Meccs a kastélyablak alatt

Interjú Károlyi György párizsi nagykövettel, aki Franciaországból visszatérve felújította és kulturális találkozó központtá alakította családja fehérvárcsurgói kastélyát. A falu pályáját az államosítás után a kastélyparkba telepítették, és a műemlékvédelem évtizedes tiltakozása ellenére a mérkőzéseket azóta is ott játssza a csapat. A parkrekonstrukció azonban új helyzetet teremtett, a grófot pedig szokatlan kihívás elé állította: a kiköltöztetéssel együtt új pályáról kell gondoskodnia, hogy ne maradjon otthon nélkül a Fejér megyei II. osztályban szereplő Fehérvárcsurgó.

Mit jelent grófnak lenni 2015-ben?

Amikor gróf úrnak szólítanak, azt inkább a családom iránti tiszteletadásnak tartom, nem a saját személyemnek szól. Tudom, a mai világban ez a cím jelent valamit. Az én esetemben bizonyos folytonosságot. A Károlyi családnak volt korábban Magyarországon vagyona, hatalma, befolyása – ez mind megszűnt. De a gondolkodásmódunk nem változott! Valamilyen úton-módon mindig be voltunk kapcsolva az ország sorsába, a sorsának a formálásába, ezt kívánom folytatni, ezért vagyunk itt, Fehérvárcsurgón, és ezért fogadtam el tavaly a megtisztelő felkérést a párizsi nagyköveti tisztségre is.

Nemzedékről nemzedékre öröklődik a Károlyi névvel járó különleges szerep?

Erről a további generációkat kellene megkérdezni.

Megtettem, amikor tavaly nyáron a brazíliai világbajnokságon interjút készítettem fiával, a FIFA alkalmazásában álló Alexandre Károlyival. Ő így fogalmazott a családi háttérről: „Jelenthet semmit, mivel ez ma inkább csak fogalom, de jelenthet nagyon sokat is. Nehéz erre válaszolni. Része a család életének, olyan, mint egy atyai örökség. Megtiszteltetés? Teher? Lenyűgöző? Ijesztő? Nem tudom megmondani. Sok minden egyszerre. Mindenesetre nem szeretem, ha otthon gróf úrnak szólítanak, nem érzem jól magam. Inkább Alex vagyok.”

Én sem mondok mást. Ugyanakkor nem akarok átesni a ló másik oldalára, bár nem idézem elő, nem is utasítom vissza a grófi megszólítást, mert az a családomra nézve értelmetlen lenne. Mi soha nem kényszerítettük a gyerekeinkre az emigráns létüket. Mindannyian Párizsban születtek, ott jártak iskolába, franciául nevelkedtek. Mindaz, ami őket a magyarsághoz köti, a saját elhatározásukból alakult, ami nekünk nagy dicséret. Alex – vagy Sándor – például a tanulmányai után maga határozta el, hogy megtanul magyarul, beiratkozott a Balassi Intézetbe. A tavalyelőtti karácsonyt Fehérvárcsurgón töltöttük három gyermekünkkel és hat unokánkkal.

Úgy tudom, volt egy negyedik gyermekük is.

Nicolas fiunk itt van eltemetve a falu temetőjében. Gyógyíthatatlan agybetegséggel küzdött, epilepsziás rohamokra volt hajlamos, és az egyikből nem ébredt fel. Fehérvárcsurgón, a kastélyban halt meg tizenkilenc évesen, 2005-ben.

Miként emlékszik az első látogatására a családi kastélyban?

Amikor 1984-ben turistaként ide utaztunk, már öt éve üres volt az épület. Olyan siralmas állapotok uralkodtak, hogy az államilag gondozott gyerekek intézetét is el kellett költöztetni innen. Én Budapesten születtem, de már egyéves koromban, 1947-ben Párizsba kerültem, fogalmam sem volt, hogy néz ki Magyarország. Rokonszenvesen fogadtak a falubeliek, körbevittek a lepusztult kastélyban. Lyukas volt a tető, kint esett, félszobányi tócsában álltunk, a borzalmas látvány mély hatást gyakorolt rám, akinek az édesapja itt született, egész gyerekkorában erről a helyről meséltek, mutattak fényképeket.

Állítólag a helyi tanácselnök kísérgette a romos termekben.

De csak utána tudtuk meg, hogy az! Később bevallotta nekem, hogy gyekekkorában minden vasárnap a kastélykápolnában ministrált. Érdekes emberi sorsok: gyerekként ministráns, felnőttként tanácselnök, idős korában pedig a visszatérő gróf barátja...

Mi ösztönözte arra, hogy feleségével felkarolja a kastély sorsát? A Károlyi név felelőssége, családi kötelezettség?

Senki sem kényszerített minket arra, hogy itt bármit is kezdjünk. Bár sokan ezt gondolják, a kastélyt a rendszerváltozás után sem adták vissza a családnak, mert a műemléki törvény mellékletében szereplő kétszáz elidegeníthetetlen ingatlan között szerepel. Tulajdonjogot nem lehet rá szerezni, ezt mi tudomásul vettük. Kötöttünk a magyar állammal egy kilencvenkilenc évre szóló vagyonkezelési szerződést, ez alapján vettük birtokba. Megkerestük a hatóságokat, és azt mondtuk, hogy sok pénzünk nincs, de ötleteink lennének ahhoz, hogy közös elképzelés mentén lássunk neki a helyreállításhoz és az új funkció megtalálásához. Kulturális találkozó központtá alakítottuk, a nemzetközileg ismert fogalom Franciaországban olyan műemlékeket érint, amelyek elveszítették az eredeti funkciójukat. Itt éppen erről van szó.

Hazatér, amikor Fehérvárcsurgóra jön?

Érzelmileg igen, bár én sohasem laktam itt korábban. A kulturális találkozópont Magyarország európai kötődését kívánja promotálni, szolgálni, elősegíteni. Úgy én, mint a feleségem mélységesen európainak érezzük magunkat.

Mit jelent ez az európaiság?

A mi családunk kényszer hatására elhagyta Magyarországot a háború után. Franciaországba nehéz helyzetben, pénz, állás, kapcsolatok, kilátás nélkül érkezett. Ám ahogy az ember megtalálja a boldogulását a befogadó országban, elsajátítja a kultúráját, a végén maga is átalakul, egyformán otthon érzi magát két kulturában, a mi esetünkben a magyarban és a franciában. Ezt óriási előnynek tartom, hiszen a dupla kötődés, szellemi gazdagodás nincs megadva azoknak, akik nem emigráltak. Amikor közösen eljöttünk, és láttuk, itt áll az üres épület, mi mást képzelhettünk el, mint hogy annak a szolgálatába állítsuk, ami Magyarország számára negyvenöt évig hiányzott? A vasfüggöny mögötti lét elzárta Magyarországot Európa többi részéről, az összeomlása viszont lehetőséget kínált, hogy hajrá, sürgősen hozzuk be a hátrányt.

Milyennek látszott a kommunista Magyarország Párizsból?

Szomorúan mondom, hogy Franciaországból nézve Magyarország csupán egy folt volt a térképen, amelyre az ember rátehette az ujját. Számunkra ez az ország nem létezett. Nem volt lehetőségünk bármiféle kapcsolatot kialakítani vele. Ki gondolta volna, hogy hirtelen, a rendszerváltozás idejében ez megváltozhat? Olyan váratlanul ért mindenkit, hogy az elképzelhetetlen.

Javítottak-e az ország megítélésén odakint a magyar futballsikerek? Nem titok, itthon az állami propaganda is igyekezett őket meglovagolni.

A politikát és a sportot a franciák külön tudták választani. Sajnos túl fiatal voltam az 1953-as és az 1954-es legendás mérkőzések idején. Később az eudista rend papjai által fenntartott gimnáziumba jártam, és mint minden korabeli gyerek, érdekelt a futball. Minden héten kimentünk Versailles-ba egy stadionba, ott játszottunk a környékbeli iskolák ellen, én jobbhátvédként, kettes számmal szerepeltem, igaz, nem voltam egy óriási bajnok. Az Aranycsapat utáni generáció, Göröcs, Fazekas, Albert, Tichy, Bene viszonylag sokszor játszott Franciaországban, és ezeket a meccseket rendre meg is nyerték, a franciáknak pocsék csapatuk volt. Emlékszem, mindig a magyaroknak szurkoltam, és büszke voltam, hogy a franciák állandóan kikapnak tőlük.

És milyennek látszik ma Magyarország Párizsból?

Magyarország az Európai Unióhoz tartozik, ezt Franciaországban jól tudják, nem látnak már benne egy másik világhoz tartozó országot. A magyaroknak mindig is volt a humorérzékük, és amikor 2004-ben az ország az EU tagja lett, valaki azt felelte a gratulációkra, hogy köszönjük szépen, de nem most léptünk be Európába, hanem mindig is ott voltunk. Emblematikus válasznak tartom.

Mit szólt ahhoz, hogy elvitték nagyapja féltestvére, az egykori miniszterelnök és köztársasági elnök Károlyi Mihály szobrát a Kossuth térről Siófokra?

A Kossuth tér átrendezése nem azért történt, hogy Károlyi Mihály szobrával foglalkozzanak. Politikai viták mindig vannak a szobrok körül, a nevezett alkotást például 1975-ben politikai indíttatásból emelték, azzal a céllal, hogy a Kádár-rendszer szalonképesebbnek mutatkozzon a Nyugat felé. Akkor jól jött, hogy az úgynevezett vörös grófnak szobrot állítanak. Az elszállítás is részben politikai döntés, korrekt megoldásnak tartom, hogy az alkotó, Varga Imre szobrászművész városában kapott helyet. Elleneztem volna elvi okokból, hogy beolvasszák, széttörjék vagy a Szoborparkba vigyék. De erről nem volt szó.

Érdekes lehet kastélyablakból meccset nézni...

Beékelődött a fehérvárcsurgói kastélyparkba a futballpálya, annak ellenére, hogy a műemlékvédelmi hivatal már annak idején is erősen tiltakozott, mondván, egy műemléki parkban nem illik futballpályát építeni. Mégis kialakították, a helyi csapat ott játszik évtizedek óta. Mi ezt a helyzetet megörököltük, és mivel kedveljük a futballozást, nem is akartunk feleslegesen akadékoskodni. Amíg nem volt kilátás a park felújítására, hagytuk szépen játszani a csapatot, sőt támogattuk is.

Miért kell most mégis elköltöztetni a pályát?

Amikor beadtuk a pályázatot a parkrekonstrukcióra, a kiíró tudomására hoztuk, hogy ott van a futballpálya. Érdekes választ kaptunk, a szemünkre vetették, hogy merészelünk beadni egy tervet anélkül, hogy a pályát eltávolítanánk. Mondtuk, rendben van, de hát nem lehet megszüntetni egy sportlétesítményt anélkül, hogy az ember egy másikat ne építsen a helyébe. Törtük a fejünket, és végül megtaláltuk a megoldást: hátul, a gazdasági épületek mögött, a parkfelújítás által nem érintett részen jelöltük ki az új helyszínt. Eléggé szerencsétlen helyzet, hogy a csapatnak a kastélyparkban nincsen lelátója, öltözője, nem rakhat ki reklámtáblákat. Így legalább méltó pályához jut, kulturáltabb körülmények között tud futballozni.