Jégkorong: a minőség az ösztönzőrendszer központi eleme

–A január 22–23-i Magyar Kupa-hétvégén történelmi látogatást tett hazánkba a nemzetközi szövetség, az IIHF tavaly megválasztott francia-kanadai elnöke, Luc Tardif, aki szeretné globálissá tenni a jégkorongot és a világbajnokság formátumának megújítását is megpendítette. Milyen tanulságokkal szolgált a vizit?
Sipos Levente: – Luc Tardifot alapvetően azért hívtuk meg Magyarországra, hogy építsük a kapcsolatainkat és mert bíztunk abban, hogy frissen megválasztott elnökként nyitott lesz a gondolatainkra és kicsit büszkélkedhetünk is a Magyar Jégkorong Napjának eseményeivel. Egyébként az elnök úr és felesége először 1977-ben jártak hazánkban és azóta is többször voltak itt magánemberként, szeretik Magyarországot. Hiába kapunk jó ideje óriási segítséget a kormányzattól, sportági sajátosságok miatt gyakorlatilag évek óta ugyanoda vagyunk betagozódva. A nemzetközi trend az, hogy minden sportágban igyekeznek bővíteni a topversenyek mezőnyét, hiszen ez a rendezésben is több lehetőséget ad, illetve minél több országot mozgat meg egy-egy nagy esemény – láttuk ezt nemrég a futball és a kézilabda Európa-bajnokság példáján is –, annál nagyobb az érdeklődők száma. A jégkorongban viszont a legmagasabb szinten mintha eleve elrendelés lenne: a világelitben gyakorlatilag minden évben ugyanazok az országok a résztvevők; a kiesők, a visszatérők, a rendezők, egyszóval egy szűk körön belül rotálódik minden. Megint csak futballpéldával élve: Cristiano Ronaldót már számos alkalommal megcsodálhattuk Magyarországon játszani, míg ez a hoki legnagyobb sztárjainak esetében jelen körülmények között teljesen elképzelhetetlen. Ez pedig nyilvánvalóan nem jó, a sportág érdekeit sem szolgálja.

– Hogyan látták, nyitottnak mutatkozott a javaslatokra?
S. L.: – Egyértelműen. Emellett külön kiemelte, az elnökké választása óta gyakorlatilag ez a magyarországi látogatás volt az első olyan programja, amely nem a „tűzoltás” jegyében zajlott a vírus vagy bármi miatt, hanem felszabadultan kimehetett a Városligetbe, ahol gyönyörűen sütött a nap, gyerekek korcsolyáztak vidáman a jégen; aztán elutazott a fehérvári katlanba a kupadöntő hétvégéjére, rengeteg szurkolóval együtt izgulta végig a meccseket – egyszóval nagyon pozitív élményekkel gazdagodott. Úgy érzem, sikerült átadnunk az üzeneteinket. Ez persze az út eleje, a többi tagszervezet (nemzeti szövetség) felé is kommunikálnunk kell a javaslatainkat a közeljövőben.

– A helyzetünk már csak azért sem egyszerű, mert nem azt látni, hogy a világelit sportági nagyhatalmai az elmúlt években gyengültek volna, hanem hogy az alacsonyabb divízióban szereplő országok között is egyre elenyészőbbek a különbségek – ezért is vetődhetett fel a divízió 1/A- és 1/B-csoportok „összevonása”.
S. L: – Az mindenképpen fontos, hogy az IIHF egyáltalán foglalkozik ezzel a problémával, persze a mi érdekünk inkább a top divízió bővítése lenne, akár 24 csapatra. Az élmezőny szoros, a csapatok egyre közelebb vannak egymáshoz. Folyamatosan dolgoznunk kell a versenyképességünkön, ennek egyik eleme a tömegbázis szélesítése. Az olimpiai selejtezőn szereplő férfiválogatottunk átlagéletkora huszonnyolc év volt, alig akadt közülük, aki a taorendszer idején vált volna profi játékossá, kell még néhány év, mire ebből a játékosszám-növekedésből felnőttszinten profitálhatunk. Ezt segítheti a pár hónapja létrejött akadémiai rendszer is, de hatásait ma még végképp nem látjuk. Évek óta sikerrel fut egy ösztöndíjprogramunk, amely jelenleg majd' kéttucat sportoló külföldi költségeihez járul hozzá, hogy a hazainál jóval magasabb színvonalú bajnokságban fejlődhessenek. Egy évtizede elképzelhetetlen lett volna, hogy ennyi magyar játékos játszik ezekben a ligákban. Ezek együttes hatása ígéretes jövőt sejtet és megalapozhatja a generációváltást a felnőttválogatottban is.

Kelemen Árpád: – A fejlesztés szempontjából az egyik leghangsúlyosabb kérdés az lehet, miként sikerül mindenkinek a saját szintjén megteremteni a legjobb versenyhelyzetet – magyarul: ne az legyen, hogy kihívás nélkül lépnek pályára a játékosok, vagy ne adj' Isten alig lépnek pályára, hanem folyamatosan éles helyzetben fejlődhessenek. Ebben az akadémiai rendszer hozhatja meg a kívánt nagy változásokat, hiszen ha a versenyeztetést sikerül nemzetközi szinten megvalósítani, akkor már egészen fiatalon elkezdődhet a játékosok kiélezett helyzetekre való felkészítése.

S. L.: – A versenyrendszer hangolása folyamatos feladat, valamint nem lehet nem észrevenni, hogy a fizikai felkészültségben, állóképességben jelentős lemaradásban vagyunk az élmezőnyhöz képest. Sosem felejtem el azt a kellemetlen tapasztalatot, hogy amikor az U18-as fehérorosz válogatottal mérkőzött az U20-as csapatunk, és az U18-as beloruszok erősebbek, nagyobb voltak, mint a mi U20-asaink... Ezen sürgősen változtatnunk kell!

– Hogyan lehetne élesíteni a versenyrendszert?
K. Á.: – Az utánpótlásban a bajnokságok tagolása éppen ezt szolgálja, így mindenki több, számára kihívást jelentő meccshez jut. Persze még most is vannak nagy gólkülönbségű mérkőzések, de jóval kevesebb, mint korábban. Az Erste Ligában pedig a pontrendszertől várjuk a szakmai munka fejlődését, amely gondosabb csapatépítés kikényszerítésén keresztül teheti izgalmasabbá a bajnokságot.

– Van egy másik ide vágó nagyon érdekes kezdeményezésük is, az úgynevezett taoösztönző rendszer. Ez mit takar pontosan?
S. L.: – A tao az elmúlt években kétélű fegyvernek bizonyult. Egyrészről óriási segítség, hiszen soha nem látott számban kezdtek jégkorongozni gyerekek, szép számmal épültek itthon a létesítmények és a támogatás finanszírozta a felszerelések nagy részét. Anyagi helyzettől szinte teljesen függetlenül egyre több helyen és sokak számára vált elérhetővé a jégkorong, ami kulcsfontosságú. A már két éve futó támogatáselosztási rendszer segítségével szeretnénk kiirtani a beidegződést, hogy minél több gyerek egyenlő minél több befolyó pénzzel. Az elsősorban gyerekszám alapú támogatás miatt a klubok nem a minőségi szolgáltatásra törekedtek, hanem inkább a toborzásra. Abba az irányba mentek, hogy gazdaságilag stabilan működjenek, de kizárólag a taóból. Sarkosan fogalmazva: az, hogy a lelkesen jégre lépő gyermek akár egy év alatt kiszeret a sportból, egyáltalán nem érdekelte a klubot, hiszen jött helyette másik gyerek... Önmagában társadalmilag az a tény remek, hogy a szülők rengeteg helyre vihetik a gyermekeiket sportolni, az is remek, hogy a klubok is igyekeznek minél többnek mozgást biztosítani, még a szponzor is boldog, hiszen letudta a társadalmi felelősségvállalást a tao felajánlással. Ugyanakkor ez nagyon paradox helyzetet szült: hiába működik mindenki racionálisan a saját szempontjából, a minőséget ez a rendszer így önmagában nem veszi figyelembe.

K. Á.: – Éppen ezért a taoösztönző rendszerünk hozott egy alapvető szemléletváltást. Sok változtatás mellett kiemelt jelentőségű, hogy immár semmilyen szinten nem jutalmazzuk, hogy egy utánpótlásklub hányadik helyen végzett a korosztályos bajnokságában. Ugyanis tizenévesként nem az az elsődleges, hogy megnyerd a Mikulás-kupát, hanem ebben az időszakban a gyerekek fejlesztésére, a játék megszerettetésére kell koncentrálni minden erővel. Hogy aztán amikor majd profi szerződést kötnek és teljesíteni kell valódi eredménykényszer alatt, akkor ott tényleg a legfelkészültebbek legyenek. Mi azt a klubot szeretnénk díjazni, amely olyan ügyes játékosokat tudott kinevelni, akik aztán eljutnak egy akadémiáig és innen a profi karrierig. Ez egy igazi win-win szituáció lenne: a nevelőklub is jól jár, meg az akadémia is. Emellett különválasztottuk a profi életpályára és a hobbi szintű játékra felkészítő képzést is, a rendszer eltérő módon kezeli és támogatja mindkettőt.

S. L.: – A vizsgálataink során egészen triviális dolgokat is találtunk, ezek közé tartozik például az is, hogy a férfiválogatottunk évek óta hátvédhiánnyal küzd. Ennek egyik oka lehet, hogy azokat a gyerekeket, akik ügyesek voltak, és tudtak gólokat is lőni, mindig mindenki csatárnak erőltette, ezért arányaiban kevesebb ügyes gyerek maradt meg hátvédnek. Ennek is egyszerű az oka, sokszor a szülő legfőbb elvárása, hogy csemetéje sok gólt lőjön és érmeket vigyen haza. Miközben lehet, hogy a gyermek másik csapatban, másik pozícióban más kihívást kapna, jobb játékos lehetne, nagyobb karriert futhatna be. Ezen változtatnunk kellett. Emellett ösztönözni kell a jó edzőket, hogy a legkisebbekkel foglalkozzanak minél egyénre szabottabb módon, hiszen ebben a korban sajátítják el a legfontosabb alapokat.

– Ehhez kapcsolódóan bontsuk ki egy kicsit az akadémiai rendszert is!
K. Á.: – Nem kérdés, az akadémiai rendszer óriási lehetőség a magyar hokinak. Viszont csak akkor lehet kihozni belőle a maximumot, ha a szövetség és maga a rendszer az új akadémiákkal, módszertani központtal szimbiózisban tud együttműködni. Az MJSZ abba a különleges helyzetbe hozta magát, hogy már a nulladik pillanattól fogva részt vett ennek a rendszernek a jégkorongra való implementálásában, és támogatta ezt a folyamatot – például a jövőbeli akadémiák kiválasztását az EMMI-vel folyamatosan együttműködve segítette. Emellett számos kezdeményezés már működik, egy NHL-győztes fejlesztési igazgató, a kanadai Don MacAdam vezeti a szövetségi programot. De az akadémiák is olyan helyzetben lesznek, hogy ide tudják hozni a legjobb hírű szakembereket, például Újpesten a játékosként négyszeres Stanley-kupa-győztes Duane Sutter dolgozik. Folyamatban van egy egységes mérési és sportanalitikai rendszer kidolgozása is, nemcsak utánpótlás-, hanem a teljes sportági szinten, hiszen manapság már mindennek az adatok, adattengerek az alapjai.

– Említettük a mennyiség-minőség kérdését. Nem kell messzire menni, hogy lássunk egy eklatáns példát: a kétmilliós szlovénok folyamatosan ott vannak a világelitben, és nem csak hokiban – látszik tehát, kis országként, kicsi merítéssel is oda lehet kerülni az élvonalba.
S. L.: – A honlapunkon elérhető stratégiát előkészítő anyagokban hat országot mutatunk be a sikeresség főbb szempontjai mentén, és Szlovénia sikereit éppen Such György elnök úr külön kérésére vizsgáltuk meg alaposan. Szövetségi kapitányunk, Sean Simpson mesélte, hogy hiába folyt évek óta szisztematikus, kitartó munka Svájcban, ott is az ütötte át az ingerküszöböt és indította rohamos fejlődésnek és népszerűségnövekedésnek a sportágat, amikor meglett az első NHL-játékosuk. Most tíz fölötti az NHL-sztárjaik száma, kétszer voltak világbajnoki ezüstérmesek, a sima hazai ligafordulóik pedig folyamatosan telt ház, tízezres nézőszámok előtt mennek.

K. Á.: – A szlovénokban és a dánokban az a közös, hogy egységes fejlesztési koncepció mögé sorakoztak fel mindnyájan: mindenki tudja, mi a szerepe a rendszerben, és arra hegyezik ki a teljes utánpótlás-nevelésüket, hogy az egyénből hogyan lehet a legtöbbet kihozni, s a végletekig fejleszteni a megfelelő versenyeztetési szinten, fokozatos szintlépéssel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy külföldön biztosítanak megfelelő versenyhelyzetet a legjobbaknak. Ezért küldték ki a dánok a játékosaikat a svédekhez, és ezért áramoltak a szlovén hokisok a két topcsapatukhoz vagy külföldre, ahol erősebb bajnokságban kellett helytállni. A csapatok is rendszerben gondolkodnak, és az számít a csúcsterméknek, ha az utánpótlás-fejlesztésből minél magasabb szintre kiadtam egy játékost – annak mindenki együtt örül. Ebben a rendszerszemléletben és rendszerben gondolkodásban tartanak előrébb, nemcsak a hokiban, hanem úgy általában, nem véletlenül ennyire sikeresek minden sportágban.

– Ördögi kör ez: most akkor mi volna a prioritás, egy minél erősebb saját liga, vagy az, hogy a tehetségeink minél hamarabb kikerülhessenek külföldre fejlődni?
K. Á.: – Számos megbeszélés témája volt ez, és parázs vitákat szült, hogy meghatározzuk: mi a magyar hoki csúcsterméke? Egy erős bajnokság vagy a válogatott? Mindenki abból indult ki, hogy ez a kettő egymással versenyez, márpedig minimum középtávon azt kellene célként megfogalmazni, hogy mindkettő erősödjön és egymást is erősítse. Jó példa a légióskorlátozás, ami helyzetbe hozza a honi bázisú ligában a magyar játékosokat. A kényelmes és anyagilag is kiemelt helyzet némileg ide köti a legjobbjaink jelentős részét – de vajon a válogatottnak tényleg erre van szüksége, hogy a magyar játékosok jelentős része az Erste Ligában játsszon? Vagy inkább külföldön erősebb versenykörnyezetben kellene fejlődniük? Ezzel párhuzamosan azt is tudomásul kell venni, hogy a profi jégkorong – és ugyanígy a többi profi csapatsportág – létjogosultságát a nézők teremtik meg. Azért lehet profi csapatsport, mert vannak nézők és szurkolók, akiket ez érdekel. Természetesen a válogatott nemzeti ügy is. A magyarok szomjaznak a nemzeti sikerekre: ha a válogatott bármilyen sportágban sikereket ér el, az tömegeket képes megmozgatni, olyan rétegeket is, amelyek amúgy csak ilyenkor találkoznak közelebbről az adott sportággal. Viszont a néhány kiemelt hazai válogatott meccset leszámítva, jégkorongot a Fehérvár, valamint az Erste Liga mérkőzésein lehet hétről hétre nézni, fontos, hogy a hazai bajnoki meccsek minél magasabb színvonalat érjenek el, egyre inkább minőségi szórakozást biztosítva a nézőknek.

S. L.: – Ez persze egyéni motiváció kérdése is, hogy ki az, aki szeretne többre, magasabbra jutni, akár kalandok árán is, a hazai közeget feladva. Említhetném például válogatott korelnökünket, Vas Jánost, aki harmincnyolc évesen is a szlovák Extraligában gyűjtögeti a pontokat hétről hétre az eperjesi csapatban, vagy mondjuk Nagy Krisztiánt, aki az itthoni kényelmet és biztosat tudatosan feladva elment inkább északra, a finn másodosztályba bizonyítani. Az mindenesetre nagy igazság, hogy ha a kínálat kicsi, felértékelődik az áru – és a magyar játékosok esetében pontosan ez a helyzet. Rövid távon legalábbis nagyon korlátozott a merítési lehetőség, nem véletlenül adják évek óta ugyanazok a válogatott gerincét, ha jobban megnézzük. E kínálat emelésére lehet az egyik megoldás, ha erősítjük a versenyhelyzetet, hogy minden szereplő megértse, akkor tud sok pénzt keresni a korábbi hobbijával, ha folyamatosan topon van, és a lehető legtöbbet képes kihozni magából.

– Beszéljünk a negyedik pillérről, a népszerűségről, mert e téren sincs egyszerű feladatuk.
– K. Á.: – Eleve azért nincs, mert rengeteg „konkurenciával” kell versenyezni, a mozitól kezdve a koncerten, a fürdőn át a tabletig és a telefonnyomkodásig... Arról nem beszélve, hogy a felgyorsult világunkban a fogyasztási szokások úgy alakultak át, hogy a fiatalabb generációk tagjainak többsége egy ültő helyében egy legfeljebb kétperces videót bír végignézni. Magyarán, a két-két és fél órás meccsekkel – utazással együtt még több – csak akkor van esély konkurálni, ha egy olyan összetett programélményt tudunk kínálni, amelynek nemcsak a sport-, hanem az élvezeti értéke is magas. Tehát ad valami olyan pluszt, ami miatt szívesen kiviszem a családot, vagy a páromat; például tudunk enni-inni egy jót közben. Ezt kell társítani az élő sportélményfaktor mellé, és akkor sikerülhet olyan egyszeri, megismételhetetlen impulzust adni, hogy a néző legközelebb is ezt a programot válassza!