A gyerekkori stroke-tól a világcsúcsokig – interjú Ekler Lucával

– Talán már jóval korábban is kijárt volna az addigi sikerei miatt, de úgy tűnik, Ekler Luca paraatlétát végre felfedezte a világ 2024-ben. Ideje volt, nemde?
– Bevallom, azt hittem 2023 után, hogy ennél nagyobb sikereket aligha érhetek el, hiszen a tavalyi, párizsi világbajnokság három aranya, egy ezüstje és két világcsúcsa után nemigen van feljebb… De vélhetően csak felvezető volt idénre, hiszen az év sportolója gálán, januárban elnyertem – igaz, a tavalyi eredményeim alapján – az esztendő női fogyatékos sportolója díjat. Azután pedig, hogy jelölést kaptam a világ talán legrangosabb elismerésére, a Laureus-díjra világklasszis parasportolók mellett, szinte álomszerű volt. Majd jött a madridi gála, a közelmúltban pedig a világbajnokság Japánban, amelyen két arannyal zártam újra, s jól sikerültek az egyéb versenyállomások is. Szóval nem panaszkodom…

– És még csak az év felénél tartunk, ráadásul a főverseny, a párizsi paralimpia hátravan… Vegyük sorra talán ezt a lélekemelő sorozatot, abból is elsőként azt, miként tudta meg, hogy jelölték a Laureus-díjra.
– Február közepe lehetett, amikor a Magyar Paralimpiai Bizottságtól felhívtak, hogy már korábban is több alkalommal felterjesztettek rá, de most először látják a nevemet a jelöltek között. Eleinte nem is akartam elhinni, ám valahol lélekben, csendesen készültem rá, hátha… És akkor két-három héten belül valóban kaptam egy e-mailt a Laureus Akadémiától, hogy öt másik sportolóval együtt engem is jelöltek a sport Oscar-díjaként számon tartott díjra a fogyatékkal élő sportolók kategóriájában – amelyben nincs külön férfi és női verseny –, és hogy a részletekről is tájékoztatnak majd, hogy hol, miként, miben, satöbbi. Én már ennyivel is beértem volna, mert akkor állt össze nekem a mozaik, hogy amit az edzőmmel, mesteremmel, Szalma Lászlóval együtt csinálunk, az talán jó lehet, ha másoknak is szemet szúr. A 2023-as vb-eredményeim tényleg olyan erősek voltak, hogy világszinten is kiemelkedőnek találhatták – azt hiszem, ezt ismerték el a jelöléssel, de mégis hihetetlennek tűnt.

– Tizennyolc éve nem volt magyar jelölt, talán ezért is lehetett olyan szokatlan, hogy most áttörte a döntéshozók ingerküszöbét egy sportolónk teljesítménye. De térjünk talán rá arra, hogy mi várta Madridban. Ennél csillogóbb nemzetközi rendezvénye aligha lehet a sportvilágnak. Ez a „Creme de la creme”! Mit tapasztalt ebből jelöltként?
– A barátom, Lajtos Levente kísért el, és ránk bízták, hogy a hétfő esti gálára aznap érkezünk vagy még előtte, vasárnap. Szerencsére jól döntöttünk, és utóbbit választottuk, így részünk lehetett olyan élményekben is, amelyekből nagyon sajnáltam volna, ha kimaradunk. Vasárnap este olyan fogadásra invitáltak minket, amelyre a Laureus Akadémia tagjai, korábbi ikonikus élsportolók és a többi jelölt is meghívást kapott. Itt igazán különlegesnek érezhette magát az ember. Hihetetlen volt, hogy a madridi szállodánk bejáratánál hosszú sorokban álltak a rajongók, és folyamatosan fotókat és aláírásokat kértek. Az egész olyan filmszerű volt, hiszen „kaptunk” egy dedikált vendéglátót is, aki csak ránk figyelt, és természetesen mindenhol osztályon felüli kiszolgálásban volt részünk.

Született: 1998. október 28., Győr  Magassága/testsúlya: 175 cm/64 kg Sportága: paraatlétika       Versenyszámai: távolugrás, 100 m, 200 m, 400 m Kategória: T38       Klubjai: Haladás VSE, TFSE Edzői: Halmosiné Séfer Rozália, Lengyák György, Szalma László Egyéni legjobbjai: 598 cm – távolugrás (világcsúcs: 582), 12.54 mp – 100 m, 25.78 mp – 200 m (világcsúcs), 59.74 mp – 400 m Kiemelkedő eredményei: paralimpiai bajnok (2021, Tokió, távolugrás), 6x világbajnok (2024, Kóbe: távolugrás, 100 m; 2023, Párizs: távolugrás, 200 m, 400 m; 2019, Dubai: távolugrás), 3x Európa-bajnok (2021, Bydgoszcz: távolugrás, 400 m; 2018, Berlin: távolugrás) Elismerései, díjai: 2x az év fogyatékos női sportolója Magyarországon (2019, 2023) – képeinken, Laureus-díjra jelölt az év fogyatékos sportolója kategóriában (2024), 6x az év magyar paraatlétája (2018, 2019, 2020, 2021, 2022, 2023), 2x az év egyetemi sportolója (2019, 2021), a Magyar Érdemrend tiszti keresztje (2021)

„KÜLFÖLDÖN A LUKA MEGSZÓLÍTÁSRA IS HALLGATOK”

– És a díjkiosztó még el sem kezdődött…
– Amikor megérkeztünk, nem is nagyon láttuk a vörös szőnyeg végét, olyan hosszú út várt ránk a bevonulásnál. És elképesztő volt átélni, hogy milyen sokan kiabálták a nevemet. Persze ahogy már hozzászoktam, a külföldieknek is értelmezhető férfi verziós „Luka” kiejtéssel, de ezen már nem lepődőm meg. Döbbenetes volt, hogy olyan csillagokkal találkoztam vagy ültem egy asztalnál, akikre egész életemben felnéztem, akik a példaképeim voltak. A legtöbb világkupa-győzelem rekordját tartó amerikai alpesi síző, Mikaela Shiffrin, vagy a huszonkétszeres Grand Slam-bajnok spanyol teniszsztár, Rafael Nadal is a jelöltekkel együtt pózolt a fotósoknak, de amikor Usain Bolt is megérkezett a gálára, és megkoronázta az egész estét azzal, hogy nem csak szóba elegyedett velem, de még gratulált is…

– Usain Bolt gratulált önnek?! Jól értem, hogy az egyetemes atlétika egyik legnagyobb legendája rázta meg a kezét?
– Hát nem hihetetlen?! Én is ezt mondogattam magamnak, és azóta is őrzöm a telefonomban a vele készült közös fotót! Először én gratuláltam neki és aztán rögvest ő nekem a jelöléshez! Nyilván sejtette, hogy nominált vagyok, de akkor is hihetetlen volt a közvetlensége, szóval azt éreztem, hogy valaki most vigyen el innen, mert nem bírok megmozdulni, ezt biztos csak álmodom! Elmeséltem neki, hogy amikor 2019-ben először éreztem, hogy mit jelent a nyomás, amikor az embertől érmeket várnak, és hogy miként kellene ezt a helyzetet kezelni, akkor az ő könyve volt nálam, amit aztán számos világversenyre magammal vittem, mint lelki mankót. Az a lazaság, könnyedség, ahogyan versenyzett, ahogyan megosztotta, miként készült a viadalokra, ahogyan a szavaival képes volt nyugalmat adni a kifeszített pillanatokban, nemcsak hogy rengeteget segített, de amikor ezt mondtam neki, a szívéhez kapott és megköszönte! Örök emlék lesz ez a pillanat, az biztos! De nemcsak ez, a gála maga is! Amely végül is kizárólag a díjak átadásából és köztük a rendkívül érzelmes videófilmek levetítéséből állt, de bevallom, nekem például a szerb világelső teniszező, Novak Djokovics beszéde olyan megindító volt, hogyha rágondolok, ma is libabőrös leszek. Ha ne adj’ isten motiválatlan lennék egy percre is, ami nem jellemző rám, csak ezekre a pillanatokra gondolok vissza, és csúcssebességre kapcsolok!

– Ami a díjátadást illeti, tudjuk, hogy az öné mellett az olasz Simone Barlaam és az ukrán Danyiil Csufarov paraúszó, az új-zélandi Nicole Murray parakerékpáros, a német Markus Rehm paraatléta és a holland Diede de Groot kerekesszékes teniszező neve szerepelt a jelöltek listáján. Egyértelmű volt végül önnek is, hogy miért Diede de Groot vehette át a díjat?
– Mindenképpen, hiszen mindent megnyert, egyéniben, párosban, egyszerűen legyőzhetetlen hosszú ideje, úgyhogy mondtam is a páromnak, már tudom, mi kell a Laureuson a sikerhez!

– Nocsak! Megvan a végső siker receptje?
– Távolugrásban lassan hat éve nem kaptam ki, és jó néhány világcsúcs is fűződik a nevemhez… Szóval szerintem valami ilyesmi a recept. Egyszerűen csak mindent meg kell nyerni, ahol elindul az ember! De a viccet félretéve, a gála végére, be kell vallanom, kissé elérzékenyültem. Kérdezték is az asztalnál társaim, hogy mi a gond. De nem volt gond, sőt! Annyira boldog voltam, hogy nem bírtam a könnyeimmel! Akkor értettem meg, hogy amikor kislányként arról álmodoztam, hogy egyszer talán sportoló leszek, mennyire büszke is lenne a kislány énem a mai önmagamra, hogy ez most nem valami varázslat, hanem ez az én életem! Persze nemcsak ez jutott az eszembe, hanem az is, milyen közel voltam egykor ahhoz, hogy mindent elveszítsek…

– A kórházi ágyra gondol, ahol tízévesen, négynapnyi „kiesett időt” követően felébredt a megmagyarázhatatlan stroke után?
– Gyerekként elsőre fel sem fogtam, mi történik velem, csak azt érzékeltem, hogy a sportolásom veszélybe került, amit nehezen éltem meg. Az elkezdett teniszkarrierem folytatása teljesen irreálissá vált, a bal kezem nem mozgott, a bal lábam lemerevedett, így az egyéves rehabilitáció után az atlétika felé fordultam. Először csak azt szerettem volna, hogy minél aktívabb lehessek újra. De mielőtt parasportolóvá váltam volna, néha-néha a sport feladásán tipródtam – mégis sokszor éreztem, hogy valami még vár rám, valami nagyobb, valami teljesebb élmény ígérete motoszkált bennem. Bár nem tudtam megfogalmazni ezt az érzést, ez a tudat hittel élő emberként is erőt adott. A paraatlétika lett az én utam, de máig büszke vagyok arra, hogy 2018-ban még az épek korosztályos válogatottjába is behívtak, és abban az évben a paraatlétikai válogatottnak is tagja lettem egyszerre. Máig óriási sikernek érzem, hogy nemcsak képes vagyok elindulni a sérültségem ellenére az épek között, de rendre beférek a távolugrás nyolcas döntőjébe is.

„ÉN EGY TÁVOLUGRÓ VAGYOK, AKI NÉHA FUT”

– Márpedig egyre több versenyszámban remekel, hiszen az idén Kóbéban rendezett paraatlétikai világbajnokságon is először a 100 méteres síkfutásban nyert aranyérmével üzent a világnak, hogy hahó, futók, velem itt is kalkuláljatok!
– Miközben nem szeretném, ha szerénytelennek tűnne, csak nagyon tetszett, ahogyan egykor Carl Lewis fogalmazott: „Én egy távolugró vagyok, aki néha futószámokban is indul.”

– Azért csak úgy „arra tévedve” nem lehet egy sprintszámot megnyerni a világbajnokságon.
– Tényleg nem, és bevallom, az edzőm és mesterem, Szalma László is azt hitte, hogy ez csupán kitérő nálam, de úgy voltam vele, hogy a nagy viadalokon is kell más versenyszám, amely például a távolugródöntőig „edzésben tart”. Ez lett a sprint. Persze ez teljesen más futómozgás, mint ahogy az ember az elrugaszkodás előtt nekifut. Kétszázon imádok teljes erőből bedőlni a kanyarban, míg a négyszáz – amely a legkevésbé az én versenyszámom – azért vonz, mert ahhoz már kell taktikai felkészülés, a mezőny tagjainak elemzése is számít. A mester is meglepődött, milyen szépen futom a négyszázat, és aztán ebből következett, hogy egyre több versenyszámra kezdtek el benevezni. Érdekes, mert ez az edzőmnek is egy tanulási folyamat, miközben a távolugrás továbbra is a favorit maradt.

– Mekkora ugrás kerül majd be idén a világversenyek előtti telefonos jegyzetekbe, ki nyeri a rituális mester kontra tanítvány tippversenyt?
– Úgy gondoljuk mindketten, hogy meglesz a hat méter fölötti ugrás. Ez a nagy cél idén, mert ahogy Laci mondani szokta: „A minimális célunk a maximum!” Amikor a mesteredzői címe átadásánál én mondhattam a laudációt, nekem is hatalmas élmény volt összefoglalni, mi mindent köszönhetek neki. Először is azt, hogy nem hagytam abba az atlétikát, mert a legjobbkor vett be a csoportjába. Aztán, amit mindig is vallott, hogy „először embert akar nevelni, és csak azután bajnokot”. Szakmai oldalról pedig a hatéves közös munkánk eredménye három Európa-bajnoki, hat világbajnoki és egy paralimpiai aranyérem, csaknem tucatnyi világcsúcs és az az inspiráció, amit tőle lestem el, hogy a Testnevelési Egyetemen is egyre inkább pallérozzam magam, és a rekreációs alapdiploma, az atlétikai szakedzői mesterdiploma után még az inkluzív sportoktató szakirányú képzés szakfelelőse is lettem. A későbbiekben én is olyan atlétikai csapatot építenék, amelyben az ép és a paraatléták együtt készülnek.

– Nagyon imponáló a szakmai építkezése. Hatással van a testvéreire is a lendülete?
– Az egész családunkat átitatja a sport iránti rajongás. Három öcsém van, mindhárman vízilabdáznak. A legkisebb, Botond még otthon él Szombathelyen, ő is tagja a korosztályos válogatottnak és az idősebbek között játszik. Balkezes és csak úgy ontja a gólokat. A két nagyobb, Bendegúz és Zsombor is már a felnőtt bő keret tagja, sőt Zsombort most be is válogatta Varga Zsolt szövetségi kapitány, szóval nagyon szorítunk neki.

„EKLER PASSZOL EKLERNEK, LŐ, GÓL!”

– Micsoda családi sikerek, gratulálok! És a lelki szemei előtt megjelent már az a kép, hogy Ekler Zsombor a párizsi olimpián, Ekler Luca a párizsi paralimpián villan meg?
– Sőt, mi otthon azt a kommentátori szituációt is lejátszottuk hangosan, hogy „Ekler passzol Eklernek, lő, gól!” Lehet, hogy az idén még korai, de a valóra váltásához én még Los Angelesig is kitartanék, hogy a többi tesómmal is ott lehessünk a következő olimpián!

– De addig is van tennivalója Párizsban, a paralimpián, és talán az atlétikai pályán kívül is, hiszen a sikereivel jelentős érzékenyítő munkát végez. Elfogadták már, hogy annak ellenére, hogy első látásra nem nyilvánvaló a sérültségi szintje, a fogyatékkal élő sportolók között a helye?
– Érdekes, mert ma már ott tartunk, hogy ha kapok is néha negatív kommentet – olyasmit, hogy „ugyan már, neki meg mi a baja, nem is látszik rajta semmi” –, sokszor más kommentelők védenek meg, és írják meg a sztorimat a kételkedőknek. Igen, szerencsére sok minden változik itthon a fogyatékkal élő emberek megítélésében, és ebben, úgy érzem, nagy szerepük van a magyar parasport sikereinek. Boldog vagyok, hogy ebben részt vállalhatok, és úgy érzem, messze nem járok még az utam végén! Hiszen, ahogy mondtam, már tisztán látom, mi kell például ahhoz, hogy legközelebb ne csak jelölt legyek a Laureus-díjkiosztón. Győzni pedig, kár tagadni, nagyon szeretek!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 15-i lapszámában jelent meg.)