Olaszliszka gyásza

Perzselő augusztusi vasárnap volt, egy héttel a bajnoki rajt előtt. Árnyék semmi, a tűző nap vadul és kíméletlenül égette a gyepet. Mint meccsnapon mindig, 2010. augusztus 1-jén is kitolta büfékocsiját a pálya mellé Oreskó Gyula, az Ákos presszó tulajdonosa, a hideg sört, fröccsöt csak úgy nyakalták a tikkadt nézők. Utolsó edzőmeccsére készült Olaszliszka, Mád ellen.

„Nem felejtem, milyen jókedvűen, szinte türelmetlenül várta a meccset. Viccelődött az öltözőben, jele sem volt a közelgő bajnak” – emlékszik a kezdés előtti pillanatokra Lakatos Ferenc, az együttes  csapatkapitánya. Kiosztották a mezeket, a fehér-piros szerelést húzta fel aznap a csapat, Bakos Zsolt kapta meg a tízest. A 26 éves erdőbényei csatár első mérkőzését játszotta Olaszliszkán, mondják, a barátok, ismerősök mellett a győzelemért járó  kis pénz is csábította. Testvére, Viktor is a csapatban futballozott akkoriban, nagyapját, a faluban máig tisztelettel emlegetett Gaál Gyulát pedig valamikor hétről hétre odaültették a liszkai pálya mellé, az egyetlen reklámtábla mögé, hogy védjék a süvítő labdáktól. És mondták neki, mi történik éppen.

Akkor már teljesen vak volt a nagypénzű tolcsvai kádár, aki a helyiek elbeszélése szerint fénykorában „...ciklámen Ford Orionnal, sofőrrel járt locsolni húsvéthétfőn, és a környéken pénz, élet ura volt”. Hordóüzeméből még Dél-Afrikába is indultak szállítmányok, rebesgetik, annyi pénze volt, hogy egy hatalmas termet színültig megtöltött volna. Mellesleg ő hozta be a futballba járási szinten a játékospénzt, Erdőbényén már a kilencvenes években öt-hatezret dugdosott meccsek után a futballisták zsebébe, és úgy adta-vette őket a zempléni kis csapatoknak, mintha a Real Madriddal vagy a Milannal üzletelne. A családi vagyon azonban a dúsgazdag öregember halálával apadni kezdett, és amikor unokája, Bakos Zsolt 2010-ben átigazolt Olaszliszkára, már igencsak zavaros háttérrel indult útnak.

„Én neveltem, a szülők nem voltak olyanok. Tőlem ment arra a meccsre is. Hozott nekem frissen sütött rántott húst, és a kapuban búcsúzóul megígérte, a kora esti órákban még visszajön lenyírni a füvet – idézi fel a napot takaros erdőbényei házikójában Ica néni, azaz Bakos Béláné Ilona, a játékos apai nagyanyja. – Ő volt a becses unokám! Sokszor hívott a meccseire is, kinézte nekem előre a menetrendet, és szólt, hogy nagyi, ekkor és ekkor megy a busz. Gyűjtögettem a pénzt a temetésemre, de elhatároztam, inkább neki veszek egy olcsó autót. Mondogattam Zsoltinak, hogy majd azzal járunk a meccseire. Hogy szerette a paradicsomlevesemet! Meg a kakaót! Nekem is mindig kevert egy bögrével. Képzelje, azóta sem ittam...”

Erdőbényén aznap délután csapattársa, a nála húsz évvel idősebb Fekete Géza vette fel kocsijával, és vitte el Olaszliszkára. Átöltöztek, sípjába fújt a bíró, elkezdődött a mérkőzés. Két percig sem tartott...

„Védőt játszottam, hátulról láttam, hogy Zsolt elöl ütközik az ellenfelével, indul a labdáért, aztán orra bukik. De nagyon furcsán. Az ember ilyenkor tompítja kezével az esést, ő azonban úgy vágódott el, teljes súlyával, hogy nem védte magát. Néhány másodperc után felfogtam, hogy itt valami nagy baj van – emlékszik Fekete Géza az esetre. – Odaszaladtam. Vérzett az orra, a szája, fennakadt a szeme, nem vett levegőt. Szívmasszázzsal próbáltam újraéleszteni, és kétszer sikerült is. Először még annyira magához tért, hogy fel is ült, a tekintete azonban zavaros maradt. Majd visszahanyatlott.”

A veterán hátvédet olyannyira megviselte az eset, hogy soha többé nem futballozott. Világosan él a kritikus percek emléke Oreskó Gyulában, a kocsmárosban is, aki a játékossal felváltva próbált életet lehelni Bakos Zsoltba: „Ahogy oldalra fordítottam, és a lábát fogtam, éreztem, hogy a görcs az egész testét összehúzza. Üveges tekintettel rám meredt. Aztán elernyedt... Már a szemét sem nyitotta ki.”

A helyszínre érkező mentősök nem tudtak segíteni, az időközben odarendelt mentőhelikoptert még út közben visszafordították, nem volt már rá szükség: addigra megállapították a fiatalember halálát. A sportorvosija rendben volt, ám állítólag az sem mentette volna meg, ha ötven szívspecialista áll a pálya szélén. Szíve olyan volt, akár egy nyolcvanévesé. A boncolás megállapította, koszorúér-rendellenességgel született, hirtelen szívizom-elhalás végzett vele.

„Annak idején gyakran vittem gyerekorvoshoz megfázással, és sokszor panaszkodott: »Anya, fulladok!« – beszél az előzményekről szerény erdőbényei hajlékában Gaál Gabriella, Zsolt édesanyja, majd a sötét szoba pislákoló lámpafényénél ágya fölé mutat. – Látja, kint van a fényképe a fejemnél. Nem tudom feldolgozni. Hányszor sírok úgy, titokban, hogy a másik fiam ne hallja... Akkor egy hétig falat nem ment le a torkomon, hat kilót fogytam. Barátnőjével élt Erdőbényén, Anikó kéthónapos terhes volt tőle. Könyörögtem neki, hogy tartsa meg, ne vetesse el a gyereket...”

Bakos Zsoltot eltemették, az utoljára viselt tízes meze a föld alatt is vele maradt. Fotóját kiakasztották az olaszliszkai öltöző falára, mint mondják, a játékosoknak azóta gombóc ül a torkukban, amikor a pályának arra a részére érnek. Néhány nappal a tragédia után mécseseket tettek ki a kezdőkörben, a megemlékezésre sokan érkeztek Erdőbényéről, a csendes esti órán csak a gyertyafényből kirakott felirat világított a gyepen: „Zsolti, várunk!” Ica néni erdőbényei nappalijában pedig immár ötödik éve ül egy műanyag játékbaba a díványon. A becses unoka meg nem született gyermeke helyett...