„Nekem a futóverseny a fesztivál” – interjú Bátyai Évával

– Akik a közösségi média különböző platformjain követik, abban biztosak lehetnek, hogy Bátyai Éva mindig éppen két futás között van. Jól látom?
– Tulajdonképpen igen. Kiváló edzőm, Erdélyi Nándor edzésterve alapján hetente négyszer futok, s van, amikor erősítek, mindezt úgy, hogy az éppen aktuális versenyre való felkészülésemet szolgálja.

– Ezt akár egy élsportoló is mondhatta volna, pedig…
– …Szó sincs erről. Néhány éve még elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmire adjam a fejem. 

– Mi hozta el a változást?
– A világjárvány. Jött a karantén, én pedig idővel úgy éreztem, szükségem van a mozgásra, valahogy ki kell szabadulnom. Mivel a Duna-parton lakunk, adta magát a környezet, a víz, a madárcsicsergés. Elkezdtem futni, de eleinte nem nagyon ment. Úgy képzeltem el, hogy elindulok, futok néhány kilométert, csakhogy elég hamar kifulladtam. Kérdeztem a férjemet, szerinte hány kilométert futottam, s igencsak meglepett, amikor azt mondta, ötszáz métert. Mozgékonynak tartottam magam, a gyerekek után is rohangáltam, ezért zavart, hogy még ennyit sem tudok rendesen lefutni. Egyre tudatosabb lettem, figyeltem a tempómra, a pulzusomra, s ahogy jobban ment, éreztem, hogy függővé váltam.

– Önnek személy szerint mit ad a futás?
– Kiránt a hétköznapi problémákból. A színházban a próbaidőszak elég sok stresszel jár, nyilván előfordulnak más típusú gondok is, de a futással ezeket kiadom magamból, s olyankor is segít, ha a gyerekek mellett néha szükségem van egy kis énidőre.

– Korábban a sport mennyire volt jelen az életében?
– Sportos családból származom, Jánoshalmán a szüleim kézilabdáztak, majd edzők és testnevelő tanárok lettek, édesapám kisebb testvére is tornatanár, a feleségével úszást, aerobikot, focit és intimtornát oktat, szóval, a városban szinte küldetése a Bátyai családnak, hogy sportolásra bírja az embereket.

– Gondolom, ilyen környezetben törvényszerű volt, hogy gyerekként sportolt.
– Januárban születtem, s anyuéknak augusztusban már edzőtáboruk volt, ahová magukkal vittek, vagyis a kézilabdapálya mellett nőttem fel. Amikortól már lehetett, én is kézilabdáztam, de mivel az alkatom nem volt ehhez ideális, tizenkét éves korom körül elkezdtem a színészet felé fordulni.

– Más sportággal nem is próbálkozott?
– Nem. Lekötött az énekóra, tanultam színjátszást, zongoráztam, emellett nem is lett volna rá időm. Viszont mindig fontosnak tartottam, hogy testnevelésből jó legyek, a drámatagozatos gimnáziumban pedig volt mozgásórám, különféle táncokat tanultunk emeléssel, dobással. Ezekkel sem volt soha gondom.

– Kijelenthetjük, hogy a színészi léthez hozzátartozik a mozgás?
– Igen. Enélkül elképzelhetetlen a szakmánk.

– A sport, a mozgás szeretetét sikerül továbbadni a gyerekeinek is?
– Igen. A férjem régebben teniszezett, így neki is fontos a sport. A nagyobbik fiam, Ákos négy-öt évesen igazi örökmozgóként folyamatosan rohangált, focizott, képtelen volt egy helyben ülni. Kipróbáltuk, tetszik-e neki a tenisz. Kerestünk edzőt, aki elkezdett foglalkozni vele, s most már ott tart, hogy az MTK-ban tízévesen az F12-esek között szerepel és gyűjti a ranglistapontokat.

– Van példaképe?
– Természetesen Marozsán Fábiánt, Fucsovics Marcit és Piros Zsombort is nagyon szereti, utóbbi kettőt ráadásul látásból is ismeri, mert néha összefutnak a Nemzeti Edzésközpontban. Ilyenkor nagyon örül, valósággal pezseg a találkozástól.

– A másik fia, Benedek is sportol?
– Ő is ügyes lenne, de inkább művészeti beállítottságú. Ennek ellenére szeretnénk, ha nem is magas szinten, de a sport jelen legyen az életében. Most a zongorázás mellett úszni tanul, s jövőre valószínűleg elvisszük focizni. 

– Nézőként, szurkolóként figyeli a sportot?
– Egyre inkább. A magam és a kisfiam példáján is látom, mennyi munka van egy-egy kiemelkedő teljesítmény mögött. Előfordul, hogy leülök a televízió elé és végignézek egy maratoni futóversenyt, mert egyre inkább értékelem azt a munkát, amit beletettek, figyelem, hogy az egyes sportolók miként élik meg a távot, hogyan osztják be az erejüket, mikor milyen tempót futnak, milyen időközönként frissítenek. De a tenisztornákat és a kerékpáros körversenyeket is szívesen nézem.

– Futóként mi volt az első nagy sikerélménye? Mi hozta meg az áttörést?
– Az első félmaratoni. Amikor arra készültem és edzésen elértem a tíz kilométert, éreztem, hogy az előrelépéshez szükségem van egy edzőre, aki segíteni tud. Akkor kezdtem el szakemberrel dolgozni, s fél évvel később teljesítettem az első félmaratonit, azóta pedig már a negyediken is túl vagyok. Most már nincs olyan, hogy nem megyek el futni, mert álmos vagy fáradt vagyok. Az előírt napon, bármi is van, edzeni kell. Nem tagadom, akad olyan futás, ami nem esik jól, szenvedek, a határaimat feszegetem, de utána csodálatos érzés, hogy mindezek ellenére megcsináltam.

– Ez a fajta kitartás, céltudatosság az élet más területein is jellemzi?
– Igen. Színészként annyi buktatóval, akadállyal találkozik az ember, annyira hullámzó a pálya, hogy erős akarat nélkül nehéz talpon maradni.

– Ezek szerint minden színészkollégának ajánlaná a futást?
– Igen, de egyébként nagyon sokan futnak is. Van például egy csapatunk, amellyel váltókat teljesítünk, az őszi Spar Maratonon pedig olyanokkal találkoztam, akiket már legalább tíz éve nem láttam. 

– Azért szereti a versenyt, mert időről időre legyőzheti önmagát, vagy a közösségi élmény a lényeg?
– Is-is. Önmagammal versenyzek, de a hangulat mindig segít abban, hogy picit jobban teljesítsek, mint edzésen. Korosztálytól, nemtől, alkattól függetlenül az a rengeteg ember azért van ott, hogy sportoljon, fusson, ami hihetetlenül motiváló. Én nyáron nem fesztiválokra járok, hanem futóversenyekre, nekem ezek jelentik a fesztivált.

– Olyan lelkesedéssel beszél a futásról, hogy gyaníthatóan azokat is rábeszélné, akiknek eddig eszükbe sem jutott, hogy kipróbálják. Hogyan, mivel győzné meg
a kétkedőket?
– Mint már mondtam, sok pozitív hatása van. Aki nem szeret futni, előbb-utóbb az is megkedveli, csak türelem kell hozzá, idővel egészen biztos, hogy mindenkinél függőséget okoz.

– A színházzal egyébként hogyan tudja összeegyeztetni az edzéseket, a versenyeket?
– Az edzés nyilván a család és a színház után következik. Kisakkozom, hogyan tudom a legjobban megoldani, ezért van, amikor hajnalban megyek futni. Ha pedig éppen olyankor van verseny, amikor a színházban játszom, szomorú szívvel, de lemondok róla. A futás igazodik a színházhoz.

– A színpadon érzi az edzettség jótékony hatását?
– Igen. Különösen a próbák során, amikor egy-egy megerőltetőbb jelenetet egymás után többször is megcsinálunk. Most például az Újszínházban Az özvegy Karnyóné című darab április tizenkilencedikei bemutatójára készülünk. Borist játszom, aki háromszor énekel és táncol néptáncos csizmában, ami olyan, mintha súlyt kötnének az ember lábára.

– A futásban mi a következő cél?
– A maratoni táv. Biztos nem esik majd jól, de szeretném, ha jó kedvűen, sétálás nélkül tudnám teljesíteni. Az edzőm úgy látja, készen állok rá, de mivel az elsőt Budapesten szeretném teljesíteni, őszig várnom kell. Addig is lesz még néhány verseny, például egy olyan félmaratoni, amelyen emelkedő is lesz.

– A család mit szól mindehhez?
– Mindenben támogat, bár a férjem a minap azt mondta, bolond vagyok. Az edzésterv szerint három órát kellett lassan futnom, majdnem huszonhat kilométer lett, s érezte rajtam, hogy eléggé megviselt. Eleinte sohasem látott futni, idő kellett neki, hogy elfogadja, miként a gyerekeknek is. Természetesen igyekszem az adott napon belül az edzést úgy időzíteni, hogy minél kevesebb időt vegyek el a családtól.

– Mik a távolabbi tervei?
– Tudom, sok hozzám hasonló amatőr szívesen futna Londonban vagy New Yorkban, én viszont a budapesti maratoni után Valenciát venném célba. Voltam már ott, nagyon szeretem a várost, ráadásul a futballcsapat miatt a családnak is fontos célpont. Már felvetettem otthon, mi lenne, ha kimennénk, én lefutnám maratonit, elmennénk együtt egy focimeccsre, és persze a városban is körülnéznénk. Ami pedig a futást illeti, hosszú távú célom a terepfutás, de az mostanában még nem reális, a gyerekekkel nem tudom összeegyeztetni, nem mondhatom, hogy ha éppen nem játszom a színházban, elmegyek egy napra. Majd ennek is eljön az ideje.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. április 13-i lapszámában jelent meg.)