A hokinagyhatalmak vezetői is elképedtek

– Meglepett.
– Pedig nem volt szándékomban – válaszolta Studniczky Ferenc, a Magyar Jégkorongszövetség elnöke. – Egyébként mivel is?

– Gondoltam, felhívom, és megkérdezem, mi újság Torinóban, milyenek a meccsek, és sikerült-e lobbizni a 2011-es világbajnoki pályázat mellett, aztán kiderült, hogy itthon van.
– Mit tehetek, a Magyar Olimpiai Bizottság nem érezte úgy, hogy mint a Magyar Jégkorongszövetség és a Magyar Curlingszövetség elnökének feltétlenül helyem lenne a téli olimpián. Jó, tudom, egyik sportágban sem indultunk, de ettől függetlenül szegénységi bizonyítványnak érzem a döntést, és különösen azért fájlalom, mert tényleg komolyan gondoljuk, hogy jégkorong-világbajnokságot rendezünk, s most Torinóban minden fontos hokinemzet ott van. Ennél jobb alkalmat találni sem lehet, hogy megismertessük a világgal a magyar pályázatot.

– Erre most mit mondjak. Valószínűleg igaza van.
– Az utolsó néhány napra – jobb híján – a saját költségemen azért kiutazom, mert semmiképpen sem szeretném elszalasztani ezt a lehetőséget, ugyanis vészesen közeleg a május tizenkilencedikei rigai döntés. Azt megelőzően egyébként március közepén az előkészítő bizottságot fogadjuk, amelynek a jelentését áprilisban „meg kell védenünk”. Szóval lassan a célegyenesbe fordulunk.

– Ehhez képest keveset hallani a pályázatról.
– Ugyan fontos, hogy idehaza is megismerjék elképzeléseinket, hogy mellénk álljanak, de számunkra az igazi lobbiterületet a külföld jelenti, hiszen a döntést a nemzetközi szövetség kongresszusa hozza meg.

– Mire épül a pályázat? Mivel próbáljuk meggyőzni a világot, hogy egy ilyen kis ország – amely egyelőre jégkorongban sem tartozik a világelithez – képes lehet ilyen nagy esemény megrendezésére?
– Első lépésben arra próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy Magyarország mi mindent adott már a világnak, hány Nobel-díjas tudósunk van, hogy a méreteink ellenére micsoda értékekkel büszkélkedünk. A karácsonyi üdvözlőlapok mellé például odatettünk egy-egy csomag gyufát, hozzátéve, lám, ez is magyar találmány.

– Nem valószínű, hogy ezt bárki megvesztegetésnek tekintette. Tényleg: tapasztalata szerint mennyire zajlik sportszerű keretek között az ilyen versengés?
– Részt vettem már néhány szavazáson, s ez alapján kijelenthetem, nálunk nem fordulhat elő olyan vesztegetési botrány, mint amilyen néhány esztendővel ezelőtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot megrázta. Ezt annak ellenére mondom, hogy óriási üzletről van szó.

– Mégis, mekkoráról?
– A költségvetés konkrét számait nem szeretném megemlíteni, inkább azt mondom, hogy azok az országok, amelyek az utóbbi időszakban jégkorong-világbajnokságot rendeztek, milliós nagyságrendű nyereséget könyvelhettek el, természetesen euróban számolva. De ha pontos adatokat is akar hallani, az elmúlt évek tapasztalatai alapján az alig több mint kéthetes esemény alatt körülbelül háromszázhúszezer vendégéjszakával számolhatunk, aminek csak az áfavonzata több mint kétmilliárd forint.

– No igen, ezért megéri versengeni. Kik is a vetélytársak?
– Svédországgal, Finnországgal, Szlovákiával és Fehéroroszországgal versengünk majd a 2011-es világbajnokság megrendezéséért.

– Mondja meg őszintén: lehet egyáltalán esélyünk?
– Ha nem hinnénk benne, meg sem próbáltuk volna.

– Na igen, erre nem is mondhat mást, ám ettől még tény: a hokiban a mienkhez hasonló erejű nemzet eddig még meg sem próbálkozott a rendezéssel. Tudja például, hogy az utóbbi harminc évben hány ország lehetett egyáltalán házigazda?
– Ebből nem készültem.

– Utánanéztem: kilenc. Úgy tűnik, hogy ez eddig néhány hokinagyhatalom játszótere volt.
– Akadtak is néhányan, akik döbbent arcot vágtak, amikor beadtuk a pályázatunkat, de sokkal többen voltak, akik biztattak, s nekünk ez a fontos. Mert nem szabad elfelejteni, hogy a döntésnél mondjuk Horvátország és Kanada szavazata pontosan ugyanannyit ér.

– Azt már tudjuk, hogy a budapesti Papp László Sportarénával és egy Székesfehérvárott megépülő, nyolcezer férőhelyes csarnokkal pályázunk, azt viszont még nem, hogy a vendégek hol fognak lakni.
– Igen, talán ez a leggyengébb pontunk. Különösen Székesfehérvárott kevés a szoba, például ott nincs ötcsillagos szálloda, ami egyébként előírás. De hát a Budapest–Székesfehérvár távolság nem nagy, másrészt pedig 2011-ig még van időnk pótolni ezt a hiányosságot.

– A leggyengébb pontról tehát már beszélt. S mi a legerősebb?
– Talán az, hogy akárhány eseményt rendeztünk – az elmúlt években azért volt néhány –, mindig tökéletes szervezők voltunk, s ezt a nemzetközi szövetség vezetői és a döntéshozók is tudják.

– És ez elegendő ahhoz, hogy legyőzzük a svédeket, a finneket, a szlovákokat és a fehéroroszokat?
– Jó lenne, de ha nem így történik, nem leszünk csalódottak. És nem adjuk fel. Tovább próbálkozunk, mert mindenképpen meg akarjuk rendezni, ha nem 2011-ben, akkor 2012-ben vagy 2013-ban. Látja, ha még 2013-ban sem mi lehetnénk a házigazdák, akkor tényleg csalódott lennék.