Sportkönyvtár: megunhatatlan újpesti sztorik

Megírni a magyar irodalom történetét Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila nevének említése nélkül? Abszurdumnak hangzik? Az is, így jobb, ha a Pálfalvi Gábor 1985-ben megjelent, a magyar futball-légió történetét feldolgozó és (akkori) jelenét ismertető kötetét kezébe vevő olvasó lélekben felkészíti magát arra, ami rá vár.
Gazdag futballmúltunk dacára mindössze öt, a magyar válogatottban valaha megforduló labdarúgó lépett pályára a földkerekség mindenkori legrangosabb klubmérkőzésén, a BEK/BL döntőjében – ők azonban ott sem éppen epizódszerepet játszottak, hárman közülük gól(oka)t is szereztek (Puskás meg sem állt összesen hétig), magyar játékos „idegenlégiósként” aligha vihette volna többre. Ehhez képest Pálfalvi Gábor úgy írta meg a külföldön szerencsét próbáló magyar futballisták krónikáját, hogy Puskás Ferenc neve háromszor tűnik fel a szövegben, Czibor Zoltáné egyszer, Kocsis Sándoré, Kubala Lászlóé és Kű Lajosé pedig egyszer sem, de a Bayern München-kapuslegenda Fazekas Árpád vagy éppen az Ajax által Johan Cruyff utódjának szerződtetett Varga Zoltán nevét is hiába keressük.

Tény, a szerző a komplex történeti áttekintésre csekély mértékben vállalkozik, kötetének – amely különben igen alapos újságírói munka – túlnyomó részét a (’85-ben) még aktív vagy frissen visszavonult labdarúgókkal készített riportok, interjúk teszik ki, ám azt a képtelen helyzetet, amelyet legnagyobb hatású és legeredményesebb idegenlégiósaink negligálása egy Idegenlégiósok című könyvben jelent, sokkal inkább az akkori rendszer abszurditása magyarázza. A disszidens 1985-ben, évekkel Puskásék „rehabilitációja” után is disszidens, ennélfogva tabu volt, a rezsim viszonyulása a játékoskereskedelemhez ugyanakkor lassan, de biztosan változott. Az ’50-es, ’60-as évek világszínvonalú magyar labdarúgása idején fel sem vetődött, hogy legjobbjaink külföldön keressék kenyerüket, hogy aztán, ideális esetben, a középkori céhlegények mintájára hazahozzák külhonban felhalmozott tudásukat. Idővel viszont, ahogy a világ kezdett elmenni mellettünk, egyre inkább jelentkezett ez az igény, az (ál)amatőr magyar valóságban a profiz­mus veszített szitokszójellegéből, egyre kevesebben gondolták úgy, hogy méltóságon aluli lenne külföldi szakértelmet importálni. Mindemellett – vagy inkább mindenekfelett ­– pedig természetesen a pénz csábító ereje is egyre nagyobb lett, ráadásul egy-egy ügyes kézzel nyélbe ütött üzletben korántsem csak a játékosok és a klubok voltak érdekelve, hanem a menedzserek és maga az állam is, hiszen az átigazolások szigorú szabályozottságához hozzátartozott, hogy mindennek az illetékes állami szerv (ekkor az OTSH) bevonásával kellett történnie.
Pálfalvi Gábor interjúalanyainak zöme nem kertel, amikor külföldre szerződésének fő motivációjáról kérdezi, de közben azzal is tisztában van, stabil egzisztenciát csak stabil teljesítménnyel teremthet magának – no meg ravaszsággal, biztos pénzügyi ismeretekkel és rámenős magatartással egy olyan világban, amelyben csak magára számíthat.
S hogy ne csak olyan futballistákról essen szó, akik nem szerepelnek a kötetben: nem kérdés, hogy az első „céhlegények”, Bálint László és Fazekas László megcselekedték, amit megkövetelt az OTSH és az MLSZ.

(Pálfalvi Gábor: Idegenlégiósok, Sportpropaganda, 1985)

Valami ultra – ahogy a frissen megjelent angol nyelvű könyv érzékelteti, Brendan Leonard az ember határait feszegető teljesítmények lélektanát bontja ki. Kellő érzékenységgel, tudományos alapossággal, ugyanakkor jó adag humorral, iróniával közelít a témához, amely mindig is ott állt a fizikai lét korlátaival birkózók (vagy a birkózásról csak álmodozók) érdeklődésének homlokterében, az utóbbi időben azonban még inkább. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a civilizált lét konformista világában elkényelmesedett nemzedékek tagjai sokszor ösztönösen, néha pedig tudatosan is keresik a vad kihívásokat. És akit fűt a hajtóerő, egyre tör a csillagok felé: a félmaratonit futók előbb-utóbb maratonira vágynak, a maratonizók hatvan, nyolcvan kilométeres ultratávokról álmodoznak – és ha megvolt a nyolcvan is, miért ne lehetne kikanyarítani belőle százat? Mi meg büszkén kocogunk két kört a Margitszigeten.
(Brendan Leonard: Ultra-Something, Semi-Rad Media, 2024)
CS. P.