Ő volt a Jani – Ancsin János, a magyar jégkorong hatvanéves legendája

– Későbbi újpesti csapattársai, a Buzás testvérek már korcsolyáztak, amikor a nagymamája önt is meglepte egy pár korival. Tízéves volt 1972-ben, amikor az NHL profijai és a szovjet „amatőrök” nyolcmeccses párharcban mérték össze erejüket. Emlékszik rá?
– Nemigen. Már csak azért sem, mert a televízió csak sokkal később, a nyolcvanas években játszott mérkőzéseket közvetítette. Gyerekkoromban az igazi hokit az jelentette, hogy a pozsonyi adást fogtuk, amely szinte élvezhetetlenül szemcsés volt, de a csehszlovák–szovjet mérkőzések óriási csatákat hoztak. Később már a magyar tévében is adták az Izvesztyija-kupa találkozóit. De lehet, hogy kiábrándítom, jó ideje nem nézek televízión hokimeccseket.

– Nem jön át a gyorsaság?
– Nem, az az oka, hogy az egész életemet a jégen, a jég mellett töltöttem, töltöm, szabadidőmben nem az az első dolgom, hogy jégkorongot nézzek...

– Manapság már tudatosan választják ki a tehetségeket – önt meglátta az egykori újpesti legenda, Boróczi Gábor, s azonnal azt mondta, ez a srác kell nekünk?
– Úgy történt a kiválasztás, hogy a korcsolyasportban dolgozó edzők árgus szemekkel figyelték a városligeti műjégen, kiben mi rejlik. Akkoriban Budapesten két pályán lehetett korcsolyázni nem természetes jégen: a Városligetben és Újpesten. Én utóbbira jártam, ott szúrt ki Boróczi.

– Gyors volt? Mert például a Feneketlen-tó melletti teniszpályákon lévő természetes jégpályán a később válogatott Farkas András és Németh György azzal tűnt ki, hogy szinte mindenkinél gyorsabb volt.
– Nem éppen a sebességemről voltam híres, ám koronggal ugyanolyan gyorsan tudtam korcsolyázni, mint nélküle. Mondjuk úgy, lendületesen, magyar viszonylatban technikásan.

– Vágyott a hokisok közé? Mészöly „Kandúr” Andrást hasonló módon választották ki a Városligetben, mint önt Újpesten, s amikor megkérdezték, szeretne-e hokizni, igennel válaszolt, noha nem is igen tudta, mi az a jéghoki...
– Tisztában voltam vele, hogy csapatjáték, ez fontos volt, mert egyedül futni nem szerettem. Vonzott a társaság, a játékosság, az egészet szórakozásnak fogtam fel.

– Azt hittem, azt mondja, vonzotta a hokiöltöző semmivel sem összehasonlítható illata...
– Annak volt fílingje! No nem azért, mert nem zuhanyoztunk és a mezeket sem mosták ki, hanem azért, mert a váll- és könyökvédőket évente általában egyszer tisztították, úgyhogy volt bukéja a cuccnak. Azért nem dőlt el azonnal, hogy jégkorongozó leszek. A hokival párhuzamosan futballoztam a Vasas Izzóban. Az én időmben a jégkorongban nem volt annyira speciális a felkészülés, mint manapság. Egyáltalán, noha műjégen edzettünk, az időjárás meghatározta, mikor mit lehet csinálni. Cirka novembertől márciusig tartott az idény, tavasztól őszig futballoztam.

– Mi vetett véget a kétlakiságnak?
– Tizenhat évesen az Újpesti Dózsa felnőttkeretének tagja lettem. Büszke voltam, komolyan vettem.

– Egy magyar jégkorongozó jobban tudja, mi az a Winter Classic, mint az NHL-ben játszók, ugyanis amíg fel nem épült a Budapest Sportcsarnok, gyakorlatilag az összes mérkőzést szabad téren játszották. Nem beszélve a jégcsinálásról. Újpesten egy terepjáró húzott egy szőnyeget...
– ...UAZ volt, a szőnyeg azért kellett, hogy egyenletesen elterítse a vizet.

– A Fradi-szurkolók cikizték, mert a Kisstadionban Rolba csinálta a jeget...
– Igen, de még a zöld-fehér hokisok is elismerték, hogy a szőnyeggel felújított jég jobb minőségű, mint a Kisstadioné. Ha jól emlékszem, csak az utolsó idényemben hokiztam végig fedett pályán.

– Kikből állt az a sor, amelyben először játszott a nagyok között?
– A két Dezső, Böle és Szeles, a bekkpár takarított, a csatársorban Menyhárt Gáspár és Buzás Gábor mellett játszottam.

– Eredetileg a 20-as mezben lépett a jégre. Hogyan lett ebből 25-ös?
– Újpesten a 20-as volt a legnagyobb szám, azért választottam, de a válogatottban a kapus Kovalcsik Péter viselte. Ezért kiválasztottam az ottani legnagyobbat, így lett enyém a 25-ös. No meg persze azért is, mert 25-én születtem.

– Az Újpest 1981-ben szerződtette edzőnek a Dinamo Moszkva háromszoros olimpiai bajnokát, 187-szeres válogatottját, Vitalij Davidovot, az egykori remek védőt. Akkortól a lila-fehérek lettek a legjobbak. Miért?
– Nem csupán Davidov miatt – aki nem mellesleg kilencszeres világbajnok is volt! A tréner tulajdonképpen egészen apró dolgokat változtatott meg az együttesnél, de az össz­teljesítmény ettől hatványozottan javult. Csak tátottuk a szánkat, mert a jégen mindent meg tudott mutatni. Szinte azon a sebességen, amilyennel az A-csoportban játszottak. A Ferencváros sorozatban tíz bajnokságot nyert meg, a széria az 1980-as aranyéremmel zárult. Ezt követően generációváltás volt a Fradiban. Az első sor, Farkas Caja, Hajzer János, elöl Kereszty Ádám, Mészöly Kandúr és Havrán Péter húzta a szekeret. Voltak még kiemelkedő egyéniségek, mint Horváth Zoltán, de ő akkorra már kiöregedett, Bikár Péter vagy Póth Öcsi. Az Újpestben korábban Lőrincz Ferenc, a Palotás testvérek, József és János, Boróczi hokizott, Vedres Mátyás védett. De ne kanyarodjunk ennyire vissza az időben, a lényeg, hogy a Davidov-korszakban már a második és harmadik sorunk is erős volt, ez hozzájárult ahhoz, hogy megtörtük a zöld-fehérek hegemóniáját.

– Mennyiben segítette a fejlődést, hogy az edző mellett olyan ikonikus hokisok is érkeztek a Dinamótól, mint Alekszandr Malcev vagy Vjacseszlav Vasziljev?
– A két belügyi együttes jó kapcsolata miatt érkeztek hozzánk. Mit mondjak? Jóval pályafutásuk zenitjén túl rombolták a saját szobrukat. Na, ők másképpen festettek a Megyeri úton, mint anno a moszkvai Izvesztyija-kupákon...

– Állítólag az élet napos oldalát keresték Budapesten: többek között ittak, mint a kefekötő...
– Finoman fogalmazva sem éltek sportszerűen.

– Időnként önök is elvetették a sulykot, nem?
– Attól függ, mit ért ez alatt...

– A Sport Televízióban a 60. születésnapja apropóján bemutatott portréfilmben habzó hideg teát említett, majd kibökte, hogy az bizony sör...
– Ezt nem is tagadom, de töményet nem ittunk.

– Azért volt olyan szovjet is, akitől tanulni lehetett: Szergej Szvetlov. A nem éppen szovjetbarát hangulatban csak úgy zúgott a lelátó: „Ruszkik haza!” Aztán a kórus hozzátette: „Szvetlov marad.”
– Zseniálisan hokizott. Úgy került hozzánk, hogy tavasszal még az A-csoportos világbajnokságon korongozott, aztán szeptemberben már Újpesten volt. Összetűzésbe került valakivel, vagy a válogatottnál, vagy a Dinamónál, ezért jött hozzánk – erről persze hivatalosan semmit sem mondtak nekünk.

– Volt olyan is, amikor az ellenfél volt szovjet, például 1988-ban...
– Ne is mondja! A CSZKA Moszkvától a BEK-ben 23–2-es vereséget szenvedtünk.

– Pedig vezettek 2–1-re.
– A moszkvaiak lőtték az első gólt, „Farok”, vagyis Farkas József egyenlített, az én gólommal kettő egyes vezetést szereztünk.

A SPORT TV PORTRÉFILMJE

– A legenda szerint Viktor Tyihonov edző akkor ránézett a padon ülő játékosaira, majd beindult a szovjet henger...
– Igen, így volt, de hozzáteszem, az ellenfél felpaprikázódott.

– Miért? Nem gondolom, hogy felvetődött bennük, elvesztik a meccset.
– Egy pillanatig sem gondolták, maradjunk annyiban, hogy a mi nem éppen sportszerű gólörömünk miatt kapták fel a vizet. De Fjodorov, Fetyiszov, Homutov, Makarov, Bikov, Mogilnij és Bure remekül jégkorongoztak, bepakoltak 23 gólt.

– Ezen a mérkőzésen már Farkas Józseffel rohamozta a kaput, de ha nem tévedek, a legendás Kovács Csaba, Flóra Péter, Pék György, Buzás György, Ancsin sorban érezte a legjobban magát a Megyeri úton.
– Amíg Buzás Gyuri a nyolcvanas évek derekán nem ment ki az NSZK-ba, így állt fel az első sorunk. Ismertük egymás gondolatát is.

– A kilencvenes évek közepén financiális okok miatt szétesett a szakosztály, ön Dunaújvárosba igazolt. Három helyre mehetett: oda, Székesfehérvárra és a Fradihoz. Utóbbi sem lett volna meglepő, korábban volt átjárás a két klub között – más kérdés, hogy a szurkolókból ez korántsem váltott ki osztatlan elismerést. Többek között „Gebu”, vagyis Treplán Béla, „Gogi”, Gogolák László, „Menyus”, Menyhárt Gáspár, vagy „Coca”, Szabó István is játszott mindkét egyesület csapatában. Hogy a testvéréről, Lászlóról ne is beszéljünk...
– ...szidta is őket a másik csapat szurkolótábora rendesen! Én bohém voltam, de úgy éreztem, a betyárbecsület megköveteli, hogy nem igazolok a Ferencvároshoz. Már csak az Újpest-szurkolók miatt sem.

– Az öccse miért ment?
– A kedvezőbb anyagi lehetőség miatt.

– Azt gondolná az ember, hogy Újpesten jobban fizettek.
– Nem így volt, de általában azért hitték, mert a liláknak volt saját pályájuk.

– Dunaújvárosban az addigi hathoz még szerzett két bajnoki címet. Ezért ment oda?
– Ez nem volt ilyen egyszerű. Az 1994-es szlovákiai vb-n a hazaiak a C-csoportban játszottak, Csehszlovákia felbomlását követően innen kellett visszakapaszkodniuk az elitbe, ráadásul a szovjet utódállamok válogatottjai, mint például Ukrajna, Kazahsztán, Fehéroroszország is nehezítették a dolgunkat, én meg már elmúltam 32 éves. De nemcsak az ellenfelekkel akadt gond, nekem tulajdonképpen nem volt sorom a legjobbak között. Dunaújvárosi csikókkal raktak össze, Szanyi Lászlóval, Szélig Viktorral, Faragó Gyulával, Bali Zsolttal, akik remekül korcsolyáztak. Kimondottan jól éreztem magam közöttük. Tehát amikor eljöttem a Megyeri útról, számított, hogy ismertem ezeket a 18 év körüli srácokat.

– Önnel egy időben az FTC-től az orosz Dmitrij Tyeplakov is Dunaújvárosba igazolt. Gondolom, Kercsó Árpád tárt karokkal fogadott két ilyen rutinos jég­korongozót.
– No comment...

– Nem kedvelte önöket?
– Száraz edzés volt, az atlétikai pályán 15 kört futottunk csak bemelegítésnek, aztán jött a Cooper-teszt, Kercsónál délelőtt és délután is. A penzum 12 perc alatt 3200 méter volt, amit 33 évesen „korkedvezménnyel” lealkudtam 3100-ra. Elmondtam a szakvezetőnek, húszévesen 3600 métert futottam...

– ...látja, ha nem dohányzott volna, nem kell lealkudnia...
– Á, már fiatalon is cigarettáztam! A lényeg, hogy nagyon szenvedtem – Tyeplakovval együtt –, Kercsó meg morgott, minek igazolták át ezt a két öreget... Aztán mi lettünk a legeredményesebbek.

– Ha már eredményesség: 225-szörös válogatott – először 17 esztendősen –, 16 vb-szereplése során 94-szer lépett címeres mezben a jégre, 54 gólt szerzett, 57 gólpasszt adott. Ez bőven jobb, mint egy per egyes mérkőzés per pont átlag.
– Szerintem ezért választottak meg a huszadik század legjobb magyar jégkorongozójának, mert volt jó néhány kiváló hokisunk. Nemcsak gólt szerettem lőni, volt szívem a jobb helyzetben lévő társnak is lepasszolni a korongot. S az én időmben még csupán a gólt megelőző átadás számított asszisztnak.

– Két bajnoki aranyérmet szerzett Dunaújvárosban: az elsőnél Tyeplakovval, Borsos Attilával, Széliggel, Tőkési Lajossal játszott egy sorban, a második során Ladányi Balázzsal, Simon Csabával, Horváth Andrással és Tokaji Viktorral. Példakép volt?
– Ezt nem állítanám, de talán lehet azt mondani, van némi közöm ahhoz, hogy Széligből, Tokajiból, Horváthból, Ladányiból szapporói hős lett.

– Két fontos válogatott találkozót szeretnék kiemelni a pályafutásából: az 1983-as budapesti C-csoportos vb-n Kína 4–3-as legyőzésével feljutottunk a B-csoportba, majd 15 évvel később újra hazai jégen Románia 3–2-es legyőzése kellett a második vonalba kerüléshez.
– Tolulnak fel az emlékek! Az első mérkőzésen még 21 éves „tacskó” voltam. Jól ment az újpesti sornak, Kovács Csaba és Buzás Gyuri mellett én is lőttem gólt, aztán Palla Antal eldöntötte a meccset. De nem is a gólomra voltam büszke, hanem arra, hogy a szövetségi kapitány az utolsó cserénél a jégre küldött. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehéz helyzetekben nem feltétlenül az összeszokott sorok játszottak, hanem azokat küldték fel, akik az adott helyzetben taktikailag a legmegfelelőbbek voltak. Nagy megtiszteltetés volt Boróczitól, meg is háláltam, mert kiállítottak rólam egy kínait. A másik összecsapás még nagyobb élmény. Nem is akartam nekivágni az idénynek. De az 1996–1997-es bajnokságban a Fradi nyert a döntőben, nem akartam, úgymond, vesztesen abbahagyni, ráadásul az 1998-as vb-t ismét a BS-ben rendezték. A B-csoportért le kellett győznünk a román válogatottat...

– ...amelynek java része székelyföldi hokisokból állt.
– Nemcsak, hogy székelyekből, hanem dunaújvárosi csapattársaimból! Vargyas László, Csata Csaba, Csíki Csaba, Baróti Zsolt, Borsos Attila. Noha egy magyar–román párharc több mint presztízsmeccs, nem anyáztuk egymást, hogy nézett volna az ki?! Nagyobb baj volt, hogy 2–0-ra vezetett az ellenfél, Erdősi Péter szépített, én meg kiegyenlítettem, aztán a harmadikat Szélig vágta be. A meccs utáni reakcióba még ma is beleborzongok. A 37. évemet tapostam, magamban már eldöntöttem, nincs tovább, visszavonulok. Egyszer csak a srácok fél térdre ereszkedve csúsztak felém, s amikor a nézők vették a lapot, ugyanígy tettek. Szó szerint térdre borultak előttem! Óriási megtiszteltetés volt. Harminc évet húztam le a hokipályán, jó néhány csodálatos emlék jutott eszembe.

– Ha most egyet kellene kiemelnie, melyik lenne az?
– Hűha! Ha hiszi, ha nem, nem feljutáshoz kapcsolódik. Volt egy magyar–francia, 3–0-ra vezettünk és az eredményjelzőn ez állt: Ancsin J., Ancsin J., Ancsin J.

– Az önről készített portréfilmből kiderült, Dániába volt szerződése, de a kiutazása előtt a repülőtéren összetépte a repülőjegyét, sarkon fordult és hazament. Miért? Egyáltalán a nyolcvanas évek elején hogyan lehetett szerződéshez jutni?
– Utóbbi viszonylag egyszerű volt: egy vb-szereplés után megkerestek a dánok, menjek ki, majd találnak nekem csapatot. Nagyon sokáig hezitáltam, mert legálisan nem maradhattam volna kint, csak ha „disszidálok”. Mivel az Újpesti Dózsa a belügyminisztérium együttese volt, az én esetemben ez súlyosbító tényezőt jelentett. Nem láttam értelmét, hogy mindent felégessek magam mögött úgy, hogy itthon még „rászállnak” a családomra is.

– Nem bánta meg?
– Nem. Jól érzem magam a bőrömben. A két vb keretbe foglalja a karrieremet: 1983-ban én voltam a legfiatalabb, 1998-ban a legidősebb. Mindkétszer feljutottunk a B-csoportba.

– Hogyan ünnepelték a hatvanadik születésnapját?
– Hetvenen-nyolcvanan összejöttünk, remek volt a hangulat, nem gondoltam volna, hogy ennyien szeretnek, megtisztelnek vele, hogy felköszöntenek. Nem is tudom, mivel érdemeltem ezt ki?

– Talán mert a pályán ön volt a Jani.
– Köszönöm, ez jólesik!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 5-i lapszámában jelent meg.)