Lewis Hamilton lesz a Ferrari 10. világbajnoka? Íme, ők nyertek eddig a legendás csapattal

A Formula–1-ben a világbajnoki cím elhódításánál csak egy nagyobb presztízsű dicsőség létezik: a legendás Ferrari színeiben feljutni a sportág csúcsára. A vörösben elért vb-diadal értékét manapság az a megdöbbentő statisztika is növeli, hogy az elmúlt 44 évben (!) a rengeteg próbálkozó közül csupán két pilóta járt sikerrel, de azt megelőzően is mindössze hét Ferrari-világbajnokot ünnepelt a világ, így már régóta az a kérdés: vajon ki lesz a Scuderia tizedik legendája? A csapathoz 2025-ben csatlakozó Lewis Hamilton azzal tenné teljessé F1-es életművét, hogy belép ebbe az exkluzív elitklubba – lássuk, kik azok, akiknek sikerült valóra váltani a nagy álmot.

MICHAEL SCHUMACHER (német, 2000–2004)
A német klasszis alaposan meglepte a világot, amikor a Benettonnal nyert két világbajnoki címe után úgy döntött, az akkor már jó ideje csak vergődő Ferrarihoz teszi át a székhelyét 1996-tól. A Scuderia előtte 1979-ben ünnepelt egyéni vb-diadalt, így sokan őrültségnek gondolták Schumachertől, hogy sikerei csúcsán csatlakozott a „győzelem ellen beoltott” olaszokhoz. Az extraklasszis pilóta érkezése azonban hamar éreztette hatását, mert első évében már három versenyt nyert, második nekifutásra pedig az utolsó futamig harcolt a vb-címért. Neki köszönhetően sorra érkeztek az istállóhoz a legkiválóbb technikai szakemberek, így a Ferrari huzamosabb időre betört a topcsapatok közé. Schumacher 1998-ban szintén csak a vb-záró nagydíjon bukta el a végső elsőséget, egy évvel később pedig lábtörése iktatta ki, 2000-től viszont nem volt megállás. Az istálló minden fronton ellenfelei fölé kerekedett, a német klasszis pedig egymás után öt világbajnoki címet szerzett, és csupán két idényben tudták megizzasztani. Sem előtte, sem azóta másoknak még csak megközelíteni sem sikerült ezt a sikersorozatot, a kerpeni zseni ráadásul 2006-ban is kis híján a csúcsra ért. Végül abban az évben, öt világbajnoki címmel és 72 futamgyőzelemmel a tarsolyában zárta karrierjét a Ferrarinál.

NIKI LAUDA (osztrák, 1975, 1977) 
A Formula–1 legendája tulajdonképpen Schumacher elődje volt abban a tekintetben, hogy neki is a teljes apátiából kellett felráznia a szebb napokat látott Ferrarit. A Scuderia az 1960-as évek második felében elvesztette a fonalat, és Lauda érkezése előtt 1973-ban csupán a konstruktőri tabella hatodik helyén végzett. A középszerűség egyik oka az volt, hogy Enzo Ferrari előszeretettel vette körbe magát „bólogató Jánosokkal”, akik semmiben sem mertek ellentmondani a nagyfőnöknek, eleinte épp ezért is okoztak nagy felhördülést a kíméletlenül őszinte osztrák versenyző negatív megjegyzései. Szép lassan azonban Lauda építő kritikái meghallgatásra találtak, és az 1974-es fellendülés után a pilóta fölényesen nyerte meg a világbajnoki címet. Bár a következő évben is utcahosszal vezette a tabellát, pokoli nürburgringi balesete miatt több versenyt ki kellett hagynia, és így is csak egy hajszállal maradt le a végső dicsőségről. 1977-ben viszont már senki sem állta útját – fájdalom, akkorra viszont Enzo Ferrarival annyira megromlott a kapcsolata, hogy még az idény vége előtt vette a kalapját. A konfliktus nélkül szinte biztosan további futamgyőzelmek és vb-diadalok vártak volna rá a Scuderia színeiben.

ALBERTO ASCARI (olasz, 1952, 1953) 
Autóversenyző édesapja és Enzo Ferrari jó barátok voltak, így a csapatfőnök már kiskora óta ismerte Albertót. Hétéves volt, amikor a családfő versenybalesetben életét vesztette, ám ez nem vette el a fiú kedvét az autóversenyzéstől, apja nyomdokaiba lépett, nem is akárhogy. Tehetsége hamar nyilvánvalóvá vált, így a Ferrari boldogan adott neki lehetőséget már a második világháború előtti nagydíjérában, a Formula–1 1950-es indulásakor pedig a vb-sorozatban. A harmadik idényre minden összeállt, a Ferrari fantasztikus autót épített, Ascari pedig parádésan versenyzett, így egymás után két vb-címet nyert a vörösök színeiben. A sikersorozat azonban nem folytatódott, mert összerúgta a port Enzo Ferrarival, aki nem akart annyit fizetni, mint amennyit a versenyző elvárt volna. A közös kaland tehát két világbajnoki címmel és 13 futamgyőzelemmel véget ért, Ascari 1955-ös halálos balesete pedig végleg szertefoszlatta a visszatérésében reménykedő szurkolók álmait.

JUAN MANUEL FANGIO (argentin, 1956) 
Az F1 első igazi szupersztárja 1956-ban háromszoros világbajnokként csatlakozott a Ferrarihoz, miután korábbi csapata, a Mercedes az előző évi Le Mans-i tömegtragédia miatt a vb-sorozatot is elhagyta. Félig-meddig tehát kényszerből váltott, ami érződött is Fangio és a csapatvezetőség kapcsolatán, a viszonyt pedig kicsit sem javította az argentin klasszis autójának megbízhatatlansága. A Ferrari abban az évben a Lancia D50-essel nevezett, amellyel alaposan meggyűlt a versenyző baja – többször is csak annak köszönhetően tudott pontot szerezni, hogy kiesése után átvette valamelyik csapattársa autóját (ezt a szabályok akkor még lehetővé tették). Bizarr módon a monzai idényzárón is ez történt, pedig Peter Collinsnak még volt matematikai esélye a vb-címre, ám azzal, hogy a 36. körben felkínálta 26-os rajtszámú Ferrariját a korábban kieső Fangiónak, a pontosztozkodás miatt biztossá vált csapattársa világbajnoki diadala. Fangio tehát jött, látott és győzött, majd a következő évben távozott. Mintegy hét évtizeddel később Hamilton lehet a következő, aki a Mercedes után a Ferrarival is a csúcsra ér.

MIKE HAWTHORN (brit, 1958) 
Feltörekvő tehetségként sportautókkal kezdte karrierjét, aztán a formulaautók világában bontakozott ki. Első F1-es idénye után Enzo Ferrari lecsapott rá, így 1953-tól már vörösben versenyzett. Bár a következő években jó néhány dobogós helyezést és két győzelmet is szerzett, a vb-címre nem volt esélye, így inkább arra koncentrált, hogy 1955-ös sikere után újra megnyerje a Le Mans-i 24 órást a Jaguarral. Ezért 1956-ban el is hagyta a Ferrarit, de egy évvel később visszatért, mert úgy érezte, az olasz csapattal az F1-ben is lehet esélye a legnagyobb diadalra. Erre végül az 1958-as idényben nyílt lehetősége: bár csak egy nagydíjat nyert meg, kiegyensúlyozott teljesítményének köszönhetően végig harcban állt a vb-címért, és mivel az utolsó futamon csapattársa, Phil Hill átengedte neki a második helyet, övé lett a bajnoki győzelem. A nagy siker után azonnal visszavonult a versenyzéstől, de három hónappal később közúti balesetben életét vesztette.

PHIL HILL (amerikai, 1961) 
A floridai autóversenyző 1949-ben költözött át Európába, hogy a világ leghíresebb motorsporteseményein méresse meg magát. Eleinte a kiemelt megbízhatósági versenyeken indult, amelyeken felhívta magára Enzo Ferrari figyelmét. Az 1955-ös Le Mans-i 24 óráson már az olasz csapat színeiben indult, három évvel később néhány futamon a Formula–1-ben is megkapta a lehetőséget, sőt, az idényzárón Mike Hawthorn elengedésével hozzásegítette csapattársát az 1958-as vb-címhez. A következő két évben már teljes idényt futott, de a nagy áttörést csak 1961-ben érte el, amikor a Ferrari kiváló autót alkotott, így Hill csapattársával, Wolfgang von Tripsszel vívott meg a bajnokságért. Kettejük párharcára az F1 történetének egyik legborzasztóbb tragédiája tett pontot, a német versenyző ugyanis az utolsó előtti futamon, Monzában egy ütközés után a pálya menti kerítésnek vágódott, és 15 szurkolóval együtt szörnyethalt. A szerencsétlenség ellenére folytatódott a verseny, amit Hill nyert meg, biztossá téve bajnoki diadalát. Egy évvel később távozott a Ferraritól, amellyel ugyan csak három F1-es nagydíjat nyert, vb-címe miatt mégis a csapat legendája lett.

JODY SCHECKTER (dél-afrikai, 1979) 
Már hét F1-es idény és ugyanennyi futamgyőzelem állt a neve mellett, amikor rámosolygott a szerencse, Carlos Reutemann ugyanis 1979-re a Ferrarit elhagyva csatlakozott az előző évet uraló Lotushoz. Az olasz csapat az üresen hagyott pilótafülkébe Schecktert ültette, aki minden tapasztalatát és tudását latba vetve ki tudta hozni a maximumot a hatalmasat javuló Ferrari 312T4-ből. Noha az idény előtt sokan féltették őt a keménykezű Enzo Ferraritól és a kiemelkedően tehetséges, fiatal Gilles Villeneuve-től, csapattársát a pályán, főnökét pedig a pályán kívül tartotta kordában. Az év során tulajdonképpen nem is nehezedett rá különösebb nyomás, így már két futammal a vége előtt biztossá tette világbajnoki címét. Időzítése nem is lehetett volna jobb, mert a következő évben a Ferrari vezethetetlen autót eszkábált, és visszacsúszott az erősorrend tizedik (!) helyére. A 30 éves Scheckter ezzel köszönte is szépen a lehetőséget, és visszavonult a versenyzéstől.

JOHN SURTEES (brit, 1964) 
Az eddigi egyetlen, és jó eséllyel az utolsó olyan univerzális klasszis, aki a gyorsaságimotoros-vb királykategóriájában és a Formula–1-ben is bajnoki címet nyert – utóbbit ráadásul a legendás Ferrari színeiben. Miután a kétkerekűek világában mindent elért, 1960-ban váratlan húzással átnyergelt az F1-be, amelyben szintén rögtön kiütközött kivételes tehetsége: a Lotusszal élete második nagydíján a második helyen végzett, a következő futamra pedig a pole pozícióba kvalifikált. Persze a teljes „átszokás” kicsit több időt vett igénybe, de 1963-ra Enzo Ferrari is meggyőződött arról, hogy a brit leigazolása mindenképpen erősítené csapatát. Már első Ferrari-idényében győzni tudott, 1964-ben pedig a sorozat csúcsára ért: végig csatában állt a bajnoki címért, amelyet az évadzárón drámai fordulatok és csapattársa, Lorenzo Bandini nagylelkűségének köszönhetően el is nyert. A következő idényben aztán a Ferrari már alárendelt szerepet játszott a brit konstruktőrökhöz képest, és Surtees az év végén elhagyta az alakulatot.

KIMI RÄIKKÖNEN (finn, 2007) 
A Ferrari benne látta a 2006 végén távozó Michael Schumacher utódját, és egy ideig úgy tűnt, a maranellói csapat tényleg folytathatja vele sikersorozatát. A finn tehetség öt éven át várta hiába, hogy a McLaren a képességeinek megfelelő autót adjon neki, miután elfogyott a türelme, 2007-ben rögtön az első versenyét megnyerte a Ferrari színeiben. Az idénye nem folytatódott ilyen zökkenőmentesen, de az utolsó két futamon aratott győzelmének és vb-ellenfelei pechének köszönhetően hatalmas ponthátrányt ledolgozva megnyerte a bajnokságot. A következő évben viszont valamiért alábbhagyott a lendülete, és a csapat is egyre inkább a másik versenyző, Felipe Massa mellé állt, aki átvette tőle az első számú pilóta szerepét. Räikkönen ezután sem találta a ritmust, és a csapat 2009 után egy rakás pénzt fizetett neki, csak hogy a következő évben már ne ott versenyezzen. A viszony azonban nem romlott meg végleg, a finn pilóta 2014-ben visszatért, és egészen 2018 végéig szolgálta az istállót – igaz, már csapattársai árnyékába szorulva. 

AKIKNEK MAJDNEM SIKERÜLT... 

Fernando Alonso: kétszer is karnyújtásnyira a bajnoki trófea
A Ferrari legpechesebb sztárja kétségtelenül Fernando Alonso, aki a maranellóiak kötelékében kétszer is drámai körülmények között bukta el a világbajnoki címet az év utolsó versenyén. A 2010-es szezonzárón csapata borzalmas boxstratégiája húzta keresztül a számításait, 2012-ben pedig Sebastian Vettel éppen csak össze tudott kaparni annyi pontot, hogy előtte maradjon a bajnoki végelszámolásban. De 2008-ban Felipe Massa is nagyon közel került ahhoz, hogy belépjen a Ferrari legendái közé – az utolsó futam utolsó méterein taszította le őt a trónról Lewis Hamilton. Rajtuk kívül hat versenyző van, akiket nem sok választott el a Ferrarival aratott bajnoki diadaltól: 1999-ben Eddie Irvine, 1983-ban René Arnoux, 1974-ben Clay Regazzoni, 1959-ben Tony Brooks, 1956-ban Peter Collins, 1951-ben pedig José Froilán González vágott neki reális vb-álmokkal az évadzárónak, ám végül egyikük sem tudott a tabella élén végezni.

Hiába nyert sokszor Sebastian Vettel, még vb-fináléig sem jutott
Különös paradox a Ferrari statisztikáiban, hogy futamgyőzelmek szempontjából Sebastian Vettel holtversenyben a csapat második legsikeresebb versenyzője, a német sztárpilóta ennek ellenére a vörösök overalljában sohasem került közel a bajnoki trófeához. Erre 2017-ben és 2018-ban lett volna esélye, ám az idények őszi szakasza nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, és az erős kezdet ellenére már két futammal az évadok vége előtt biztossá vált, nem nyer vb-t. De nem ő az egyetlen neves sztár, aki még vb-fináléig sem jutott a Ferrari színeiben. Alain Prost bajnoki álmai 1990-ben az utolsó előtti futamon foszlottak szerte, amikor összeütközött Ayrton Sennával, Nigel Mansell pedig még a top háromba sem tudott beférkőzni két maranellói idényében (1989, 1990). Gilles Villeneuve, a Ferrari egyik legnépszerűbb versenyzője 1979-ben juthatott volna fel a csúcsra, de csapattársa, Jody Scheckter már két nagydíjjal az idény vége előtt biztossá tette bajnoki címét vele szemben. A Formula–1 első világbajnoka, Giuseppe Farina az Alfa Romeóval elért siker után 1952-től négy éven át a Ferrari színeiben is megpróbált vb-címet szerezni, de az idényzárókra már rendre a bajnoki vereség biztos tudatában érkezett.

ÉS MI A HELYZET LEWIS HAMILTONNAL? 

Van esélye a brit sztárnak! Mivel a Formula–1-es sikerek legalább 70-80 százalékban az autó teljesítményén múlnak, nyilvánvalóan Lewis Hamilton is nagyban függ majd a Ferrari aktuális formájától. A realitás azt diktálja, hogy a Red Bull hatalmas fölénye 2025-ben is kitart, az azt követő idényben viszont jelentősen módosított autók és vadonatúj motorok jönnek, ami izgalmas lehetőséget nyújt az olasz csapatnak az áttöréshez. Természetesen a konkurencia sem alszik, de a technikai változások azokat a gyári istállókat segíthetik, amelyek házon belül építik meg az autót és a motort. Legutóbbi sokkoló csapatváltásánál Hamilton nagyon hasonló helyzetben hozott helyes döntést: akkor megérezte a Mercedes 2014-es előretörését, 2026-tól pedig a Ferrari sikereit várja. Ha ezúttal sem tévedett, nyolcadik világbajnoki címét már a legendás csapat színeiben szerezheti meg.   

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 9-i lapszámában jelent meg.)