Olykor basszusgitárra cseréli a hokiütőt a Vasas finn edzője

– Volt már valaha Magyarországon?
– Nem, még soha, de azt hallottam róla, hogy Budapest csodálatos. Majd megnézem, igaz-e.

– A magyar sportról tudott valamit korábban?
– Puskásékról mindenki hallott a világon, de mivel eléggé nagy atlétikarajongó vagyok, a gerelyhajító Németh Miklósról hallottam még. Ha jól tudom, ő régen olimpiát is nyert.

– És a magyar jégkorongról milyen elképzelései voltak? Mit hallott felőlünk?
– Tudtam, hogy az elmúlt öt-hat évben sokat fejlődött a sportág önöknél, értesültem arról, hogy feljutottak az A-csoportba. Egy játékost ismertem korábban, Vas Jánost, mert amikor Svédországban jégkorongozott, egy ideig én is voltam az edzője. Úgy nagyjából tíz meccsen játszott a kezeim alatt, ennyiszer szerepelt a malmői második csapatban.

– Milyen stílust igyekszik meghonosítani a Vasas hokisainál?
– Mivel csatár voltam, a támadóhoki híve vagyok. Szeretem a sokpasszos, gyors játékot. Persze egy mérkőzés során hullámzik egy csapat teljesítménye, előfordul, hogy az ellenfél óriási nyomást gyakorol ránk, de alapjában véve egyértelműen a támadó szellemű játékot próbálom majd erőltetni.

– Úgy tudom, a jégkorongon kívül van még egy szenvedélye…
– A zenére gondol? Valóban van egy rockbandánk, öten alkotjuk, négyen jéghokisok vagyunk. Én basszusgitáron játszom. Persze nem kell valami komoly dologra gondolni, nyaranként zenélünk együtt, a többi évszak kizárólag az igazi szerelemé, a jégkorongé.