Megkönnyebbült, hogy kimondta, vége – Nerea Pena kényszerű visszavonulásról, fradizmusról, magyar nyelvről, jövőbeli tervekről

Vágólapra másolva!

2024.05.14. 10:03

Címkék

Hét évet töltött korábban a Ferencváros női kézilabdacsapatában Nerea Pena, aki közvetlenségével és játékstílusával hamar belopta magát a magyar szurkolók szívébe. A 34 éves spanyol irányító-átlövő március végén könnyek között jelentette be, hogy sorozatos sérülései miatt kénytelen befejezni a pályafutását – most végigvettük vele karrierje legfontosabb állomásait.

– Nehéz volt meghoznia a döntést, hogy búcsút int élete meghatározó fejezetének?
– Hosszú ideig tartott, amíg a nyilvánosság előtt ki tudtam mondani, itt a vége. Még a 2021-es tokiói olimpián sérültem meg, mielőtt csatlakoztam volna a Vipershez. Norvégiában minden ismeretlen volt nekem, meg kellett szoknom az új életet, miközben a pályán is szerettem volna bizonyítani. Két hónapig csak kínlódtam, mert nagy fájdalmaim voltak játék közben. Úgynevezett ugrótérd-szindrómával küzdöttem a bal lábamban, amellyel ugyan lehet játszani, de nagyon kellemetlen. Októberben leálltam, és elkezdtem konzervatív kezelésekre járni, de nem javult, így februárban műtét következett. Az lebegett a szemem előtt, hogy a Bajnokok Ligája négyes döntőjére felépüljek. Azonban az operáció sem hozta meg a várt eredményt, ugyanúgy fájt a térdem. Ilyen állapotban nem volt könnyű felkészülni a következő idényre, ezzel együtt 2022 októberében újra megpróbálkoztam a játékkal, azonban nem ment, majd novemberben ismét kés alá feküdtem. Kiderült, más probléma is van: egy csontdarabot az ínszalagból távolítottak el. Valószínűleg ez az olimpián összeszedett sérülésemkor történt. Nem szokványos helyen volt a gond, hanem elég felül, a négyfejű combizom közelében, így nehéz volt hozzáférni. Mivel láttam, milyen állapotban van a térdem, eldöntöttem, hogy az újabb rehabilitáció alatt megpróbálkozom a gyerekvállalással, már régóta vágytam rá, hogy édesanya legyek. Tavaly nyáron járt le a szerződésem a Vipersszel, majd a kisfiam, Milan is megszületett.

A sorozatos térdsérülések kényszerítették a visszavonulásra (Fotó: Földi Imre)

– Anyukaként még forszírozta a visszatérést?
– Igen, a szülés után igyekeztem újra formába hozni magam, azt terveztem, hogy folytatom a kézilabdázást. Nem akartam sehova elköteleződni, mert nem tudtam, hogyan fog reagálni a térdem a terhelésre. Először örültem, mert a fájdalom szinte nem is jelentkezett, a szoptatással együtt azonban visszatért, s megint le kellett állnom. Karácsony után, idén januárban újfent megpróbálkoztam a játékkal, labdás edzést végeztem egyedül a Fradiban, és amikor bekapcsolódhattam volna a közös gyakorlásba, a másik, korábban kétszer is keresztszalag-szakadással operált jobb térdemnél jelentkezett probléma – szerintem azért, mert a bal kímélése közben túlterheltem. Ekkor mondtam ki, hogy ennyi volt, mert nem szerettem volna, ha mindkét térdem használhatatlanná válik. Valószínűleg így is szükség lesz a jobb esetében porctisztító műtétre.

– Miért várt március végéig a bejelentéssel?
– Abban biztos voltam, hogy hivatalos formában is le kell zárnom a pályafutásom. A hozzám közel állók január óta tudtak a döntésemről, de közben sokan érdeklődtek felőlem, hogy vagyok. Fájdalmas volt újra és újra elmondani, mi minden történt velem. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan jelentsem be: a közösségi médiás közleményt elvetettem, nekem az nem személyes. Egy barátom segített megszervezni otthon a sajtótájékoztatót, amely igazán szűk körű volt, az újságírók mellett a legközelebbi családtagjaim és barátaim voltak jelen. Nekik is meg akartam köszönni, hogy mindvégig támogattak az utamon. Utólag azt mondom, jó döntés volt így lezárni, szép emlékként fogok rá visszagondolni. Rendkívül érzelmes pillanat volt, amikor nyilvánosan is kimondtam, hogy vége – ugyanakkor megkönnyebbültem.

– Visszagondolva, a sérülések mennyit rontanak a karrierje összképén?
– Senki sem örül, ha így kell abbahagynia. A testem döntött helyettem, nem azért vonultam vissza, mert így akartam. Korábban mindig abban reménykedtem, ha eljutok arra a pontra – ami most januárban érkezett el –, lesz elég eszem és lelkierőm ahhoz, hogy még időben befejezzem. Sok volt játékosnál láttam, hogy a karrierjük során összeszedett sérüléseik mennyire kihatottak a későbbi civil életükre. Nekem is hamarabb ki kellett volna szállnom, de talán még nem volt túlságosan késő. A fájdalom sohasem múlt el teljesen. A legrosszabb ugráskor volt, de sajnos a normál életben sem vagyok panaszmentes. Az utolsó két évem nem volt a legszebb, ettől függetlenül az előtte levő tizenhárom igazán álomszerűen alakult. Most még elég friss a bejelentés emléke, de ha később visszagondolok, csak a szépre fogok emlékezni. Megvolt a lehetőségem, hogy igazán jó csapatokban játsszak, és nagy versenyeken vegyek részt, amelyeken érmeket is nyertem.

Szeretett volna a karrierje végén visszatérni a Ferencvároshoz (Fotó: Földi Imre)

ÉLETE EGYIK LEGJOBB DÖNTÉSE, HOGY A FRADIBA IGAZOLT

– Spanyolország egyik északi, Navarra tartományából származik. Hogyan jellemezné az ottani embereket?
– Sokban hasonlítunk a baszkokhoz. Úgy hivatkozunk magunkra, hogy az északiak. Azt hiszem, közelebb állunk egymáshoz, mint a déliek, akik az időjárásból is adódóan több időt töltenek az utcán. Mi inkább családcentrikusak vagyunk, és szeretünk otthon lenni. Akik északra jönnek, mindig elmondják, hogy nehéz bekerülni az ottani társaságokba, azonban ha egyszer befogadtak, onnantól életre szóló barátként tekintenek rád. Melegszívű, hűséges típusok vagyunk, akik keményen dolgoznak. Szeretjük a minőségi életet, erre a magasabb fizetések is lehetőséget teremtenek.

– Ha nincsenek anyagi problémák, akkor is elhagyta volna az Ambros Martín vezette Itxakót?
– A 2011-es BL-döntő után volt egy kecsegtető ajánlatom Dániából, és közel álltam hozzá, hogy elfogadjam. Mivel nagyon jó csapatunk volt, maradtam, de mindig is a céljaim között szerepelt, hogy kipróbáljam magam egy másik országban. Ha nincsenek pénzügyi gondok, szerintem a következő idényben sem igazolok el, mert 2012-ben megsérültem.

2011: Ambros Martín irányításával BL-döntőt játszott a spanyol Itxakóban

– Nem hezitált, amikor a Ferencváros megkereste?
– Áprilisban jelentkezett be a Fradi, sokat jelentett, hogy sérülésből lábadozva is meg akart szerezni. Még mindig tartom, életem egyik legjobb döntése volt, hogy az FTC-hez igazoltam. A klub mindent megadott nekem – első helyen a családot említeném, de a karrierem legjobb évei is a csapathoz kötődnek. Nem szokványos, hogy mindössze öt klubban játszottam. Közülük természetesen az Itxakót igazán a saját csapatomnak éreztem, de ugyanígy gondolok a Ferencvárosra is. Nagyon szerettem volna visszatérni, és itt befejezni a pályafutásomat, sajnálom, hogy nem jött össze.

2013: lábadozott, amikor leigazolta az FTC, majd újra megsérült (Fotó: Szabó Miklós)

– Miként hidalta át a nyelvi nehézségeket a kezdeti időszakban?
– Csak Alena Abramovics és én voltunk külföldiek az öltözőben, de ő már akkor tudott magyarul. Kisebb sokként ért, mert abban a hitben érkeztem, hogy majd tökéletesítem az angoltudásom, ehhez képest mindenki magyarul beszélt körülöttem. Aztán nem igazán törődtem vele, ha kellett, kézzel-lábbal, de mindenkivel megértettem magam. Szeretem, ha jó a hangulat, ezért mindig próbáltam viccelődni. A lányok is segítőkészek voltak, nyitottak felém, elhívtak a közös programokra. Ugyanakkor rákényszerültem, hogy minél hamarabb megtanuljam a nyelvet, amely egész karrierem egyik legnagyobb kihívása volt. Fél év után újra megsérült a térdem, ezt az időszakot arra is felhasználtam, hogy különtanárhoz jártam, aki megtanított többek között a helyes nyelvtanra. Az öltözőben ragadt rám a legtöbb minden, így aztán volt dolgunk a ragozásom rendbe tételével. Büszke vagyok rá, hogy mára kijelenthetem, beszélem a nyelvüket.

– Hogyan jellemezné a játékstílusát?
– A régi stílust képviseltem, nekem az jelentette az igazi kézilabdázást. A mai játékot már nem élvezem annyira, korábban taktikusabb volt, jól megterveztük a támadó- és a védekezőstratégiát, míg most inkább a fizikai felkészültség dominál. Mindig is jobban szerettem mást helyzetbe hozni, mint gólt lőni. Ha most is az a keret lenne, mint 2012 és 2014 között, biztos, hogy BL-győztes lenne vele a Fradi. Akkoriban sok csapatban voltak jó játékosok Európa-szerte, nagy volt a versenyfutás, ezért nem tudtunk soha messzire eljutni. A legfontosabb mégis az volt nekem, hogy élvezzem a játékot, szerintem ez a sport lényege. Remélem, a régi stílus egyszer még visszatér vagy legalábbis nem veszik ki teljesen.

2014: Eb-ezüstérmes a spanyol válogatottal, a döntő Budapesten volt (Fotó: Imago Images)

MOTIVÁLTA A GYŐRREL VALÓ RIVALIZÁLÁS

– Utólag nem sajnálja, hogy védekezésnél általában lecserélték?
– Fogalmazzunk úgy, nem adtam rá sok okot az edzőimnek, hogy védekezésben is a pályán tartsanak. Az is igaz, hogy az Itxakóban a sérülésem előtt mindig védekeztem, de utána nem tudtam egyszerre jól teljesíteni mindkét kapu előtt, és mivel olyan fontos voltam a támadásoknál, inkább ott használtak. Miután két-három évig folyamatosan lecseréltek támadás és védekezés között, már a korábbi érzékemet is elvesztettem hozzá. Siófokon aztán újra védekeztem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, tényleg sok volt már nekem, ha folyamatosan a pályán kellett lennem. Ezzel együtt a Fradiban is győzködtem Gábort, miért nem rak le a szélre védekezésben legalább öt-tíz percekre, így labdaszerzést követően segíteni tudtam volna a gyors ellenakcióknál. A probléma, hogy nem igazán voltak olyan szélsőink, akik kettes pozícióban védekezhettek volna helyettem, általánosságban is több hasonló profilra lenne szükség a mai kézilabdázásban.

– A kívülállónak is nyilvánvaló volt, hogy mennyire jól kijött Elek Gáborral.
– Szinte még gyerekként érkeztem, minden új volt nekem, nem ismertem a nyelvet, mégis könnyen ment a beilleszkedés. Ebben Gábornak is fontos szerepe volt, aki kezdettől fogva rengeteg önbizalmat adott nekem. Nagyon passzoltam a Fradi stílusához, így aztán hamar elkezdtem jól játszani. Nem tudom, kinek az érdeme volt, hogy a klub kiszúrt magának, de rendkívüli módon beletrafált, egyből megtaláltam az összhangot a pályán a társakkal. Később Gábor annyira megbízott bennem, és adott a véleményemre, hogy bátran megoszthattam vele a meglátásaimat. Pedig az elején mindig megkaptam tőle videózáskor, hogy miért van mindenhez hozzáfűznivalóm. Amikor rám nézett, látta az arcomon, hogy valamit reagálni szeretnék. Neki is új lehetett a helyzet, mert a magyar játékosok körében nem volt meg akkoriban a kultúrája, hogy elmondják a véleményüket az edzőjüknek, míg nálunk, spanyoloknál természetes volt, hogy mindent közösen megbeszélünk. Összességében rendkívül jó viszonyban voltunk az egész hét év során, sokat viccelődtünk, a jó kapcsolatunk azóta is megmaradt.

– Mennyi időbe telt, amíg megértette, mit jelent fradistának lenni?
– Nehéz volt átlátni a teljes képet, talán két évig is eltartott. Odáig rendben van, hogy megy a rivalizálás az Újpesttel, de nekem kicsit sok volt, és ezért furcsálltam, hogyan lehet annyira gyűlölni a színt is, amely hozzá kötődik, hogy mondjuk nem tartasz otthon lila virágot. A Fradi-család érzés viszont tényleg csodálatos, amilyen szeretettel viseltetnek a szurkolók az egész klub és minden szakosztály iránt. Ők voltak a legszenvedélyesebbek, akikkel találkoztam a karrierem során.

2015: bajnok a Fradival – Kocsis Ágnes, Nerea Pena, Lukács Viktória (Fotó: Nemzeti Sport)

– Hogyan gondol vissza a Győri ETO-val való rivalizálásra?
– Meg kellett értenem, hogy ezek a rangadók semmihez sem foghatók, és hogy mennyire fontosak a szurkolóknak. Akkoriban a szememben minden kétséget kizáróan Európa legjobb csapata volt a Győr, és azért akartuk legyőzni, hogy megmutassuk, mi is azon a szinten vagyunk. Büszke vagyok rá, hogy egy ligában szerepeltünk. Sajnos ez azzal járt, hogy kevés trófeát nyertünk, de a rivalizálásunk csak jobb csapattá tett minket.

– Hét év alatt egyszer nyert bajnoki címet és egyszer hódította el a Magyar Kupát az FTC-vel. Nem csalódott emiatt?
– Nekem nem a trófeák voltak a legfontosabbak. A világ legjobb csapata mögött nem volt szégyen a második hely sem. A szememben többet ér egy arany a legjobb csapat ellen, mint tíz másik rivális nélkül. Mindig elgondolkodtam rajta, mekkora dicsőséget jelenthetett más kluboknak olyan bajnokságokban elsőnek lenniük, ahol nincs rajtuk kívül másik erős csapat. Ott volt előttünk a lehetőség, hogy többször legyőzzük a Győrt. A Fradi azonban a klubfilozófiát követve többségében magyar játékosokra épített, ebből pedig szerintem kihoztuk a maximumot. Két nagyon erős légióssal talán más lett volna, de tiszteltem a klubot azért, hogy hazai játékosokkal akarta megfogni az ETO-t. A 2015-ös bajnoki címet egy győri sikerrel tettük biztossá, különleges volt a pályájukon ünnepelni.

– Melyek a legszebb emlékei a spanyol válogatottból?
– Nem mi választottuk magunknak a Harcosok becenevet, hanem egy kommentátor aggatta ránk, de nagyon találó. Mindig is olyan csapat voltunk, amelyik kisebb, gyengébb játékosokból állt a riválisainál, azonban hatalmas küzdőszellem jellemzett minket. Szerencsés vagyok, hogy a korábbi, nagy generációval is tudtam még játszani, a szememben ők voltak az igazi kézilabdázók. A 2014-es Eb-n elért ezüstérmet tartom a legszebb emlékemnek. Két keresztszalag-műtétből tértem vissza egy magas szintre, ráadásul Budapesten volt a torna végjátéka. A riói olimpiára is jó szívvel gondolok vissza, leszámítva a katasztrofálisan sikerült negyeddöntőt. Mivel nem követem a spanyol bajnokságot, nem ismerek mindenkit a jelenlegi nemzeti csapatból, de azt biztos, hogy idő kell nekik, amíg a legjobbakkal fel tudják venni a versenyt. A párizsi olimpián ezzel együtt izgalmas meccseket várok, a francia, norvég, dán trió kiemelkedik a mezőnyből, de utánuk bárki odaérhet a többi pozícióra.

2017: a BL-ben Európa krémjével vívott óriási csatát (Fotó: Nemzeti Sport)

NEM AKAR MINDENÁRON EDZŐSKÖDNI

– Siófokról a koronavírus-járvány miatt félbeszakított idényt követően viharosan távozott. Nem bánta meg, hogy elhagyta az FTC-t?
– Tartom, amit akkor is hangsúlyoztam, már nem éreztem a korábbi motivációt, ezért váltásra volt szükségem. Hét évig ugyanabban a rendszerben, ugyanazzal az edzővel készültem, és már a játékomon is meglátszódott a fásultság. Nem akartam csak azért maradni, mert jó életem volt Budapesten, vissza akartam térni a legjobb formámhoz. Az első siófoki idényem jól is sikerült, csak aztán kitört a koronavírus-járvány. A második év már teljesen másként alakult. Pedig ígéretes volt a projekt, csak a menedzsment nem nőtt fel a játékoskeret szintjéhez, ez az igazság. A keretet úgy állították össze, hogy a Bajnokok Ligájában is versenyképes legyen, aztán jött a nekünk kedvezőtlen döntés a bajnokság befejezéséről, majd ősszel az egész projekt kezdett szétesni. A klub határozatlan időre felmentett a munkavégzés alól, ezzel viszont alkalmam nyílt a távozásra.

– Korábban említette, hogy a régi stílus híve, ehhez képest a két magyar klub után két skandináv következett. Miért?
– Az első esetben kényszerhelyzetbe kerültem, ezért boldog voltam, hogy egy olyan klub, mint az Esbjerg, befogad. Azért mentem oda, hogy a BL-ben játszhassak, és az olimpiára formába lendüljek, de nem volt a legjobb idényem. A magánéletemben is nehéz időszakot éltem át, ráadásul nemigen passzoltam a csapat stílusához, amennyit tudtam, azért segítettem. A Vipers már teljesen más volt, nem kimondottan a rohanós kézilabdát erőltette. Az első ottani idényemben összeálló csapat a legjobb volt, amelynek valaha tagja voltam. Olyan játékosok alkották, akikre mindig felnéztem, és szerettem volna velük együtt játszani. Gondolok Katrine Lundéra, Nora Mörkre vagy éppen Isabelle Gulldénre. Kiváló volt a hangulat a csapat körül, azért nem tudtam jobban élvezni, mert ahogy elmondtam, a sérülésem a lelátóra kényszerített.

2022: a Vipers BL-győzteseként Tomori Zsuzsannával (Fotó: Nemzeti Sport)

– Mennyire tudja így magáénak érezni a két BL-elsőséget?
– Nem nagyon. Mindig úgy fogalmazok, van két BL-címem, de sohasem állítom, hogy nyertem kettőt. Viszont közelről láthattam, hogyan ért fel a csúcsra a Vipers. Ole Gustav Gjekstad olyan volt, mint a jó mérnök, remek érzékkel választotta ki a megfelelő alkatrészeket, amelyekkel tökéletesen működött a gépezet. Több meglepő igazolása is volt a csapatnak, aztán Markéta Jerábková vagy éppen Ana Debelic is nagyon jó játékosok lettek a kezei alatt, de az egész keretet magával ragadta. Amihez nyúlt, arannyá változott: előfordult, hogy sohasem látott felállást küldött a pályára, és láss csodát, az is működött! Érdekes ember egyébként, engem az első naptól kezdve támogatott.

– Mihez kezd most? Vannak már tervei a jövőjére nézve?
– Nem tudok sokáig otthon ülni, az biztos, szóval szeretnék munkát keresni. Mindenre nyitott vagyok. Szeretnék-e edzősködni? Igen, meg is van a mesteredzői képesítésem hozzá, de nem mindenáron, csak ha lenne olyan feladat, amely tényleg érdekel, mert továbbra is nagy bennem a versenyszellem. Talán megfelelő lépcsőfok lenne másodedzőként elkezdenem a pályát. Azt hiszem, a legjobban mégis az illene hozzám, ha egy klub menedzsmentjében kapnék feladatot, viszont azt is tudom, a sportágunkban ritkán alkalmaznak kívülről jött embert ilyen feladatra. Amúgy három egyetemen is diplomát szereztem – egyrészt tanár vagyok, de újságíróként és táplálkozási szakértőként is van felsőfokú végzettségem. Játékosként sok szabadidőnk van, amit jó, ha a magunk fejlesztésére fordítunk. Ott leszek a párizsi olimpián, a NOB közvetítésért felelős cégének fogok dolgozni a háttérstáb tagjaként. Korábbi olimpikonok számára ajánlották fel ezt a lehetőséget, nekem az atlétikai és a rögbiversenyeken kell majd segítenem. Egy hetet fogok kinn tölteni, és kimondottan kértem, hogy ne kézilabdára osszanak be, mert úgysem látnám a meccseket, az adást készítők keze alá kell dolgoznom. Egy évet még biztosan Magyarországon maradok, utána a lehetőségektől is függ. A gyereknevelés szempontjából Spanyolországban képzelem el a jövőt, a munka azonban még közbeszólhat.