Such György: Tavaly is szívesen megállapodtunk volna Majoross Gergellyel

– A Magyar Jégkorongszövetség elnökeként hogyan értékeli, hogy mindkét felnőttválogatottunk feljutott az elitbe? Hogy látja, mi kellett a sikerhez?
– Jó edzői stáb, kiváló játékosok, összetartó csapat, küzdés a végsőkig és egy kis szerencse. Valamint a fiúknál egy egészen kivételes kapusteljesítmény – mondta a Nemzeti Sportnak Such György, a Magyar Jégkorongszövetség elnöke.

– Milyen jelenleg futó szakmai és utánpótlásprogramok vannak, amelyek a folyamatos fejlődést célozzák, és amelyeknek hasonló sikerek elérése a célja, mint az idei két feljutás?
– Kiterjedt, korcsoportonkénti bontásban működő válogatott programjaink vannak, mind a férfi, mind a női szakágban, ezek jelentik a fejlesztés alapját. Összesen tizenöt kategóriában, U14-től a felnőttekig több mint ötszáz napnyi válogatott programot szervezünk. Vannak egyéb fejlesztéseink is, és a nemzeti sportakadémiákkal is együttműködünk, hiszen a szövetségi edzők részt vesznek ezek programjaiban. Jól működik és eredményes a külföldi utánpótlás-bajnokságokban szereplő játékosoknak szóló ösztöndíj is. Ennek dinamikájára csak egy példa: 2011-ben mindössze hatan játszottak magasabb szintű utánpótlás-bajnokságban, most pedig 26-an. Ők adták az utóbbi időben az utánpótlás-válogatottak gerincét is, sőt, közülük tizennégyen felnőtt-világbajnokságon, illetve az olimpiai selejtezőn is szerepeltek. ­Meggyőződésem, ez önmagában jelentősen hozzájárult a sikeres generációváltáshoz.

– Úgy tűnik, zökkenőmentesen megy végbe generációváltás a női és a férfi szak­ágban is, az utánpótláskorú játékosok közül többen beilleszkedtek a felnőttcsapatokba. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?
– Nem túl bonyolult a képlet, lehetőséget kell adni, hogy bemutatkozhassanak akár a válogatottban, akár felnőttbajnokságokban, és erre mindkét szövetségi kapitány nyitott volt. Papp Kristóf 18 évesen a nottinghami olimpiai selejtezőn húzta fel először a címeres mezt, egyből gólt is lőtt, és azóta már 50-szeres válogatott. Vagy itt van a húszéves Varga Balázs, akit bátran nevezhetünk az év felfedezettjének, hiszen több gólt ütött felnőttként a válogatottban, mint klubszinten. A lányoknál a szakági sajátosságok miatt ennél is hamarabb elkezdődhet a beépítés. A még mindig U18-as Mozolai Berta például már az előző idényben bemutatkozott a felnőttek között, a Klagenfurtban három pontot elérő, most 21 éves Pázmándi Zsófia pedig már kifejezetten rutinosnak számít. A Don Mac­Adam által megbízott szerepkörben Ladányi Balázs azon dolgozik a válogatott mellett, hogy fejlettebb nemzetek ligáiban nyomon kövesse és ajánlja azokat a játékosainkat, akiket méltónak tart a válogatottbeli szereplésre. A generációváltás amúgy a szövetség munkájának szinte minden lényeges területén megfigyelhető. Az Erste Liga döntőjében az idén már jelentős szerepet töltöttek be a fiatal játékvezetők, ketten közülük a kupadöntőn is problémamentesen fújtak.

– Most először liftező lett a férfiválogatott, kiesés után egyből visszajutott az elitbe. A következő cél, hogy ott is tudjon maradni? Mennyire tartja ezt reálisnak?
– Ha azon az úton haladunk, amelyet Don megkezdett, akkor én ezt teljesen reálisnak tartom.

– Don MacAdam helyére a szakmai igazgatói posztra kik jöhetnek szóba? Miért Majoross Gergelyre esett a választás, mióta volt ő az első számú jelölt a szövetségi kapitányi pozícióra?
– A részletekről inkább Dont kellene megkérdezni, mert ő folytatta a jelöltekkel a tárgyalásokat. Az viszont ma már elmondható, hogy tavaly is szívesen megállapodtunk volna Majoross Gergellyel, de klubkötelezettségei nem tették ezt lehetővé. A szakmai igazgatót június elején tervezzük megnevezni, egyelőre csak annyit mondhatok róla, hogy több száz NHL-mérkőzés van a háta mögött.

– A kanadai szakembert sokan támadták, a médiában és a csapaton belül is rengeteg kritika elhangzott vele kapcsolatban. Ön hogyan értékeli a munkáját?
– Teljes mértékben elégedett vagyok a munkájával mind sportigazgatóként, mind pedig szövetségi kapitányként. Ő választotta ki az edzői segítőit, mind a keret, mind pedig a sorok meghatározásánál ő mondta ki a végső szót – természetesen a saját stábjával intenzíven konzultálva. Az már csak hab a tortán, hogy nélküle aligha tudtuk volna a világbajnok kanadai csapatot kétszer is Budapestre hozni. Az eredmények fényesen igazolták Don MacAdam döntéseit, tehát már csak ezért is teljesen méltánytalannak tartom az őt ért igaztalan és szégyenteljes támadásokat. Meggyőződésem azonban, hogy az emberi és szakmai lejáratásban Don sokszor csak eszköz volt, a célpont a korán indított tisztújítási kampány részeként az MJSZ jelenlegi vezetősége, Sipos Levente főtitkárral és velem mint elnökkel az élen. Mert hát, ugye, ha a szövetségi kapitány egy inkompetens csődtömeg, akkor ez még inkább igaz azokra, akik őt kinevezték. Néha az volt az érzésem, hogy semmi sem elég nagy ár ennek bizonyítására, még egy esetleges világbajnoki leszereplés sem. Természetesen, ahogy senki, úgy Don sem hibátlan és bizonyára a sportág hazai fejlődése érdekében általa felvállalt számos konfliktus sem egyszerűsítette a helyzetét. Ez a típusú „elhasználódás” egyáltalán nem szokatlan nálunk. A fejlettebb hokikultúrákból idelátogató szakembereket általában addig tolerálja a közeg, ameddig dicsér. Amikor viszont határozottabb kritikával világít rá a hibákra és ezek kijavítását várja el, akkor jön az illető lekezelése, megkerülése, illetve a karaktergyilkosság. A „mi azt jobban tudjuk” attitűd több általunk foglalkoztatott kiváló külföldi szakembert lehetetlenített már el vagy rontotta le erősen a hatékonyságát.

– Nagyon ritka, hogy egy játékos annyira őszintén, talán meggondolatlanul nyilatkozzon feletteséről, mint ahogy Galló Vilmos tette a világbajnokságon. Elnökként hogy élte meg, hogy a válogatott egyik legjobb játékosa így kifakadt, mit tudott tenni ebben a helyzetben, kellett-e egyáltalán valamit tennie?
– Én Galló Vilmos nyilatkozatát nem őszinteségnek, hanem egy profi sportolótól elfogadhatatlan, meggondolatlan és tiszteletlen viselkedésnek tartom. Főleg annak tükrében, hogy néhány héttel korábban éppen ő nyilatkozott úgy egy sajtóorgánumnak, hogy az ő státuszában „nem az a lényeg, te mit szeretsz, hanem hogy azt csináld, amit mondanak neked”. Mindezt a főtitkárral közösen a stábbal, a csapatkapitányokkal és néhány meghatározó játékossal lefolytatott többfordulós, sok-sok órás beszélgetésekkel igyekeztünk kezelni, a kedélyeket csillapítani. Megnyugtató, hogy ennek során mindenki konstruktív volt és a saját egója helyett a csapat érdekeit tartotta szem előtt.

– Hamarosan sor kerül az MJSZ tisztújító közgyűlésére, tervezi, hogy újraindul az elnöki pozícióért?
– Mindig is voltak bennem ambivalens érzések abban a tekintetben, hogy érdemes-e két ciklusnál többre vállalkozni. És bár a magyar hoki még sohasem volt olyan eredményes, mint manapság, a mérleg másik serpenyőjében ott van az elmúlt fél-háromnegyed évben különösen erősen tapasztalt negatív szemlélet, mások hibáztatása, a sportág érdekeinek feláldozása rövid távú pénzügyi előnyökért, vagy az emberi gyarlósággal való intenzívebb szembesülés. Még van néhány hetem arra, hogy felmérjem, tudok-e annyi belső energiát mozgósítani, amennyi ehhez a pozícióhoz elengedhetetlen.

– Ha igen, mik a tervei, hogy látja az esélyeit, kik a lehetséges kihívói? Ha nem, miért döntött így, és hogyan értékeli az MJSZ elnökeként eltöltött idejét?
– Egyelőre olyan kihívó nincs, mint négy éve Szuper Levente, aki nyilvánosan bejelentette az indulását, közzétette a programját, és nem mellesleg a fair play nevében személyesen is felhívott telefonon. Van viszont olyan személy, aki befolyásos klubelnök és a nagyobb hokis sportszervezetek egy részének támogatását bírva a kulisszák mögött kampányol maga és a csapata mellett. Mondjuk, annyiban megértem, hogy az elmúlt nyolc év szervezeti, pénzügyi és infrastrukturális előrelépése, valamint 2024 mindent elsöprő válogatott sikerei után nehéz is volna az irányváltásról és a megújulás elkerülhetetlenségéről ­meggyőző szakmai programmal előállni.