Védőként könnyebb dolga volt

Persze korántsem emiatt élő legenda, sokkal inkább azért, mert történetesen kétszeres olimpiai és hétszeres világbajnoknak mondhatja magát, emellett az NHL-ben játékosként kétszeres Stanley-kupa-győztes, és felemelhette a hatalmas ezüsttrófeát segédedzőként is. Naná, hogy 2001 óta tagja a Hírességek Csarnokának.
- Úgy örülök, hogy végre a jégkorongról szeretne velem beszélgetni! Ma már legalább fél tucatszor nyilatkoztam labdarúgással kapcsolatban, szerdán az orosz válogatotton hét egyre átgázoltak a portugálok, és ez hatalmas szégyen népünk számára. Az előbb is az állami tévének nyilatkoztam, azt feszegették, a csúfos kudarc után maradhat-e a posztján Georgij Jarcev szövetségi kapitány, aki - hogy a történet ne legyen túl egyszerű - személyes jó barátom.

- Szóval nem unatkozik sportvezetőként sem… Hokijátékosként vagy politikusként volt könnyebb megbirkózni ellenfeleivel?
- Jó kérdés. Sportolóként persze sokkal egyszerűbb volt: vagy én kentem fel valakit a palánkra, vagy engem kentek fel. A politikában is hasonló a helyzet, csak néha kevésbé sportszerűek a felek. Két és fél éve kért fel Putyin elnök úr a tisztségre, és én elfogadtam az új kihívást. A régi szovjet rendszerben voltam bajnok, talán tehetek valamit azért, hogy az új orosz sportrendszer is jól működjön. Sportvezetőként sokkal nagyobb csapattal dolgozom, mint sportoló vagy edző koromban, és sokkal nagyobb a felelősség is, de egyelőre élvezem, és remélem, ezen a területen is sikeres leszek.
- Reméljük, bár attól tartok, jégkorongozóként elért sikereit nem tudja majd felülmúlni. Mire a legbüszkébb pályafutása során, mit tart legnagyobb sikerének?
- Tudja, hányan kérdezték ezt már tőlem? Mindig azt válaszolom, hogy játékosként elért aranyérmeim közül nehéz választanom, szinte kivétel nélkül mindegyik a szívemhez nőtt.
- Akkor úgy kérdezem, a szovjet válogatottal nyert aranyakra vagy a Stanley-kupákra büszkébb?
- Óriási kiváltság volt a hazámat szolgálni, de személyes, emocionális okok miatt talán a Stanley-kupák emlékezetesebbek. Annak idején, amikor átkerültem a tengerentúlra, még nem ért véget a hidegháború, és meglehetősen ferde szemmel néztek rám. Mit keres itt ez a kommunista, csak elveszi a mi srácaink kenyerét, mondták az emberek. Az öltözőben is fagyos volt a hangulat. Ráadásul harmincegy évesen újból bizonyítanom kellett, új nyelvet is tanulhattam. Nagyon nehéz volt, de azt hiszem, sikerült ott is tekintélyt szereznem. Otthonról is támadtak: előttem voltak ugyan szovjet játékosok az NHL-ben, de keresetük kilencven százalékát le kellett adniuk a szovjet államnak. Én voltam az első, aki kinyitotta a száját, nagy balhé volt, még a szovjet parlament is erről tárgyalt, de végül is sikerült úgymond önállósodnom. Mindezek miatt igazán különleges élmény volt megnyerni a Stanley-kupát.
- A következő évben pedig sikerült megvédeniük a bajnoki címet.
- Ha lehet, ez még emlékezetesebb volt. Az első titulus ünneplése után, amikor egyébként vagy másfél millió ember örjöngött Detroit utcáin, autóbalesetet szenvedtünk két honfi- társammal. Vlagyimir Konsztantyinov azóta is tolószékes, Szergej Mnacakanov pedig ágyhoz kötött beteg. Én megúsztam törésekkel, ínszalag-szakadásokkal. A következő évadban így értük is játszottam. Ismét nyertünk. A döntő meccs után körbekorcsolyáztam, és a tiszteletkör közben rájöttem, most kell abbahagynom. Felemelő, megható pillanat volt, amikor Vlagyimir a tolószékben az ünneplő tömeg előtt felemelte a Stanley-kupát… Ezekről az évekről, pályafutásomról, politikai élményeimről is írtam könyvemben, mely hamarosan angolul is megjelenik, és Hosszabbítás a címe.
- A nyolcvanas évek aranyhalmozó szovjet válogatottjának legendás sora, a Tretyak - Fetyiszov, Kaszatanov - Makarov, Krutov, Larionov hatos tagjai szinte csukott szemmel megtalálták egymást a pályán. Azóta is tartják a kapcsolatot?
- Érdekes módon hátvédpárommal, Alekszej Kaszatanovval eltávolodtunk egymástól, évek óta nem beszéltünk. Makarov és Krutov velem dolgoznak a sporthivatalban, Tretyak pedig az orosz parlament képviselője, tehát ő is politikus. Igor Larionov elképesztő módon még negyvennégy évesen is aktív játékos volt ez idáig az NHL-ben, most decemberben lesz a búcsúmeccse a Luzsnyiki-stadionban. Én is jégre lépek, pedig már hat éve nem hokiztam. A világválogatott és a szovjet sztárok mérik össze erejüket.
- Hallott-e valamit mostanában a feltörekvő magyar jégkorongról?
- Nem túl sokat, de annyi azért eljutott hozzám, hogy sikerült megszorongatniuk a kanadai válogatottat. Az utóbbi években mi is csak álmodozunk róla, hogy legyőzzük őket.
- Azért azt tudni kell, hogy az nem az NHL-es sztárokból, hanem az európai idegenlégiósokból összeválogatott kanadai együttes volt. A vébére készülő csapat már fölényesen nyert ellenünk, de az is hatalmas élmény volt. Az orosz sport vezetőjeként nem tudna esetleg tenni valamit azért, hogy az orosz válogatott is ellátogasson Magyarországra?
- Elintézem. Megígérem.