Jégkorong: szapporói hősünk az úszó ob győztes edzői között

– Hivatalosan visszavonult egyáltalán?
– Nem, de néhány évvel ezelőtt elbúcsúztattak a Tüskecsarnokban.

– Pedig harminchét évesen még játszhatna is.
– Azzal a fájdalommal, amely az utolsó két-három évemben kínzott, nem akartam. Mielőtt 2017-ben megszűnt a Debreceni HK, az utolsó meccsen gerincsérvvel is játszottam, mert kevesen voltunk. Leütközték a térdem, szétszakadt a porc, az MR szerint minden létező szalag elszakadt, a combcsont is sérült. A rehabilitáció jól sikerült, csak mire felgyógyultam, megszűnt a csapat. Kaptam egy-két ajánlatot, ám nem szerettem volna külföldre menni, és mivel korábban a bokám és a csuklóm is megsérült, elfogyott a motiváció.

– Viszont utána még megfordult az ob II-ben olyan hírességek mellett, mint Palkovics Krisztián és Zala­vári Miklós…
– A Hevületben egy meccset játszottam, ám nagyjából egy év kihagyás után a bemelegítéskor meghúzódtam. Aztán negyven percig, amíg kitartott az erőm, jól ment, de edzés nélkül nem akartam próbálkozni, annál sokkal jobban tisztelem a sportágat, mint hogy komolytalankodjak.

– Pedig annak idején Szapporóban is Palkoviccsal meg Ocskay Gáborral nyomta az első sorban.
– A Volánba mindig nehéz volt bekerülni, főleg, hogy akkor még nem volt a Titánok, a juniorból rögtön a felnőttekhez kellett ugrani. Ez nem sokaknak sikerült, ráadásul az én korosztályomból csak Vas Jankó hokizik még, már Kovács Csaba is visszavonult. Mindenesetre nagy élmény volt Magyarország talán két legjobb csatárával egy sorban játszani, habár ehhez alakítani kellett a stílusomon. Az utánpótlásban én is lőttem a gólokat, Csicsó és Palkó mellett viszont többet kellett védekeznem, korongot szerezni és odaadni nekik, mert ők tudtak vele mit kezdeni igazán. Pat Cortina megtanította, hogy nem lehet hibázni, előfordult, hogy rossz passzért leültetett, és egy ilyen sorban kétszer is meggondolod, mit csinálsz… Én viszont a kétezres évek elején Újvárosban és a Fradiban is megfordultam, olyanoktól tanulhattam, mint Szilassy, Erdősi, Orsó, hátul Vargyas, Szélig, Gebei… – ez sokat számított.

– Ezért lett utánpótlásedző?
– Négy éve kezdtem el segíteni Fehérváron az U8-asoknál, szép időszak volt, sosem képzeltem volna, hogy ilyen kicsikkel dolgozzak. Decemberre aztán az U14-esek edző nélkül maradtak, és Fekti István megkérdezte, elvállalnám-e. Hálás vagyok minden lehetőségért, úgyhogy elvállaltam, miként két éve az U21-eseket is. Ez teljesen más, hiszen több a taktikai elem, a részlet, nagyobb a nyomás, ám több mindent is lehet tanítani, hozzám pedig közelebb áll a felnőttjégkorong.

– És az úszás?! Hiszen március óta magyar bajnok edzőnek számít, mert az ötven pillangón győztes Bordás Bea stábjának a tagja.
– A párom csak megkért, hogy a kondicionáló edzésekben segítsek… Amikor a rehabilitációm során lementem úszni, azt hittem, tudok, de a pillangólábtempó egy hokisnak természetellenes mozgás, úgy süllyedek, mint egy tégla. Nem arra születtünk, hogy a vízen lebegjünk! Ráadásul én képes voltam majdnem elszakítani a vállam egy rajtkőről beugráskor, máskor pedig a fordulóhoz érve úgy elszámoltam magam, hogy csak a szemüveg mentette meg a homlokom… Viszont miután a sérülései miatt Bea abbahagyta az úszást, ám később újrakezdte, önköltséges alapon, hiszen amíg nincs az embernek kiemelkedő nemzetközi eredménye, bevétele sincs. És mivel az edzője, Sárdi Ákos másokkal is foglalkozik a klubban, nem tud jelen lenni minden versenyen, így néha én utazom vele. Így jártam Stockholmban, ahol az egyik tapasztalt kolléga felajánlotta, hogy kölcsönadja a stopperét, mert feltűnt neki, hogy én vagyok az egyetlen, aki a telefonjával méri az időt…

– Akkor ez másodállás?
– Inkább hobbi. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok szakedző, habár sok mindennek utánaolvastam. Érdekes megismerkednem egy új világgal, testközelből látni a magyar klasszisokat.

– Úgy mesél, mint akinek rendben mennek a dolgai.
– Nyilván a sérülések rosszkor jöttek, egyébként úgy volt jó, ahogy volt. Most pedig bőven van mit tanulnom, hiszen csak másodéves felnőtt hokiedző vagyok, tavaly a járvány miatt nem volt rájátszás sem. Érdekes a padnál állni, a játék annyit és annyira változik, hogy folyamatosan tanulni kell. Mi például nem is tanultunk olyan ütővel lőni, mint amilyet a mai fiatalok használnak. Az ember mindig a legjobbját akarja nyújtani, és az elveszített juniordöntő dacára talán nem működünk rosszul – úgysem csak az a feladatunk, hogy eredményt produkáljunk, hanem hogy minél több játékost adjunk az ICEHL-keretnek.