„A lovaglásban még nem csalódtam” – Németh Gábor-interjú

– Kitől kapta az Őrnagy becenevet?
– Óbudán, az Aranypatkóban tartottam a lovamat, s néhány száz méterre a lovardától volt a P. Mobil próbaterme – mondta a legendás dobos, Németh Gábor, aki a P. Mobil mellett többek között a Skorpióban, a Dinamitban, a Bikiniben, az NG Projektben és a lengyel SBB-ben is muzsikált. – A zenekarvezető Schuster Lóránt egy alkalommal éppen akkor bukkant fel a lovardában, amikor teljes lovas felszerelésben futószáraztam a lovat, s mivel nem akart engedelmeskedni, kénytelen voltam fegyelmezni. Lórántnak ez roppantul tetszett, s azt mondta: így csak egy őrnagy tud a lóval bánni.

– Igaz, hogy azóta „előléptették”?
– Az egyik koncerten elhangzott, hogy a születésnapomra tekintettel legyen „Ezredes” a megszólításom, de ragaszkodtam
az eredeti becenévhez.

– Honnan a lovak iránti rajongása?
– Szerintem így születtem. Kisgyerekként karácsonyra hintalovat kértem, amikor Békéscsabán egy rokonlátogatás során Sanyi bácsi a téesz lovaskocsiján átadta a gyeplőt, sírtam a boldogságtól. Az istállóban volt egy kiscsikó, mindenáron haza akartam vinni, amiről persze szó sem lehetett, de rátették a kötőféket,
és néhány lépést vezethettem – az maga volt a mennyország.

– Mikor kezdett lovagolni?
– Harmincöt lehettem, amikor azt mondtam: most már tényleg itt az ideje, hogy elkezdjek lovakkal foglalkozni. Megtanultam lovagolni, a Tattersallban szőrén is megültem a lovakat – egészen pontosan egy nyolc-tíz centis szivaccsal a hátukon, mert a gerincük meg a marjuk oda tud vágni rendesen. Kengyel nélkül amúgy mindig is jobban szerettem lovagolni, úgy jobban érezni az állatot. Egy év elteltével lett saját lovam, Príma, a remek pedigréjű angol telivér kanca. Előtte hét esztendeig versenyzett, benne volt a vérében, hogy menjen és menjen. Jellemző, hogy beugrattam vele közepes vágtába, és fél óra múltán nem volt egyetlen izzadtságcsepp sem rajta. Négy-öt esztendőbe telt, mire meg tudtam fékezni, és elkezdett idomulni.

– Hogy sikerült?
– Príma sokkal okosabb volt bármelyik kutyámnál. Huszonhárom évet élt, ebből tizenhetet töltött nálam. Egyetlen példa: futószár nélkül futószáraztunk! Benn álltam a kör közepén, nem volt köztünk fizikai kontaktus, mégis amikor azt mondtam neki, „lépés”, vagy „vágta”, vagy „üget”, akkor egyből lépett, vágtázott, ügetett. Úgy mentem
vele terepre, hogy karba tett kézzel ültem a nyeregben, és gyönyörködtem az őzekben, közben csak odasúgtam neki, „vágta”, és elkezdett vágtázni. Hazafelé az utolsó háromszáz méteren a nyeregből leszállva sétáltattam. Nem fogtam, mégis jött mellettem, húsz centire volt a fejünk egymástól, eszébe nem jutott elkalandozni.

– Versenyeztek is?
– Díjugrattunk a Tattersallban egyméteres akadályon, de Príma ugrani nem szeretett, noha képes volt helyből elrugaszkodva átlendülni
a százharminc centis akadályon. A házi viadalokon viszont taroltunk: félliteres, vízzel teli műanyag pohárral az egyik kézben időre kellett végigmennünk az akadálypályán, senki sem tudott megelőzni minket.

– A lovaglás éppúgy időigényes elfoglaltság, mint a zenélés. Miképpen lehetett összeegyeztetni a kettőt?
– Minden nap reggel öt és fél hat között keltem, s ez így van manapság is.

– A rockzenészekről az a kép él, hogy reggel fél hatkor még hazafelé tartanak…
Muszáj választani! Ha komolyan gondolja az ember a lovaglást, nem hagyhatja cserben az állatot. A lóval rendszeresen foglalkozni kell, a telivért végképp muszáj folyamatosan mozgatni. Egyébként visszamegyek majd lovagolni, már jártam is a sóskúti lovardában, ahol korábban éveket töltöttem el. Volt ott egy majdnem fekete, angol telivér csődöröm, egy esztendeje adtam el.

– Miért?
– Évek kellettek, mire Prímát magamhoz idomítottam, az új lóval ez még nem igazán sikerült. Már hallgatott a vezényszóra, de még mindig bolond volt; egy fiatal csődör azt képzeli magáról, hogy ő a világ ura. Egy lovastársam belovagolta, majd én is ráültem, s egy hétig remekül megvoltunk egymással. Aztán egyik reggel a felszállásnál nagyot hibáztam: nem fogtam a szárat, csak a sörényébe kapaszkodtam, s amikor már félig átlendültem a hátán, elkezdett rodeózni. Leestem, eltörött a bal csuklóm. Ilyenkor persze vissza kell ülni. Végigcsináltam az edzést, miközben még háromszor le akart dobni.

– Ez volt az első súlyosabb sérülése?
– Korábban is értek balesetek. Még nem volt meg Príma, de már azt hittem magamról, tudok lovagolni. Egy alkalommal kivettem a kengyelből a lábam, de megcsúsztam, és jobbra lezuhantam; elrepedt a jobb csuklómban a porc, másfél hónapig gipszben voltam, s további egy hónapig tartott a meleg vizes torna. A másik eset valamelyik tavasszal történt. Ilyenkor kell a lóból „kiengedni a gőzt”. Telente ugyanis az orra, a tüdeje megtelik az istálló porával, ezért alaposan meg kell járatni. Az ürömi mezőn vágta közben a telivér a két első lábával beleugrott egy hetvencentis gödörbe. Neki meg se kottyant, továbbszaladt, én viszont vérző fejjel feküdtem a fűben. Szerencsére megtalálták a lovat, visszaültem rá és bevittem az istállóba. Otthon lepihentem, ám egy órával később azt éreztem, nem tudok mozdulni. Mintha teljes erőből a falhoz csaptak volna; szerencsére törés nélkül megúsztam. Egyelőre nem ülök lóra, amíg a „Dinamit 45” koncert le nem megy – nem kockáztathatom kilenc zenészkollégám és a stáb munkáját.

– Lehet, hogy a következő életében lovas lenne, és csak hobbiból zenélne?
– A lovaglásban még nem csalódtam… Bár dobosként sincs okom panaszra, nincs hiányérzetem a pályafutásom kapcsán.

– Tulajdonképpen miért lett dobos?
– Ötévesen csellistaként kezdtem, de ahogy a lovak, nálam a dobok is az örök szerelem kategóriájába tartoznak. Már az iskolai ünnepségeken is irigyeltem azt, aki a kis pergődobot üthette. Az öcsém, Németh Alajos hegedült, ő az iskolai együttesünk kedvéért vette kézbe a basszusgitárt, noha szeretett volna szólógitáros lenni. Szerintem jól járt azzal, hogy hallgatott rám.

– Manapság a sport velejárója a légióskodás, a zenében viszont nem szokványos, ha valaki külföldi együttesben játszik. Miképpen lett a progresszív rock világ-elitjébe tartozó lengyel SBB tagja?
– A Németh Gábor Projekt első, Könnyű lépések című albuma 2003 végén jelent meg. Megkerestem a kiváló koncertszervezőt, Drienyovszki Andrást, ha már Ausztriában jár, intézzen nekünk is fellépést. Ő vetette fel, hogy szeretné, ha az SBB-ben dobolnék. Józef Skrzek triójával ismertük egymást, a Skorpió a hetvenes években sokat koncertezett velük Lengyelországban. Amikor 2006-ban meghívták az SBB-t a Szegedi Jazz Napokra, én ugrottam be az amerikai Paul Wertico helyére. Egyetlen közös próba után léptünk fel Szegeden, ezért kottából doboltam. Eltelt három hónap, s azzal jelentkeztek, hogy bevennének állandó tagnak. Öt évet dolgoztunk együtt, három lemez és két koncert-DVD volt a termés; turnéztunk a Deep Purple-lel is. A távozásom után az SBB is leállt, néhány éve viszont újra lendületbe jött. Amikor az eredeti felállást kérik, hazajön Amerikából Jerzy Piotrowski, a kisebb klubbulikra lengyel dobost keresnek, viszont október 17-én az Erkel Színházban, majd utána Krakkóban én játszom az ütőhangszereken.

– Az év másik nagy dobása a már említett „Dinamit 45” koncert lesz, amely búcsúbuli is.
– A Dinamit egyszer már leállt, majd 2009 decemberétől újra játszani kezdett. A május 25-i búcsú az eredeti összeállítású csapatra vonatkozik. Abban az összetételben – az énekes Vikidál Gyula, a billentyűs Papp Gyula, a gitáros Szűcs Antal Gábor, valamint az öcsém és jómagam – valóban a Barba Negrában lépünk utoljára színpadra. A koncerten csatlakozik hozzánk a Dinamit két korábbi énekese, Rudán Joe és Kálmán György, valamint a jelenlegi csapatból Scholtz Attila, Hornok István és Zselencz László is. Két órát leszünk a színpadon.

– Hogyan készül fel az ilyen maratoni koncertre?
– Az általános iskolában tornásztam, s egy évig az Újpesti Pamutban bokszoltam, az állandó ugrókötelezés azonban kedvem szegte. Később fizikai munkával tartottam magam karban; életem során tucatnyi alkalommal költöztem, két házat építettem fel saját kezűleg, s két lakást újítottam fel. Manapság a biatorbágyi hétezer-nyolcszáz négyzetméteres kertem ad feladatokat; gyomos, lepusztult területet parkosítottam. Hála istennek van az az adottságom, hogy nem tudom túlterhelni az izmaimat: nyolc óra kemény fizikai munka után gond nélkül végigdoboltam egy koncertet. Péntekenként tanítok a Kőbányai Zenei Stúdióban – negyedóránál többet nem tudok ülve megmaradni. Azt tervezem, hogy jövőre, a hetvenedik születésnapomra legalább egy nagy buli erejéig talpra állítom a Németh Gábor Projektet. A régi játszótársak, így Tony Lakatos és Fekete Kovács Kornél mellé szeretném meghívni néhány szám erejéig az SBB-t is. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 30-i lapszámában jelent meg.)