Égbe emelte a Boro történetének első trófeáját – Gareth Southgate-sorozat, 1. rész

Nem volt világvándor, játékosként összesen három klubban fordult meg profi pályafutása során, három angol középcsapatban: a Crystal Palace-ban, az Aston Villában és a Middles­brough-ban.

Az 1970. szeptember 3-án Watfordban született Gareth gyerekként Manchester United-szurkoló volt, az 1976-os FA-kupa-győztes csapatba bolondult bele, később Steve Coppell és Bryan Robson játékáért rajongott. Első utánpótlásklubja azonban a Southampton volt, amelyben két és fél évet töltött, de 13 éves korában a Crystal Palace kötelékébe került, és ott kapta meg első profi szerződését is 1988-ban. Bemutatkozására a felnőttcsapatban 1990 októberéig kellett várnia, a Ligakupában a Southend United ellen cserélték be, a bajnokságban 1991 márciusában játszott először a Liverpool ellen.

A következő idényben már alapembernek számított, összesen 39 meccsen léphetett pályára. Bár vélhetően mindenki belső védőként emlékszik rá, a Palace-ban még középső középpályást játszott. Olyan gyorsan lépdelt felfelé a kereten belüli ranglétrán, hogy az 1993–1994-es idényben már ő volt a csapatkapitány – 23 évesen! És ki gondolná, még hatalmas szóló után bombagólt is lőtt: a Port­s­mouth ellen a saját térfeléről indult el, elvitte a labdát több ellenfél között, majd 30 méterről a kapuba vágta. Annak az idénynek a végén vissza is jutott vele a csapat a Premier League-be. Azért vissza, mert alapító klubja volt a Premier League-nek a Crystal Palace 1992-ben.

A visszatérést követő első próbálkozás nem volt sikeres, a londoni együttes csak a 20. helyet tudta megszerezni, és visszacsúszott a második vonalba. De csak egy idény erejéig, mert az 1994–1995-ös évadot már megint a legjobbak között kezdte.

Southgate is ott volt a pályán azon a híres-hírhedt meccsen 1995. január 25-én a Selhurst Parkban, amelyen a kiállított, a pályáról lefelé tartó Éric Cantona, a Manchester United korszakos klasszisa kungfu-rúgással leterített a lelátón egy Crystal Palace-szurkolót, aki szidalmazta őt. Southgate így emlékezett vissza a legendás esetre a FourFourTwo-magazinnak 2012-ben adott interjújában:   „Rendkívül túlfűtött mérkőzés volt, mert agresszív csapatot alkottunk, és fizikailag felvettük a versenyt a Uniteddal, Éricre koncentráltunk a leginkább. Emlékszem, Richard Shaw szabálytalankodott ellene, Éric törlesztett, és őt küldték le. Nem láttam, hogy a lelátó felé megy, de hallottam a közönség reakcióját. Szürreális volt. A meccs után mi beültünk a játékosok bárjába, a United futballistái viszont lezuhanyoztak, átöltöztek, és a kijáróban várták Cantonát, akit a rendőrőrsre vittek. Én szereztem a Palace gólját, de erre már senki sem emlékszik…”

Southgate azon kevesek közé tartozik, akinek Cantonával nem volt összetűzése, viszont egy másik Manchester United-legendával, a talán még nehezebb esetnek számító Roy Keane-nel összerúgta a port 1995-ben – ami csak akkor lett igazán érdekes, amikor sok évvel később együtt dolgoztak az ITV-nél szakértőként.

Ennek az idénynek a végén, 1995 nyarán távozott a Crystal Palace-tól, amelynél az ifiéveket is beleszámítva tizenkét évet töltött egyhuzamban. Felnőttként négy idény alatt – minden sorozatot beleszámolva – 191-szer lépett pályára a dél-londoni csapatban, 22 gólt szerzett, de az 1995-ös kiesés után elfogadta az Aston Villa 2.5 millió fontos ajánlatát.

Birminghamben hat eredményes évet töltött, ott nyerte meg pályafutása első trófeáját (a Ligakupát 1996-ban) és onnan lett válogatott is 1995 decemberében. Noha előtte erősen kötődött a Crystal Palace-hoz, az Aston Villához érkezve igyekezett új klubját nem csupán egy állomáshelynek tekinteni, törekedett az érzelmi azonosulásra is. Kitette az öltözőszekrényére az 1982-ben BEK-győztes Aston Villa csapatképét, mint követendő mintát. Sőt, kissé még össze is különbözött Doug Ellis klubelnökkel, aki úgy találta, az új játékos ezzel csak felesleges terhet tesz társai vállára, és túl magasra helyezi a lécet. Ő viszont úgy érvelt: több tiszteletet és megbecsülést érdemelne az a csapat, amely Európa legjobbja tudott lenni a (Csernai Pál edző irányította) Bayern München elleni BEK-döntő megnyerésével, és minden játékos tudatában ott kellene lennie ennek a hőstettnek.

Az Aston Villánál azonnal középhátvédet csináltak belőle, remek triót alkotott Paul McGrath-szal, valamint Ugo Ehioguval. Ahhoz képest, hogy utolsó emberként irányította a védelmet, egész pályafutása alatt csupán egyszer állították ki. Az Aston Villa a Leicester vendége volt 1999. szeptember 25-én, s ez nem Southgate meccse volt: a 48. percben öngólt lőtt, a 64. percben pedig megkapta a második sárgát Jeff Winter játékvezetőtől. „Emile Heskey mindkétszer feldobta magát” – idézte fel a történteket.

A birminghami időszakból persze vannak sokkal kellemesebb emlékei is. Rögtön első idényében megnyerte a Ligakupát, az 1996-os döntőben a Leeds Unitedet győzte le a Villa 3–0-ra. Nem számítva a másodosztály bajnoki címét a Palace-szal, ez volt Southgate pályafutásának első trófeája. Ezt követően nagy magabiztossággal várta a hazai rendezésű Európa-bajnokságot, de ő lett a torna tragikus hőse a németek elleni elődöntő tizenegyespárbajában – erről és válogatottbeli pályafutásáról sorozatunk második részében olvashatnak. A klubjában ugyanakkor remekelt, az 1998–1999-es Premier League-idényben minden meccsen pályára lépett, 2000-ben pedig közel került első FA-kupa-diadalához, ám a fináléban a Chelsea 1–0-ra nyert a Villa ellen.

A Wembley-ben elveszített döntő után távozni akart Birminghamből, mert úgy érezte, szétesik körülötte a csapat: az azt megelőző három évben a klub eladta Dwight Yorke-ot, Mark Bosnichot, Ugo Ehiogut és Andy Townsendet is. Gianluca Vialli, a Chelsea akkori menedzsere hétmillió fontos ajánlatot tett érte, de John Gregory, a Villa menedzsere nem engedte el, a védő összeveszett vele. Az áldatlan állapotnak az vetett véget, hogy a következő nyáron, 2001-ben a birmin­ghamiek már elfogadták a Middles­brough hat és fél millió fontos csekkjét Southgate-ért.

A piros-fehéreknél is gyorsan meghatározó játékossá vált, alig egy évvel odaszerződése után, Paul Ince távozását követően máris az övé lett a kapitányi karszalag. 2004. február 29-én pedig ő lett a Boro 128 éves történetének első csapatkapitánya, aki magasba emelhetett egy trófeát: a Millennium Stadionban a Ligakupa döntőjében a Boro legyőzte a Bolton Wandererst 2–1-re. „Az angol válogatottban pályára lépni egy Eb-n vagy egy vébén mindennek a csúcsa, de ez a serleg is hatalmas érzelmeket váltott ki mindenkiből, ugyanis a klub még sohasem nyert korábban semmilyen trófeát – mondta a FourFourTwo-nak. – Könnyes szemmel nézték, ahogy felemelem a kupát, hatalmas teher esett le mindenki válláról.”

2004-ben, amikor a Manchester United válogatott védőjét, Rio Ferdinandot doppingmintaadás elmulasztása miatt eltiltották, sokáig tartotta magát a pletyka, hogy a helyére Southgate-et igazolja át Sir Alex Ferguson, de a védő mégsem ment gyerekkori kedvenc klubjához, kitöltötte ötéves szerződését a Middlesbrough-ban, onnan vonult vissza 2006 nyarán. Utolsó mérkőzésén a Ligakupánál is sokkal nagyobb presztízsű trófeához segíthette volna egyesületét, de 2006. május 10-én az UEFA-kupa eindhoveni döntőjét a Sevilla 4–0-ra megnyerte a Boro ellen.

(A következő részben: Az angol válogatottban)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. július 20-ai lapszámában jelent meg.)