Mesélő jégkockák – Bobory Balázs publicisztikája

Ha én a székesfehérvári jégkorongklubnál vezető lennék, most azonnal nekiállnék a PowerPoint segítségével prezentációt szerkeszteni, amelyet az első adandó alkalommal be is mutatnék a Fehérvár AV19 játékosainak. Rájuk férne egy kis ismertető, mert a jelek szerint nem tudják, milyen tradíciójú, tekintélyes klubnál terelgetik a pakkot, nincsenek tisztában vele, miből és hogyan épült az a vár, amelyet elég gyenge hatásfokkal védenek az eróziótól.

Igen, bármilyen furcsa, amikor elkezdik építeni a multifunkcionális csarnokot Székesfehérváron, amikor ömlik a taopénz a sportágba és az ottani akadémiába, a kirakat homályos, sötét, olyan, mintha tele lenne távol-keleti termékkel, gagyival.

Szóval összeültetném ezt a jó sok légióst, aki éppen most szolgálja a Fehérvárt, és hogy ne éhezzenek, kapnának Zsuzsi néni büféjéből finom hot dogot, meg desszertnek a messze földön híres Vörösmarty kockát, és bezárnám őket a csarnok VIP-termébe mozizni.

A vetítés néhány képkockával kezdődne, negyven évvel ezelőtti felvételekkel, az akkori fehérvári jégpályáról és környezetéről, a kietlen, sivár vidékről, ahol mindig fújt a szél, és bizony, aki nem itta meg a betétes teát, ráfagyott a földlelátóra. A narrátor angolul mesélné el a kanadai, amerikai, finn, francia, szlovén vendégmunkásoknak, hogy bizonyos Ocskay Gábor ilyen körülmények között kezdte el a munkát, élezte a korikat, edzette a gyerekeket, járta a várost a Trabantjával, szedte össze a tehetségeket a suliban, és valahogy meggyőzte őket, hogy akkor is érdemes elkezdeni hokizni, ha csak évente négy, jó esetben öt hónapot tölthetnek jégen. Gyakran fognak fázni meg szenvedni, mint a kutya, de a játék minden percét élvezik majd, elvégre mégis ez a XXI. század sportja.

Néhányan biztosan már itt tátott szájjal bámulnának, mert nem hinnék el, hogy nem is olyan régen még ilyen viszonyok voltak az első számú(?) magyar hokicsapatnál.

De itt nem állhatunk meg, jönnének a következő fotók a nyolcvanas évekből, amikor talán nem volt két egyforma színű sisak a játékosokon, a többségükben lelkes amatőrök mai szemmel nézve szerény bottechnikával és korcsolyázótudással harcoltak, mint az oroszlánok, mert akkor ők voltak a magyar jégkorong, és átérezték a felelősségét, hogy életben maradjon ez a szép sportág, még akkor is, ha tudták: képességeik határokat szabnak nekik az előremenetelben. Itt mutatnám meg az első fényképeket néhány kilenc-tíz éves srácról, arról a generációról, amelynek útját Ocskay Gábor jelölte ki és egyengette: saját fiáét, ifjabb Ocskay Gáborét, Palkovics Krisztiánét, Zalavári Miklósét, Balajthy Viktorét, Horváth Balázsét. Ők azok, akik a hőskorban nyitott pályán tanulták meg erről a játékról, amit lehetett, hogy az ország első fedett jégcsarnokát avassák fel már a felnőttcsapat tagjaiként, és büszkén nézzenek szét a számukra leggyönyörűbb létesítményben – amelyre a riválisok csak annyit mondtak irigyen: istálló.

Most következne a legszebb, leghosszabb fejezet. Ez a néhány srác, némi hazai és külföldi importtal kiegészülve megteremtette azt az atmoszférát, azt a miliőt a székesfehérvári jégcsarnokban, amelyhez hasonló talán csak a veszprémi, a szegedi vagy a győri kézilabdázók arénájának van. Megfertőztek egy teljes várost, aztán a 2007-es EBEL-csatlakozás után egy egész országot a nemzetközi színvonalú hoki varázsával, világsztárokat hoztak be az istállóba, amely ütött volt, kopott volt, évről évre toldozgatták-foldozgatták, de benne a ménes mindig ugrott, és leginkább a legnagyobb derbiken szeretett futni.

Hány és hány fotó, videó pereghetne olyan csatákról, amikor játékos és közönsége együtt lélegzett, szinte együtt lendült a keze lövésre, együtt vetődött a korong útjába, és bunyó esetén együtt indította a jobbegyenest. És hány olyan mérkőzést lehetne citálni, amikor minden logikus érv, józan gondolkodás ellenére nyert ez a kis magyar csapat, amely úgy helyezte fel magát a hoki európai térképére, ahogy arra a nagy öregek a kilencvenes években még csak gondolni sem mertek.

Mutatnám a fotókat Borisz Puskarjovról, Jan Jaskóról, Pat Cortináról és Jarmo Tolvanenről is, akik „idegenként” asszimilálódni tudtak ehhez a fehérvári hokis mikroklímához, és félre tudták tenni, hogy korábban milyen helyeken és feltételek mellett edzősködtek, mindannyian hálásak voltak a kezük alatt dolgozó, mindig többre és többre vágyó sportembereknek.

Nem felejteném el persze a szapporói képsorokat sem, a fehérvári csapat játékosaira épülő válogatott csodáját, az örömkönnyeket, a mostani klubigazgató, Szélig Viktor vérrel átázott tamponnal betömött orrát, minden álom beteljesülését, azt a pillanatot, amikor rádöbbent huszonkét hokis, hogy a nyitott pályákról indulva az A-csoportba jutott.

Beszélnék jó sokat ifjabb Ocskay Gáborról, akinél soha senki sem akarta jobban a győzelmet, aki belehalt minden egyes apró kudarcba, akinek a számát a mostaniak ott hordják a szívük felett, és nagy baj, hogy nem fohászkodnak néha egy kis segítségért odafentről. Aztán behívnám a terembe Palkovics Krisztiánt, aki a legutóbbi közvetítés során azt mondta viccesen, úgy tud segíteni a góliszonyban szenvedő csatárokon, hogy megfogja az ütőjüket, hátha belemegy egy-két gól. Persze Palkó is biztosan tudja, ez nem így megy, ha valaki nem olyan ösztönös zseni, mint ő volt, annak erőnek erejével kell fordítania a saját szerencséjén, töretlenül hinni, bízni benne, dolgozni azért, hogy valahogy átcsorogjon az az átkozott korong a mamut között.

Végezetül mutatnék néhány fotót a drukkerekről is, akik évről évre megveszik a bérletet a nem túl komfortos, általuk mégis szentélyként tisztelt csarnokba, amely ifjabb Ocskay Gábor nevét viseli, és büntetés esetén pénzt gyűjtenek, koreográfiakat készítenek, kísérik ezer meg ezer kilométeren keresztül a csapatot, hogy torkuk szakadtából üvölthessék: „Hajrá, Volán!”

Ha mindezzel végeztem, kimennék az ajtón, rácsuknám a játékosokra az ajtót, beszélgessenek, mit láttak az elmúlt percekben, és adnék nekik néhány meccset, lássuk, hogyan reagálnak a látottakra.

Ha ez a módszer nem segítene a megértéshez, elmondanám, kívülről milyennek tűnik a helyzet.

Valahogy elveszni látszik az a varázs, amely évtizedekig a lelátóhoz láncolta az embereket, nem tudnak már olyan őszintén tapsolni a vereségek után, mint amikor Ocskayék, Palkovicsék, Kovács Csabáék kaptak ki a lényegesen tehetősebb kluboktól, mert minden meccsben ott volt a szenvedély, a félelmet és megalkuvást nem tűrő akarat és a valódi csalódottság az arcokon a kudarcok után. Ha akkor bejött valaki az öltözőbe, légiósként is felnézhetett a helyi emberekre, akiktől elég volt egy pillantás, hogy helyre tegyék a vitás kérdéseket – ha előfordultak. És ha ilyen helyi embereid vannak, légiósként nem teheted meg, hogy kevesebb legyél, ezért működött többnyire a kölcsönhatás, egymást húzta magyar és külföldi, nem is vált Bábellé az öltöző.

Tévedés ne essék, a mostani jéghideg profik is akarnak, és biztosan rosszul érzik magukat a vereségek után, de hiányzik a szívüknek az a része, amely akkor jelez, ha csak négy centi hiányzik elérni a pakkot, ha csupán fél lépés kellene az ellenfél utoléréséhez.

Ezt látja most a közönség Fehérváron, amely a székesfehérvári jégkorong történetében talán először érzi megcsalva magát. De ez a közönség egyben olyan partner, amely néhány kedves szó után elfelejti a korábbi hamis mondatokat, félrelépéseket, és ismét szenvedéllyel várja az együttlétet.

Ezt is el kell magyarázni az osztrák bajnokságban jelenleg a tabella legvégén álló fehérvári csapat játékosainak.

Én nem tudom, nem vagyok klubvezető. És sajnos a PowerPoint szerkesztéséhez sem értek…