A hegy külön törvénye – jellempróbáló dilemmák teszik valószerűvé A hó társadalma című filmdrámát

„Tudod, az a film, amelyikben megeszik a halottakat” – hallottam a napokban egy spontán utcai párbeszédben, és magamban azt gondoltam, nem is lehetne ennél csúnyábban beskatulyázni A hó társadalma című netflixes spanyol–uruguayi drámát. Pedig bármilyen durva és leegyszerűsítő a flaszter nyers hangja, a felcímkézés logikáját meg tudjuk érteni: az Oscar-díjra jelölt katasztrófafilm cselekményének legsajátosabb dilemmája a kényszerű kannibalizmus jelenségéé, és ha valaki nagyon felületesen – a háttérben búvó részletekre, lelki folyamatokra, emberi tusakodásokra vakon – figyeli az eseményeket, hivatkozhat „emberevős túlélősztoriként” a látottakra. Már a friss filmdráma bő három évtizeddel ezelőtti elődje, az Életben maradtak című hollywoodi produkció is az említett biológiai-erkölcsi probléma miatt keltett akkoriban nagyobb visszhangot, a kilencvenes évek közepén Magyarországon is klasszikus hittanórai segédanyagnak számított, amelynek levetítése után a morál útjain terelgetett fiataloknak lehetett szegezni a kérdést: te ennél elhunyt ismerősöd, rokonod húsából, ha ez a módszer lenne megmaradásod egyetlen záloga?

Mert az 1993-as és a 2023-as filmben bemutatott igaz történet szereplőié az volt. Az alaphelyzet: egy uruguayi főiskolai rögbicsapat Chilébe tartó repülőgépe 1972-ben az Andok fölött viharba kerül, sziklának csapódik, számos utas halálát okozva. A roncsok közül előkászálódó túlélők a hatalmas hegység csúcsai között, a végtelen hó fogságában találják magukat, és miután a mentőexpedíció gépei hosszú napokig nem veszik észre őket, jó időre ott is rekednek. Meleg ruha, biztonságos menedék, kellő élelem és ivóvíz nélkül azonban folyamatos életveszélyben küzdenek a fennmaradásért, ráadásul az éjszakai mínusz 30-40 fokos hideg, a kegyetlenül tomboló hóvihar és a félbetört repülőgépet maga alá temető lavina újra és újra próbára teszi szervezetüket – és akaratukat. Ha létezik ugyanis kimondható tanulság a legszélsőségesebb kiszolgáltatottságot és a végletes egymásra utaltságot elénk táró helyzetben, az éppen a belső elhatározás, a kemény szándék, az isteni ráhagyatkozás és a szívet dobogtató ösztönzők (család, édesanya, édesapa, gyerek, otthon) szerepének felismerése lenne. Ebben a dimenzióban azonban már néha a legerősebb jellem, a legeltökéltebb céltudatosság is kevés; a film egyik erénye éppen a valószerűsége, amellyel a legacélosabb hősöket is „hagyja” meghalni, és a szürkébb figuráknak is „megengedi”, hogy túléljék őket.

Miután elfogy minden élelem, előbb csak óvatos felvetésként, majd egyre kegyetlenebb kényszerítő erővel jelenik meg az igény: a hóra fektetett holttestek életmentő tápanyagot jelentenek a halálra ítélt hegylakóknak. Borzasztó szükséglet ez, ám a túlélési ösztön végül lassan-lassan legyőzi az erkölcsi akadályokat, és ebben az őrlődésben meghatározó pszichológiai erőt jelent, hogy az élők önként ajánlják fel, haláluk esetén a többiek „használhatják” maradványaikat. A hegyi kényszerközösség súlyos titkát – amelyet a valós résztvevők 1972-ben eleinte nem is akartak megosztani a külvilággal – a képek kellő naturalizmussal, ám a jó ízlés határaira ügyelve szemléltetik, és Juan Antonio Bayona rendező dicsérete, hogy a „völgybeli” filmnézőknek érthetőképp megbotránkoztató táplálkozási mód nem is viszi félre a hangsúlyokat. Végül az induláskor fedélzeten tartózkodó negyvenöt utasból összesen tizenhat jut le élve a hegyről hetvenkét örökkévalóságnak tetsző nap után: a maroknyi társaságból mindent kockáztatva ketten útra kelnek, és tíznapnyi kilátástalan, mérhetetlen szenvedéssel teli gyaloglással elérik a chilei civilizációt, így riasztani tudják a mentőalakulatokat.

Itt nem áll fenn a „spoilerezés” veszélye, hiszen olyan ez a film, mint a Titanic: az ember az első percben tudja, hogy a végén el fog süllyedni a hajó, az odáig vezető eseménysor és drámai küzdelem azonban emberi viselkedésmintákról, túlélési stratégiákról, a kapcsolatok mikéntjétől kínál részletgazdag és izgalmas képet. Nincs kiút, az uruguayi rögbicsapat gépe is le fog zuhanni a képernyőn – ahogyan nem úszta meg a tragédiát az 1993-as amerikai moziváltozatban sem –, lesznek az Andok magaslatai között szívfacsaró áldozatok, és az sem meglepetés, hogy a végére szerencsésen megmenekülnek a sors kiválasztottjai. Ha valaki váratlan fordulatokra vágyik, ne pazaroljon az életéből 144 percet A hó társadalmára, aki azonban kíváncsi a hegység „túszainak” hitelesen tálalt, átélhető, árnyalt képet festő, az 1993-as sablonoktól megtisztított történetére, ne sajnálja rá a két és fél órát.

Nem sportfilm ez, még akkor sem, ha a kerettörténetet a rögbicsapatot ért csapás adja, az első kockákon pedig egy meccs mozgalmas jeleneteit látjuk. Ott repül a gépen a becsapódás pillanataiban, a szétszóródó csomagok között a rögbilabda is, és amikor szó esik arról, hogy a társaság mely tagjait indítsák útnak a végtelen hegyormok mögött sejtett emberlakta vidék felé, arra esik a választás, akinek a lába a pályán is a legjobban bírta a terhelést. Ettől azonban még ugyanúgy félrevezető lenne a „sport” matricát ragasztani a filmre, ahogyan az utcán emlegetett „kannibálsztori” is igazságtalan volt. 

Abból a szempontból van mégis üzenete a sport világáról, hogy megismerjük az 1970-es évek dél-amerikai rögbiköreinek társadalmi hátterét, amely a felskiccelt vonások alapján határozottan a jómódúak, a magasan iskolázottak, az előkelő csoportokhoz tartozók közege volt. A pórul járt utasok többségükben kisportolt testalkatú, jól táplált, életerős sportemberek, amiből persze nem következik feltétlenül a jobb túlélési esély, amint azt a fentebb hivatkozott realisztikus kiszámíthatatlanság igazolta is. Egy huszonéves és egy negyvenes között persze mutatkozik tényszerű fizikai, állóképességbeli, teljesítménybeli különbség, az életkort tekintve beszédes a túlélők statisztikája: 2024-ben az ötvenkét évvel ezelőtti légiszerencsétlenség tizenhat túlélője közül tizennégy még mindig köztünk van. Amióta pedig A hó társadalma megjelent, lépten-nyomon keresik, interjúvolják őket, mert csodálatos megmenekülésük elbeszélését a legjobb mégiscsak az ő szájukból hallani.
 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 20-i lapszámában jelent meg.)