Az utóbbi két évtized egyik legjobbja, Vas János nyugodt szívvel mondta ki: visszavonul

– Hosszú és kivételes karrier végére tett pontot. De mikor és hogyan kezdődött el Vas János és a jégkorong közös története?
– Dunaújvárosban szabadkorcsolyáztunk, csak azért mentünk ki a jégpályára, hogy valamit sportoljunk – felelte Vas János, aki aktív játékosként egyedüliként háromszor is kijutott a magyar válogatottal az elit-világbajnokságra. – Hatéves voltam, Marci bátyám (szintén korábbi válogatott jégkorongozó – a szerk.) tíz. Nem is volt saját korcsolyánk, béreltünk vagy kölcsönkaptunk egy-egy párt. Meg kellett élezni, mielőtt jégre mentünk vele. Történetesen Kercsó Árpád foglalkozott ezzel is – gyakorlatilag csak a rolbát nem ő vezette akkoriban Dunaújvárosban. Ő mondta Marcinak, ha van kedve, jöjjön, próbálja ki a jégkorongozást – jó szemmel szúrta ki a tehetséges fiatal srácokat, az óvodákba, iskolákba is elment, tudta, hogy ebben a korban kell megfogni a gyerekeket, és bevonni őket a sportág világába. Marci elfogadta a hívást, én pedig jelentkeztem, hogy én is mennék. Másnap már rendes edzésen vettünk részt. Emlékszem, az első alkalommal műkori jutott nekem, ami alapvetően nem gond, de azért nem bántam, hogy utána kaptam „normális” hokikorcsolyát. Attól a perctől kezdve a jégkorongozás szerelmese lettem, nem is próbáltam ki más sportágat.

– Úgy hírlik, eleinte Kercsó nem is adott ütőt a gyerekek kezébe, csak korcsolyatechnikát oktatott. Gyerekként nem volt türelmetlen? Nem fordult meg a fejében: mégiscsak hokizni jöttünk, hol az ütő, hol a korong?
– Tény, hogy rengeteget korcsolyáztunk. Nekem leginkább az maradt meg ezekből az időkből, hogy negyvenöt percet csak koriztunk, „kettőt jobbra, kettőt balra”, a körökön koszorúztunk. És Kercsónak teljesen igaza volt, másképpen nem lehet megtanulni gyorsan korcsolyázni, márpedig anélkül nincs hoki. Manapság is látszik, hogy bármilyen ügyes egy gyerek, ha adsz neki egy korongot, teljesen szétesik az egyébként jó mozgása. Amikor már elég ügyesek voltunk, akkor kaptunk korongos feladatot, de biztos vagyok benne, hogy korábban is csempészett játékot az edzésbe, máskülönben nem sokan tartottak volna ki a jégkorong mellett.

– Milyen edzőnek ismerte meg Kercsót?
– Kemény munkát végeztünk, Árpi bácsi, hogy is mondjam…szigorú edző. Mindig elmondta a véleményét, ami néha ordibálásba csapott át, de a legtöbb szülő partner volt, tudta, az a cél, hogy a gyerek jobbá váljon. Egy mai edzőnek már teljesen másképpen kell hozzáállnia, de szerintem az ifjoncoknak meg kell szokniuk, nem mindig fogják őket babusgatni, nem lehet mindig minden úgy, ahogyan ők akarják. Az edzésen nem lehet senki idejét rabolni, fejlődni kell, hogy később a legmagasabb szintekig eljuthassanak. A bátyámmal mi is ezzel a céllal vágtunk bele annak idején, pedig azt sem tudtuk, merre van az NHL. Úgy gondolom, ha nem hasonlót tervezve kezd el valaki hokizni, hanem csak hobbiként – inkább menjen el futni. Persze nem a négy-öt évesekre gondolok, de nyolc-kilenc évesen már igenis fogja fel, ez nemcsak időtöltés, hanem kemény munka, és a saját helyzetén javít, ha odafigyeléssel végzi.

– Már Dunaújvárosban is magas volt a követelmény, aztán kamaszként Malmőbe került, s a váltás kultúrsokként érhette.
– Teljesen más világba csöppentem. Hatéves koromtól egy nagyjából huszonöt tagú gyerekcsoporttal együtt nőttem fel, mindennap együtt edzettünk, közösen edzőtáboroztunk, ők voltak a barátaim, volt, akivel egy osztályba is jártunk. Ebből a közegből kerültem egy olyan profi világba, amelyben már létezett a sportakadémia és az iskola közötti együttműködés, amelynek keretein belül a tanulás és a sport magas szinten megfért egymás mellett. Ennek előbb-utóbb Magyarországon is meg kell valósulnia, a DVTK-nál is és a többi akadémián is van már ilyen kezdeményezés. Visszakanyarodva, belekerültem ebbe a rendszerbe, amelyben a tizenhat–húsz éves fiatalok hokigimnáziumba jártak, U18-as vagy juniorcsapatban játszottak, az edzők keze alatt évente harminc játékos is megfordult, ami mindenkit arra sarkallt, vegye fel a ritmust, legyen jobb, mint a többi, ami folyamatos versenyhelyzetet alakított ki a csapaton belül. A meccsekről nem is beszélve – már utánpótláskorúként is óriási csatákat vívnak a svéd topcsapatok. Emlékszem, nagyon nem szerettük egymást a Röglével és a Frölundával, ezek voltak a közelebbi városok rivális együttesei. Sajnos a juniorbajnokságot egyszer sem nyertük meg, két ezüstérem a mérlegem, pedig a Modo ellen nagyon közel kerültünk hozzá, idegenben nyertünk, majd kétszer kikaptunk. A másik döntőn a Frölunda ellen esélyünk sem volt, sok tagja később sztárrá nőtte ki magát, többen már akkor a felnőttcsapatban is játszottak.

– Ebben az időszakban hívták be először a magyar válogatottba is, emlékszik rá?
– Malmőben éppen véget ért az évad, és a szüleim jöttek értem, hogy hazavigyenek. Egy-két hetet készülhettem a kerettel a tétmeccsekre, nem csak úgy belecsöppentem. Nagyon más világ volt, főleg itthon, a jégkorongsport még nem került előtérbe, egy-két hely volt csak kiadó. Kercsó Árpád, aki ekkorra szövetségi kapitány lett, megadta nekem a lehetőséget, hogy felvegyem a versenyt a felnőttekkel. Úgy gondolom, megháláltam a bizalmát. Ettől kezdve stabil tagja voltam a nemzeti csapatnak a világbajnokságokon, hacsak sérülés vagy az amerikai szereplésem miatt nem kellett kihagynom.

– S nem csak a vébéken szerepelt, összesen százhetvenegy alkalommal játszott a magyar válogatottban. Ezek közül melyikre gondol vissza legszívesebben?
– Egyet kiemelni lehetetlen, de a Papp László Budapest Sportaréna telt házas mérkőzései különleges élményt jelentettek. Emlékszem, amikor kiléptünk a jégre, tűzi- és fényjátékkal fogadtak minket, hokis gyerekek kísértek a pályára, szólt a zene. Megvolt a maga hangulata, kivételessé tette az akkori hazai jégkorongsportot, lázba hozta a szurkolókat, a játékosokat egyaránt. A Magyarországon megrendezett világbajnokságokat is említhetném, bár a mai napig nagyon sajnálom, hogy a végső győzelem elmaradt, pedig kétszer is döntőt játszottunk. Hozzáteszem, annak ellenére, hogy fináléba jutottunk, a 2002-es dunaújvárosi-székesfehérvári közös szervezésű vébén messze álltunk a sikertől, a dánok egy-két lépéssel előttünk jártak. A szapporói, Ukrajna elleni meccs mellett sem mehetek el szó nélkül, hiszen az adta meg a kezdő lökést a sportágnak, hogy a hazánkban is naggyá, nagyobbá váljon. A győzelmek mellett az olyan pillanatok is szívmelengetők, mint amikor a 2009-es svájci vébén végigszenvedtük a Kanada elleni meccset, kikaptunk kilenc-nullára, de a szurkolók a bemelegítéstől kezdve a végső dudaszóig – és még jóval tovább – hazai környezetet teremtettek nekünk. Ilyenkor mindig libabőrösen korcsolyáztunk ki a pályára. Sokat köszönhetünk a drukkereinknek, sohasem tudom meghálálni azt a támogatást, amit az elmúlt huszonkét év alatt adtak. Pénzt, időt, energiát nem sajnálva tartanak ki mellettünk. Nincs jobb náluk a világon!

– Tavaly úgy fogalmazott, megviselné, ha nem lenne benne a 2023-as elit-világbajnokság keretében.
– Ezt mondtam?! Már ki is ment a fejemből. Sok minden történt azóta, és még több változott. Az azt megelőző években külföldön játszottam, aztán nagy örömömre visszatértem Miskolcra, több időt töltöttem a családommal, időközben a kisfiam, Joel elkezdte az iskolát, átértékelődtek a dolgok az évad során. Szívesen jégkorongoznék még, de már más életszakaszban járok, az egyéb teendőim fontosabbak, mint lenyomni egy újabb évadot. A visszavonulás volt a helyes döntés, nincs bennem fájdalom, nyugodt a lelkem. Rendben van ez így.

– Az idény során egyeztetett erről a szövetségi kapitánnyal, Kevin Constantine-nel, vagy ő nem is számolt önnel?
– Novemberben játszottam a Sárközy Tamás-emléktornán, aztán decemberben Constantine fiatal csapatot jelölt ki az Ausztria elleni mérkőzésekre, februárban pedig a fehérvári játékosokra számított elsősorban. Amint véget ért az évadom, felhívott, felajánlotta, jöjjek el az áprilisi alapozásra, és onnantól majd meglátjuk. Nem ígér semmit, meg kell küzdenem a helyemért. Ez tavaly is így volt az akkori kapitánnyal, Sean Simpsonnal, nem jelentett újdonságot, hogy harcolnom kell. Úgy éreztem, itt az ideje valaki másnak eljátszani az előtte nekem jutó a szerepet. Hála istennek, százmillió dolgom van, például junioredzéseket tartok, egyetemre járok Budapesten, pörögnek az események, nem csak hátradőltem, vagy lógatom a lábam a Balaton partján. Ez is közrejátszott a döntésemben, ha folytattam volna, mindez háttérbe szorul.

– Április hetedikén mondta ki, hogy visszavonul a válogatottságtól. Alig egy hétre rá pedig, hogy a klubhokival is felhagy. Miért különítette el egymástól a két bejelentést?
– Szerettem volna a megfelelő időben elbúcsúzni a válogatottól, amelynek tizedikén már elkezdődött az edzőtáborozása érdemi része, már majdnem mindenki csatlakozott a keretéhez. Elejét akartam venni az edzői stábnak és a nekem feltett felesleges kérdéseknek. A DVTK-nak még tartott az ezüstéremmel záruló junioridénye, amit nem akartam megzavarni a bejelentéssel, ezért vártam még.

– Apropó, utánpótlásképzés. A jövőben az U21-eseket edzi a Jegesmedvéknél, lesz olyan növendéke, akivel az évadban még együtt állt csatasorba?
– Néhányan „feljátszottak” a felnőttcsapatba, edzettek velünk, akik hirtelen eszembe jutnak: Trozsák Ádám kilenc, Csiki Hunor három meccsen lépett jégre az Erste Ligában.

– Csapattársként és edzőként egészen más szerepet kell betöltenie, hogyan lehet ilyenkor egyikből a másikba átlépni?
– Erre még rá kell jönnöm! Én nem változom, olyan maradok, amilyen eddig is voltam, mindig igyekeztem segíteni, és játékosként is megköveteltem a többiektől, hogy az elvárt munkát végezzék el. Szeretnék egy kemény, melós együttest összeállítani, amelynek tagjai tudják, hogy számíthatnak rám, bármi gondjuk-bajuk van. Emellett kulcsfontosságúnak tartom a kölcsönös tiszteletet is.

– Játékosként az NHL volt az álma, trénerként mit szeretne elérni? Mi jusson eszükbe az embereknek, amikor arra gondolnak, Vas János, a jégkorongedző?
– Első körben az, hogy remek U21-es évadot zártunk 2023–2024-ben. Ennél messzebb nem szeretnék előre szaladni az időben, azt sem tudom, hogy az egész pályafutásom alatt edző maradok-e. Érdekes lesz tapasztalatot szerezni a palánk másik oldalán is, és ugyan tanultam szakedzőnek, az elmélet nem mindig vág egybe a gyakorlattal. Nem szolgálhat ugyanolyan tanulságokkal, mint egy meccs vagy egy beszélgetés egy hús-vér játékossal. Szeretném „külső szemmel” is megfigyelni, mitől jó egy csapat, vagy éppen mitől nem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 13-i lapszámában jelent meg.)