Színpadon a kettős edzőtragédia – olasz dráma mutatja be Tóth Potya István és Kertész Géza sorsát

„Végig az járt a fejemben, hogy vajon Tóth Potya István és Kertész Géza unokái, családtagjai mit szólnak ahhoz, amit látnak” – súgta oda nekünk a színi előadás után néhány perccel, még mindig érezhető versenydrukkal Antonio Carnevale, az Il Bradipo e La Carpa (A Lajhár és a Potya) című darab rendezője, egyik főszereplője. Nem akármilyen kultúrélményben volt részük kedd este az Olasz Kultúrintézet vendégeinek a patinás Bródy Sándor utcai palota Federico Fellini-termében: a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából Budapesten is bemutatták a két tragikus sorsú futballista-edző életét feldolgozó különleges színdarabot. Ahogyan a házigazda intézmény igazgatója, Gabriele La Posta hangsúlyozta felvezetőjében, Olaszországban fogant, olasz művészek közreműködésével kidolgozott alkotásról van szó, amelyet a 2018-as római ősbemutató óta már több mint százötven alkalommal játszott különböző olasz színházakban a társulat, a Compagnia Carnevale, így időszerű volt, hogy Magyarországon is megismerhesse a közönség.

Az 1891-ben született Tóth Potya István és nála három évvel fiatalabb barátja, sporttársa, Kertész Géza megrázó történetét néhány éve a Budapesti futballmesék című filmsorozatunkban is körbejártuk: a második világháború során a páros csatlakozott a Dallam fedőnevű titkos ellenállási csoporthoz, az üldözötteket bújtatva és hamis papírokkal számos zsidó életét megmentette, miközben társaival a budapesti hidak felrobbantásának megelőzésén mesterkedett. Egy elejtett megjegyzés azonban 1944 decemberében lebuktatta a társaságot, a Ferencvárossal játékosként kétszeres, edzőként háromszoros bajnok és Közép-európai Kupa-győztes, mindkét minőségében kétszer Magyar Kupa-nyertes Tóth Potyát, valamint a Ferencváros labdarúgójaként Magyar Kupa-aranyérmes Kertész Gézát egyaránt letartóztatták, a Gestapo fogságába vetették, és 1945. február 6-án a belügyminisztérium Országház utcai épületének udvarán másokkal együtt kivégezték.

A magyar labdarúgás két mártírjának munkája egyaránt nyomot hagyott Olaszországban: Kertész Géza 1925-től 1943-ig ült olasz csapatok kispadján (Spezia, Carrarese, Vezio Parducci Viareggio, Salernitana, Catanzarese, Catania, Taranto, Atalanta, Lazio, RST Littorio, AS Roma), mielőtt a háború forgatagában váratlanul hazatért az Újpesthez, míg Tóth Potya 1930 és 1939 között haza-hazatérve három időszakban dolgozott a Triestinánál, egy idényben pedig az Internazionalénál. Mindez önmagában még nem magyarázat arra, hogy Olaszországban nyolc-kilenc évtizeddel később egy milánói színtársulat a két magyar edző történetére építse előadását – ehhez kellett az isteni szerencse is. Mégpedig egy könyv formájában: a kulcs a cataniai újságíró, Roberto Quartarone Due eroi in panchina (Két hős a kispadon) című, 2016-os kötete volt Tóth Potyáról és Kertészről.

„Az életben a legizgalmasabb kalandok, például a nagy szerelmek a véletlennek köszönhetők – beszélt a kezdetekről az író-rendező, a Tóth Potyát alakító Antonio Carnevale. – Kezembe akadt annak idején Roberto könyve, és úgy éreztem, ebből nekem muszáj színdarabot csinálnom. Ez a történet mindenkinek szól, korosztálytól függetlenül, Olaszországban és Magyarországon egyaránt. Nincs mindenre válasz a két edző történetében, mert hiszem, egy jó színház nem akar leckét adni, inkább kérdéseket vet fel, elgondolkodtat. Felelősség, hogy nem képzeletbeli figurákat, hanem valós személyeket alakítunk, ugyanakkor ebben mi, színészek is ugyanúgy benne vagyunk a játékunkkal. Látszólag ketten, valójában négyen vannak a színpadon: István, Géza, Riccardo és Antonio.”

Az említett színésztárs Riccardo Stincone, Kertész Géza megformálója, aki elmondása szerint a fennmaradt csekély fényképanyag segítségével is igyekezett közelebb jutni a valós karakterekhez. És meg kell mondani, az már az előadás első perceiben kiderült, hogy nála jobban valószínűleg senki sem képes tipikus 1920-as évekbeli, megsárgult fotográfiákról ismerős, avítt futballistamozdulatokat utánozni.

„Hihetetlen érzés, büszkeséggel tölt el, hogy elhozhattuk a darabot Budapestre, ahol a két edző járta útját annak idején – mondta felvillanyozva Riccardo Stincone. – Roberto Quartarone róluk szóló könyvének és a mi színdarabunknak köszönhetően sok minden megmozdult az elmúlt években: az előadásunk alkalmából emléktáblát avattak Kertész Géza tiszteletére a Catania stadionjában, a Stadio Angelo Massiminóban, a klub csillagait bemutató emlékfalon is helyet kapott a portréja, az Atalanta utánpótlás-nevelő központjában pedig edzőpálya viseli a nevét. Hogy a színdarab megszólítja-e a fiatalokat? Számos alkalommal játszottuk iskolás korosztály előtt, és a tapasztalatom szerint nagyon is! Sokszor az a benyomásom, hogy ha a mai tizenéveseknek magyarázol a második világháborúról, a holokausztról, körülbelül olyan idegen nekik a téma, mintha a francia forradalomról lenne szó. A futball nyelvén azonban könnyebb felkelteni az érdeklődést, Pelé, Maradona, Messi, Cristiano Ronaldo őket is lázba hozza.”

Ami a beceneveket felidéző, magyarul A Lajhár és a Potya című darabot illeti, az tulajdonképpen nem más, mint ügyes rendezői fogásokkal, minimalista eszközökkel, gyakorlatilag díszlet nélkül, egyetlen régi labdával elmesélt páros történet. „A pályát felvonalazni varázslat” – hangzik el az első percekben, és valóban, a futballpálya jelenti majd azt a képzeletbeli, misztikus teret, ahol bár „tökéletesen ferdék a vonalak”, minden megtörténhet. Még az is, hogy a magyar válogatott – Tóth Potyával a soraiban, 1921-ben, az MTK stadionjában – simán, 3:0-ra legyőzi Németországot, hogy aztán 24 évvel később, a németek által őrzött cellában az egykori csatár teljes szívéből, minden dühét, elkeseredését beleadva ordítsa a rideg zárkafalnak: „Három nulla! Három nulla! Három nulla!”

Ahogyan a futballpályán történtek hozadéka volt az is, hogy Kertész Gézát a harmincas évek Cataniájában szinte királyként tisztelték. A reneszánsz lelkületű és teljhatalmú klubelnök, Vespasiano Trigona kedvelt rituáléja volt, hogy a vasárnapi mérkőzés előtt felkereste a tréner lakását, ahol a karosszékben hátradőlve, pohár vörösborral a kezében hallgatta a házigazda zongorajátékát. Amikor pedig a magyar szakember elbúcsúzott a csapattól, a cataniaiak hintón, lovas kísérettel vitték a pályaudvarig. Nem véletlenül maradt meg Kertész képzeletében a szicíliai település az álmok otthonaként: „Igazi szerelem, fortyogó, élő város, varázslatos panoráma, csodás éghajlat, igéző parkok, pezsgő életszeretet…”

Tóth Potya trieszti sikereinek az olasz líra is emléket állított, Umberto Saba költő Gól című versét 1934-ben az ő Triestinája ihlette. Aztán lassan háttérbe szorulnak a pódiumon az olaszországi idilli képek, és egyre komorabb, borúsabb lesz a szín, mígnem eljutunk a pillanatig, hogy a zárkabeli vallomásszerű, egyszerre kegyetlenül fájdalmas és édesen nosztalgikus párbeszéd végén a két főszereplő bekötött szemmel várja a sorsát. Itt felkapcsolódik a világítás, a történet ettől a ponttól kezdve elmesélhetetlen, legfeljebb a néző fülében visszhangzik még a néhány perccel korábban hallott keserű megállapítás: „A futballba beépült a politikai propaganda. Ez már nem az én világom volt.”

Az Olasz Kultúrintézet vendégeként jelen volt a színházi előadáson Kubatov Gábor, az FTC elnöke, aki az estet felvezető köszöntőjében hangsúlyozta: „Szűkös időmben szeretek a szavak, mondatok mélyére ásni. Sokszor hangzik el, hogy hát én mindent megtettem valakiért vagy valamiért. De vajon biztos, hogy mindent megtettem? Ha te odaadsz mindent, akkor nem marad semmid sem. Nem marad családod, barátod, lányod, fiad, szurkolótársad. És a végén nem marad meg az életed sem. Aki erre képes, ott marad az örökkévalóságban.”

Az olasz művészek játékát az est végén hosszan zúgó vastapssal jutalmazta a közönség, amelynek körében ott ültek az edzők leszármazottai is. Antonio Carnevale cikk elején említett aggodalma alaptalannak bizonyult, Tóth Potya István unokája, Tóth István lapunknak elismerően nyilatkozott a frissen látottakról: „Megható volt. Az ember szinte el sem tudja képzelni, hogy az alatt a néhány év alatt, amíg kint dolgozott, ilyen mély nyomot hagyott Olaszországban a nagyapám. Hogy ennyi idő után is él az emléke, ápolják egy másik országban. Hitelesnek tűnt a darab, bár az az ismert tény nem derült ki belőle, hogy pontosan ki és hogyan buktatta le a Dallam-csoport tagjait. Tudjuk, hogy az ellenállók egyik vezére, Kovács Pál fecsegett egy alkalmi nőismerősének, az illető pedig egy másik kuncsaftjának továbbadta az információt.”

Megkérdeztük Kertész Géza unokáját, Péczely Lajost is, aki tárgyilagosan, ám rokonszenvvel beszélt az olasz előadók játékáról, alkotásáról: „Nehéz úgy fogalmazni a darabról mint színházi előadásról, mert hagyományos értelemben nem ilyesmit láttunk, inkább színházi eszközökkel, színészek segítségével színpadra vitt történeti bemutatót. Tóth Potya István és nagyapám barátságáról, pályafutásáról, életútjáról ad számot rendhagyó formában. Jó érzés tapasztalni, hogy Olaszországban ennyire számon tartják nagyapám útját, azt az eseménysort, amelyet részleteiben ismertünk, itt egybefüggő módon követhettük végig. A végkicsengés pedig az, hogy két ember feláldozta magát másokért.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 3-i lapszámában jelent meg.)