Benk András, Szapporó hőse még nem teszi le a hokibotot

– Ott lesz kedden a Kanada elleni mérkőzésen?
– Természetesen, ezt nem hagyhatom ki!

– Irigykedik is a válogatott jelenlegi játékosaira?
– Nem, sokkal inkább izgatott vagyok. Fantasztikus lesz látni a kanadai csapatot, hihetetlenül jó játékosok jönnek Budapestre, kíváncsi vagyok rájuk. Imádom a tengerentúli hokit, nézem az NHL rájátszását, óriási meccsek és nagy meglepetések vannak. Rengeteg szurkoló lesz a lelátókon, az MVM Dome csodálatos otthona lesz a mérkőzésnek.

– És nem lenne jobb ott lenni a jégen, piros-fehér-zöldben a többiekkel, mint fent ülni a lelátón?
– Ez már nem kérdés, 2021-ben visszavonultam a nemzeti csapattól, meg egyébként játszottam többször is Kanada ellen, már átéltem az élményt.

– Hányszor?
– Huh... Hirtelen nem is tudom megmondani – persze azért nem olyan sokszor... A két elit-világbajnokságon biztosan, és voltak felkészülési mérkőzések is, amelyeken a kanadaiak amolyan ligaválogatottal szerepeltek. De mindegyik nagy élménynek bizonyult.

VILLÁMGYORSAN ELREPÜLT A TIZENÖT ÉV

– Vas János néhány hete jelentette be, hogy visszavonul, így ön maradt az egyetlen aktív mezőnyjátékos, aki részese volt a 2008-as szapporói csodának.
– Igen, üzentem is Jankónak, és egyébként akkor tudatosult bennem, hogy Hetényi Zolival ketten maradtunk, akik még játszanak, ő most hosszabbított szerződést a DEAC-cal. Egyébként pedig hihetetlen, hogy már tizenöt éve annak, hogy feljutottunk az A-csoportba Japánban.

– És ez rémisztő?
– Bizonyos szempontból igen, villámgyorsan elrepült az idő.

– Hetényi Zoltán után ön volt a második legfiatalabb a szapporói keretben. Milyen volt abban a csapatban játszani? Sok pluszfeladatot adtak az idősebbek, cipelnie kellett, mondjuk, a felszereléses táskákat?
– Az biztos, hogy teljesen más volt fiatalnak lenni egy ilyen válogatottban, mint most. Húszévesen lehettem ott Japánban, az együttes magja a harmincas évei elején járt, de hihetetlen élmény volt átélni azt a divízió I/A-világbajnokságot. Pat Cortina volt a tábornok, és tele volt a válogatott rutinos, tapasztalt, remek játékossal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehettem!

– Kangyal Balázshoz, Palkovics Krisztiánhoz vagy éppen Ladányi Balázshoz képest fiatal játékos volt, mégis megtapasztalta a jégkorongozás hőskorát Magyarországon.
– Én is egészen más körülmények között nőttem fel, mint mostanság a fiatalok. Gyerekként gyakran előfordult az Újpestnél vagy Dunaújvárosban, hogy takarítással kezdtük az edzést, ha eső esett, akkor a vizet, ha hó, akkor a havat toltuk le a jégről. Teljesen más világ volt, más módszerekkel is neveltek minket. Ma a gyerekek vagy a szüleik egészen biztosan nem viselnék el, ahogy, mondjuk, Kercsó Árpád dolgozott, de minket rengeteg mindenre megtanított és elképesztően sokat köszönhetünk neki.

– A kétezres években még kevés magyar hokisnak adatott meg, hogy külföldre igazolhasson, ön 2006-ban Svédországba szerződött. Miként került a Huddinge együtteséhez?
– Takács Lajos közvetítésével nyílt rá lehetőségem, hogy kiigazoljak, egyébként Tokaji Viktorral együtt mentem ki, csak ő a másodosztályú felnőttcsapatban, míg én az elitben szereplő junioregyüttesben kaptam lehetőséget. Hihetetlenül jó lecke és tapasztalatszerzési lehetőség volt, felnőtté váltam, magamra mostam, takarítottam, előfordult, hogy felrobbantottam a mikrót, de aztán beleszoktam az önálló létbe. Óriási ugrás volt a Dunaferrtől a Huddingéhez szerződni, akkor a magyar klubok körülményei még nem olyanok voltak, mint jelenleg, kint viszont tapasztaltam, milyen a valódi profizmus. Előfordult, hogy lőttem két gólt a juniorligában, és mondták, hogy megkapom a lehetőséget a felnőtteknél is, végül mégsem úgy alakult. „Toki” viszont rengeteget segített, sokat bandáztunk együtt, gyakran átmentem hozzá, és délelőttönként együtt végeztünk erősítő edzéseket. Ez is sokat jelentett nekem Svédországban.

– A Huddingénél töltött éve felkészítette arra, hogy az Alba Volánnal sikeresen szerepeljen az EBEL-ben? A fehérváriak akkor indultak először az osztrák bázisú bajnokságban, amikor ön a kék-fehérekhez igazolt, és ez nem lehetett könnyű váltás.
– Nem is volt, ha jól emlékszem, tizenöt vereséggel kezdtük az EBEL-t... Az első meccsünkön 7–2-re kaptunk ki Innsbruckban, és olyan sebességkülönbséggel szembesültünk, ami elsőre nagyon ijesztőnek tűnt. Tényleg azt éreztük, hogy nem hibázhatunk, mert az ellenfelek azonnal büntetnek, kihasználják a kihagyásainkat.

– Az ominózus innsbrucki meccsen ott voltam, az egyik találatnál a hazai csapat osztrák támadója, Harald Ofner tíz méteren kétméteres hátrányból háromméteres előnyt szerzett a Volán valamelyik bekkjével szemben, és úgy lőtt gólt.
– Igen, erről beszélek... Meg kellett szoknunk a gyorsabb tempót és sokkal jobban kellett koncentrálnunk. A hazaiak kanadai légiósa, Pierre Dagenais három szinte egyforma gólt lőtt ugyanabból a szögből a rövid felsőbe, mi meg csak pislogtunk. De abban biztos vagyok, hogy az EBEL-szereplés nélkül nem lett volna szapporói csoda sem.

MÁS SZEREPET KAPOTT FEHÉRVÁRON ÉS ÚJPESTEN

– Kilenc évet töltött Fehérváron. Ennyire jól érezte magát?
– Természetesen. A Volán az ország első számú csapata, most is a magyar hoki központja, minden percben érezni lehetett a városban élők szeretetét. Általában a harmadik, negyedik sorban kaptam szerepet, tudtam, mi a feladatom, mit várnak el tőlem, és igyekeztem maradéktalanul végrehajtani. Közben pedig olyan szakemberek keze alatt dolgozhattam, akiktől sokat tanultam, kiemelném az amerikai Ted Satort, de Pat Cortina is nagy hatással volt rám, bár vele csak a válogatottban találkoztam már.

– Nem volt önben tüske amiatt, hogy a legtöbbször a védekezésére, a fegyelmezett, kemény játékára, a küzdőszellemére számítanak?
– Nem, elfogadtam, főleg úgy, hogy a válogatottban is hasonló volt a szerepem. Előfordult, hogy feljebb léptem, és akkor jöttek a gólok és a pontok is, volt, hogy egy szezonban húsz pont felett termeltem, de akadt, amikor megálltam hétnél.

– Ez változott meg, amikor kilenc év után, 2017-ben Újpestre igazolt...
– Más szerepet kaptam, és azt is nagyon élveztem. Jelenlegi klubom előtte nagyon mélyen volt, akadt olyan alapszakasz, amelyben hat pontot szerzett mindössze, újra kellett építkezni. Engem Szilassy Zoltán hívott, akivel jól ismertük egymást, megbízott bennem, és azt gondolom, jó döntést hoztam.

– Nagy volt a kontraszt a Volán és az Újpest között?
Akkor még igen. De a különbség folyamatosan csökkent, ahogy láttuk is az elmúlt években, az Erste Ligában szereplő együttesek el-el kapják a fehérváriakat is. Tapasztalatból tudom, hogy egy-egy összecsapásra a gyengébb csapat úgy megy fel, mintha Stanley-kupa-döntőt vívna, míg az esélyesebb időnként csak le akarja tudni a feladatot. A Volán egy többmeccses sorozatban mindenki ellen kidomborítaná a tudásbeli fölényét, magasabb tempójú bajnokságban edződik.

ISMERŐS ORVOS HÍJÁN IRÁNY AZ SZTK

– Mekkorát fejlődött a magyar jégkorongozás Szapporó óta?
– Hatalmasat. Sok jégpálya épült, ennek köszönhetően még több gyerek kezdett el hokizni, talán a legfontosabb, hogy a „tömegesítés” jól sikerült, mert így nagyobb esély van rá, hogy minőségi játékosok kerüljenek ki a bővebb utánpótlásból. Az akadémiákon, az utánpótlás-műhelyekben minden feltétel adva van, gépek, műszerek, kifogástalan felkészültségű az orvosi vagy a fizikai felkészítésért felelős stáb. Nekünk fiatalon nem voltak ilyen lehetőségeink, ha megsérültem, kerestem egy ismerős orvost valamelyik kórházban, hogy tudna-e segíteni, ha nem találtam, mehettem az SZTK-ba. Szerencsére a játékosok fizetése is magasabb már, bár még mindig nem lehet összevetni más csapatsportágakban szereplők jövedelmével, a kézilabdázóknak, kosárlabdázóknak is jobb az anyagi elismerésük.

– Mások is a mai fiatalok?
– Egyértelműen.

–De azért ha leül egy húszéves srác mellé az újpesti öltözőben, csak odafigyel az „öreg” mondandójára.
– Szerencsére általában igen. Aki viszont nem, azzal el kell beszélgetni...

– Három évtizede a magyar jégkorongozás amolyan szegény legénynek számított a hazai csapatsportok között. El tudja képzelni, hogy valaha visszacsúszik ebbe a kategóriába?
– Nem. A taotámogatás rengeteget jelentett a sportágnak, az infrastruktúra adva van, a személyi feltételek is, lényegében mindenki akkor megy jégre edzeni, amikor akar. Ez a mi időnkben nagyon nem így volt.

JAROMÍR JÁGR VIZSGÁLTA A MAGYAR CÍMERT

– Közeledik az elit-vb rajtja, szám szerint a harmadiké, amelyen a magyar hokiválogatott részt vesz, s az előző kettőn ön is ott volt. A 2009-es svájci vagy a 2016-os oroszországi szereplés az emlékezetesebb? Netalán a 2008-as szapporói feljutás emelkedik ki a válogatott karrierje során elért sikerei közül?
– Mindegyik felejthetetlen emlék. Szapporóban nagyon fiatal voltam, tényleg csak megpróbáltam segíteni, amikor jégre kerültem. Viszont 2015-ben, amikor Krakkóban feljutottunk, már sokkal fontosabb szerep hárult rám, és nagyon jó szívvel emlékszem vissza arra a tornára. Az elit-világbajnokságokon rengeteg élménnyel gazdagodtam, olyan jégkorongozókat láttam vagy éppen játszottam ellenük, akiket a tévében néztem csak korábban.

– Említene példát is?
– Szentpéterváron leütköztem a kanadaiak csapatkapitányát, Corey Perryt. Na, az tetszett! Aztán egyszer a csarnokban megláttam a csehek világklasszisát, Jaromír Jágrt, aki éppen az ütőjével foglalatoskodott. Emlékszem, kihajolt valami mögül, ránk nézett, még fintorgott is, szerintem a címerünket vizsgálta, és az fordult meg a fejében, hogy ezeket meg honnan szalajtották?! De elképesztő volt látni a 2009-es svájci vb-n a szintén kanadai Martin St. Louist, ahogy bemelegít, olyan vastag volt a combja, mint a derekam.

– Felemelő, hogy immár kitörölhetetlen a neve mellől a „szapporói hős” megnevezés is?
– Igen, elképesztően szerencsés vagyok, hogy egyike lehetek azoknak, akik 2008-ban elsőként jutottak fel az elitcsoportba. A szurkolók szeretete azóta is érezhető – s ez valóban felemelő.

JÓT TESZ AZ ISKOLAPAD A FIATALOKNAK

– Mi a véleménye a jelenlegi magyar válogatottról, s összességében a magyar hokiról? Nem vagyunk „liftező” nemzet az elit és a másodosztály között, de egyszer-egyszer azért sikerült feljutnunk a legjobbak közé, és azért jó lenne már ott is ragadni.
– Ez fogós kérdés. Szerintem jó úton haladunk afelé, hogy liftező nemzetté váljunk. Sokat jelent a szövetségi kapitány, Kevin Constantine munkája, aki Fehérváron is remekül dolgozik, és a válogatottnál is arra sarkall mindenkit, hogy jobb legyen. Folyamatosan épülnek be a fiatalok, évente két-három új srác mutatkozik be a nemzeti csapatban. Ez azért fontos, mert a következő évben szerintem még nagyobb vérfrissítésre lesz szükség, úgy gondolom, talán négy-öt olyan játékos is van a jelenlegi keretben, aki jövőre már nem vállalja a válogatottban a szereplést. Egyébként meg egyre kiegyenlítettebb a mezőny, „összeérnek” a csoportok. Az oroszok és a fehéroroszok nélkül is van az elitben tizenhat remek válogatott, a divízió I/A-s csapatokkal most játszottunk edzőmeccseket és láttuk, hogy szinte nincs különbség, és a B-ből is jönnek fel a válogatottak, érdemes lesz, mondjuk, Kínára figyelni, amelynek keretében mintegy tizenöt jégkorongozó neve mellett van kanadai zászló is, ki tudja, mikor robbantanak nagyot. Ennyire kiegyenlített mezőnyben nálunk is nüanszok döntenek, hogy kiesünk vagy benn maradunk.

– De lát potenciált a vébéküzdelmet május 13-án, Dánia ellen Tamperében elkezdő csapatban?
– Persze, tavaly is hozta azt, amit el lehetett várni tőle. Benne van a válogatottban a bravúr és a megkapaszkodás lehetősége. Egy biztos, felkészült együttes utazik ki Tamperébe. Kevin Constantine Fehérváron is beleverte a taktikát a csapatába, a játékosok mintha iskolapadban ültek volna napról napra szívták magukba az edző gondolatait. A válogatottnál nyilván kevesebb idő van erre, de a magyar hokinak rengeteget jelent ez a fajta felkészültség, és még lehet, hogy nem is most kamatozik, hanem két vagy három év múlva, a fiataloknak fontos ez az iskola.

– Mennyire tervez előre a játékos-pályafutásában?
– Szeretném, ha lenne még néhány évem a hokiban, jó erőben vagyok, az utóbbi esztendőkben a sérülések is elkerültek. Jól érzem magam Újpesten, remélem, a következő évadban ütőképesebb csapatunk lesz, ezen dolgozik a vezetőségünk.

– A válogatott vb-meccsei alatt nosztalgiázik? Vagy csak belegondol, mi lenne, ha ön is ott küzdene a jégen?
– Inkább utóbbi. Ha figyelem a játékhelyzeteket, elképzelem, mit csináltam volna én abban a szituációban. Valójában szurkolóvá válok. A keret nyolcvanöt százalékával együtt játszottam, tudom, hogy ki mit fog húzni. Nagyon drukkolok a csapatnak.

– Ha benn marad a válogatott az elitben, küldözgeti majd a gratuláló üzeneteket?
– Persze, a felkészülés alatt is sokat beszélgettünk, érdekel, mi történik, mi van velük. Ha egyszer valaki benne volt ebben, nem tud csak úgy kilépni belőle, és persze nem is akar.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 6-i lapszámában jelent meg.)