Sebők Balázs: Boldog vagyok, hogy vége!

– Hamar véget ért önnek a klubidény, gondolom, nem nem örül.
– Őszintén szólva kifejezetten boldog vagyok, hogy vége. Természetesen nem azért igazoltam az Iserlohnhba, hogy a kiesés ellen küzdjünk, ráadásul az egyéni céljaimat sem tudtam megvalósítani – mondta a Nemzeti Sportnak Sebők Balázs, a magyar válogatott csatára. – Ennek ellenére a körülményekhez képest a lehető legtöbbet kihoztuk ebből az idényből, benn maradtunk a DEL-ben, igyekeztem a legjobbamat nyújtani, mondhatnám, minden jó, ha a vége jó, örülök, hogy vége a klub­idénynek.

– Önnek szokatlan lehetett, hogy a bennmaradásért küzdöttek, hiszen korábbi csapatainál inkább a bajnoki aranyéremért folyt a harc. Hogyan élte meg ezt a változást?
– Nagyon nehezen, hiszen nem ez volt a terv, amikor szerződtettek a németek. Felvázoltak egy koncepciót, amely alapján a legjobb hat hely egyikéért küzdöttünk volna. Nyilván tisztában voltam a csapat korábbi eredményeivel, de vonzó volt, amit próbáltak megvalósítani. Nem hiszem, hogy ezért csak a játékosokat lehetne hibáztatni, mélyebben gyökereznek a problémák. Furcsa élmény volt, rizikós csapatváltás, ebből tanulva a jövőben megfontoltabban döntök az átigazolásról.

– Milyen tényezők okozták a várakozáson aluli eredményeket?
– Ez nagyon komplex helyzet. Az idény kezdete borzalmas volt, Greg Poss vezetőedző sem a csapatot, sem az öltözőt nem irányította megfelelően. Életemben először dolgoztam olyan edző keze alatt, akinek a taktikai elképzelései annyira rosszak voltak, hogy az együttes nem is teljesíthetett volna jól. Sokan emiatt nagyon frusztráltak voltunk, nem én voltam az egyetlen, akinek nem az a szerep jutott, amiért a ideigazolt. Mentálisan rettenetesen megterhelő időszak volt. Az edzőváltás után kellett egy kis idő, hogy elhiggyük, képesek vagyunk nyerni, rengeteget javultunk, ha csak ezeket a meccseket nézzük, bőven a rájátszásban lennénk. A bajnokság közben az általános igazgató is lemondott, szóval sok olyan esemény történt, amire nekünk, játékosoknak nem volt hatásunk. Csoda, hogy az első osztályban maradtunk.

– A német bajnokság hasonló színvonalú, mint a finn?
– Igen, és mégis más, mert Finnországban egy csapaton belül két-három légiós van, az utánpótlás-nevelésnek köszönhetően ott sokkal kiegyensúlyozottabb a liga. Németországban sokkal több a külföldi, főleg észak-amerikaiak. Volt szerencsém korábban topcsapatokban játszani, azokban élvezhetőbb a hoki, mint az utolsó helyen a bennmaradásért küzdőben.

– Támadóként főleg nehéz lehetett.
– Így van, de mindenkinek nehéz volt, a kapustól a csatárig mindenki szenvedett az idényben.

– Már biztos, hogy nem marad az Iserlohnnál – de mik a tervei?
– Hál’ Istennek, lehetőségeim vannak, nagyképűség nélkül mondom, van már olyan pályafutás mögöttem, hogy ne kelljen izgulnom amiatt, játszhatok-e a következő idényben is magas szinten. Ilyen szempontból külön jó, hogy hamar vége a klubidénynek, van időm saját magamra figyelni, elgondolkodni azon, hogy maholnap harmincévesen merre induljak, és megpróbáljam a legjobb döntést meghozni. Egy hete jöttem haza Németországból, egyelőre élvezem, hogy nem kell a hokival foglalkoznom.

– Régóta tudta, hogy nem hosszabbít az Iserlohnnal?
– Igen, erről már novemberben is beszéltem, hogy csalódás volt, ahogy kezeltek a csapatnál. Kicsit jobb lett a helyzet az idény végéhez közeledve, de nem kaptam meg, amit szerintem érdemeltem volna. Természetesen kettőn áll a vásár, én is hibáztam bizonyos helyzetekben, viszont nem abban a szerepben játszottam, amit ígértek, mégis elvárták, hogy a statisztikáim aszerint alakuljanak. Nem vagyok szomorú amiatt, hogy nem megyek vissza a klubba, nem marasztaltak, és én sem akartam maradni.

– A jégidő vagy a sorösszetétel volt más, mint amit ígértek?
– Is-is, az első két sor centerei kétszáz-kétszáz perccel többet játszottak, mint én, így nehéz volt felvenni velük a versenyt, mégis én lőttem a legtöbb gólt centerként a csapatban, és pontokban is a második lettem. A két szélsőről, akikkel játszottam, nem tudok rosszat mondani, de azért más, ha a legjobbak vesznek körül, és ez minden csapatra igaz. Amit lehet, kihoztam magamból, és arra büszke vagyok, hogy kimásztam a rendkívül negatív légkörből.

– Már egy hete itthon van, a válogatott felkészülése pedig csak április tizedikén kezdődik. Addig pihen, vagy már készül?
– A legfontosabb most az, hogy lelkileg feltöltődjek. Hónapokon keresztül a kiesés elől menekülni nagyon megterhelő. Az öltözőben sokszor volt rossz hangulat, folyamatosan stresszeltünk, ezt próbálom kipihenni. Sportközvetítéseket nézek, láttam, ahogy a Volán sajnos kiesett az ICEHL negyeddöntőjében, de a férfi kézilabda-válogatottunk sikerét is követtem. Fizikailag lesz időm áprilisban formába lendülni.

– Van valami, amit még hiányol a pályafutásából?
– Bajnoki címet sosem nyertem, ezt még szeretném elérni. Azért nem érzem öregnek magam, sok jó év van még előttem. A legutóbbi két idény nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de tovább szeretnék fejlődni.

– Az olimpiai selejtezőtornán pedzegette, szívesen játszana egyszer a Fehérvárban. Továbbra is terítéken van ennek a lehetősége?
– Mindig is terítéken volt. Minden magyar jégkorongozónak óriási lehetőség, hogy van egy olyan jó hazai csapat, mint a Volán. Részemről nem volt kérdés sosem, hogy szeretnék Fehérváron játszani, inkább csak az, mikor. Átgondolom a jövőmet, de a Volán mindig benne van a pakliban.

– Hogy érzi, a honvágy vagy a külföldi kihívások nyújtotta izgalom lesz erősebb?
– Finnországban majdnem tizenöt évig éltem és játszottam, második otthonomnak tekintem, de egyelőre nem vágyom oda vissza. Nem kapkodom el, józan ésszel a lehető legjobb döntést szeretném meghozni, hogy szakmailag és emberileg is jól járjak.