatér még a versenysporthoz?
– Amikor 2004-ben először visszavonultam, nem hittem, hogy egyszer újból versenyzek. Ám amikor 2015-ben a vb-n, majd 2022-ben az Eb-n is beemelték a műúszásba a vegyes páros számot, egyértelműen tudtam, lépnem kell. Itt az alkalom, hogy a sportág fejlődjön!

– Ön szerint mi az, ami a leginkább megváltozott a 2004 és 2015 közötti időszakban, amíg távol volt a versenyzéstől?
– Szerintem az illetékesek végiggondolták, hogy nem fejlődhet az a sportág, amely bárkit is kizár a berkeiből. Bármely sportág halálát jelentheti, ha nem inkluzív, mert az behatárolja a növekedési lehetőségeit.

– Az idei olimpia volt az első, amelyen a nyolctagú műúszó-válogatottak legfeljebb két férfit jelölhettek volna a csapatokba, de végül egyik résztvevő sem élt a lehetőséggel. Noha a párizsi játékokat úgy harangozták be, hogy ön lehet az első férfi olimpikon műúszásban, végül hiába készült, nem válogatták be az amerikai csapatba. Mit gondol erről?
– Itt volt a lehetőség, hogy történelmet írjunk! Az új szabályokkal alapjaiban változtathattuk volna meg a sportágunkat, előnyt kovácsolhattunk volna belőle, de ezt nem mindenki gondolta így. Sajnos nekem nem adatott meg a részvétel, ám ez a történet alapvetően nem Bill Mayről szól. Azt gondolom, ez a sportágunk legnagyobb kihagyott lehetősége, ezért igen fájdalmas. Persze mindenki a legjobb csapatot szeretné indítani, és senki sem mondta, hogy a férfiaknak könnyű lesz az útjuk egy alapvetően női sportágban. Nem csak az Egyesült Államok, Olaszország sem nevezett férfit, pedig Giorgio Minisini világ- és Európa-bajnok, és más országokban is vannak remek férfi műúszók. A fontos pillanatokban sok múlik azon, ki mennyire vállal felelősséget, vagy éppen nem vállal. Inspirálhattuk volna a fiatal srácokat, akik kipróbálnák a műúszást, hadd szőjenek álmokat az ötkarikás játékokról – ennek a lehetőségét most elszalasztottuk! Mondhatjuk, hogy négy év múlva biztosan más lesz a helyzet, de nem történik változás, ha az edzők nem vállalják a kihívást. Most még hiányzott a bátorság a trénerekből.

– Van ötlete a megoldásra? Nálunk, Magyarországon is előfordulnak feszültségek a válogatáskor.
– Itt jön képbe az edzők szerepe. A Syracuse Synchro Cats trénere, Dee O’Hara meglátta bennem a tehetséget, de azt is tudta, hogy ez nem egyik napról a másikra mutatkozik meg. Kockázatos volt beépítenie egy férfit a kűrbe, ehhez a bátorság mellett empátiára is szükség volt, hogy akarjon javítani a férfiak helyzetén a sportágban.

– Évtizedek óta benne van a műúszásban, kezdetben versenyzőként, jelenleg edzőként, sőt helyszíni műsorközlő is volt számos versenyen – röviden: a műúszás az élete. Biztosan véget ért a versenyzői karrierje?
– Egy ideje azon dolgozom, hogy minél többet adjak vissza a sportágnak abból, amit kaptam tőle, ez van a középpontban. Aztán ki tudja, talán felbukkanhatok még valahol a jövőben versenyzőként is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 24-i lapszámában jelent meg.)