Női jégkorong-vb: második otthont teremtettek a szurkolók Bramptonban

Hogyan tudtak ennyi helyi magyart megmozgatni a női jégkorong-válogatott mérkőzéseire?
Sokan a Toronto környéki magyar közösségből már nagy izgalommal vártuk a tornát – mondta lapunknak Kristóf Károly, a szurkolói csoportok kapcsolattartója. – Már a rajt előtt két-három héttel a közösségi oldalakon terjedt a világbajnokság mérkőzéseinek híre. Nagy szó, hogy a legmagasabb szintre a magyar csapat is eljutott, sőt már harmadik éve volt tagja az elitnek. Az emberek elkezdtek beszélgetni róla, és egyre több érdeklődőt vonzott a téma. A Kanadai Magyar Vállalkozók Szövetsége (HCBA) és a konzulátus kért meg rá, hogy segítsek minél több szurkolót toborozni a meccsekre, hiszen tudták rólam, hogy csíkszeredai múltam miatt magam is igencsak szeretem a jégkorongot. Őszinte meglepetésemre rengetegen pozitívan fogadták a felhívást, már az első meccsen is több százan voltunk, és a húsvéti hétvégére csak még többen lettünk.

Bár a válogatott kiesett, ugye nem bánták meg, hogy ott voltak a CAA Centre-ben...?
Hatalmas élmény volt, hogy részesei lehettünk a világbajnokságnak. Amellett, hogy szórakozni mentünk ki a meccsekre, célunk volt mindent megtenni, hogy a lányok otthon érezzék magukat.

A világbajnokságtól függetlenül népszerű a kanadai magyarok körében a jégkorong?
Európai gyökereink miatt hozzuk magunkkal a labdarúgás szeretetét, de sokan vagyunk Erdélyből, vagy Magyarország olyan tájairól, ahol hagyományosan szeretik a hokit, például Székesfehérvárról, Dunaújvárosból vagy Miskolcról. Akit otthon nem csapott meg a „jégkorong szele”, az itt, Kanadában nem tudja elkerülni, hogy találkozzon vele. Folyamatosan közvetítik a tévében is, így a legtöbben szép lassan megkedvelik.

Akkor nem célzottan kerestek magyar hokirajongókat, hanem igyekeztek mindenkit megmozgatni?
Dél-Ontario megyében rengeteg kisebb magyar közösség működik, ezeknek küldtünk e-maileket, ezenkívül a HCBA rengeteg ingyenjegyet biztosított nekünk. Ezeket én kimondottan arra használtam fel, hogy olyanokat vonzzak be vele a csarnokba, akik talán még nem is láttak élőben jégkorongmérkőzést. Huszonnégy órám volt rá, hogy egy hatvantagú csapatot verbuváljak, de ennek töredéke alatt elfogytak a jegyek, olyan sokan érdeklődtek. Akik ott voltak a franciák ellen, szinte kivétel nélkül már a családjukat is magukkal hozták szombaton és hétfőn.

Közösség-összetartó ereje is volt így a világbajnokságnak?
Sokan ki vagyunk éhezve azokra a programokra, amelyek valamilyen formában az anyaországhoz kötnek minket. Két hete például telt házas Edda-koncert volt Torontóban. Ahogy Tamási Áron mondja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Noha külföldön élünk, nekünk szerencsére sokszor megadatik, hogy otthon érezhessük magunkat. Én azzal érveltem a közösségek vezetőinek, meg kell becsülnünk, hogy a lányok kivívták az A-csoportos világbajnoki részvétel jogát, és hogy nagy szerencsénk van, hogy a közelünkben rendezik az eseményt, így nincs más választásunk, ott kell lenni a csarnokban.