Magyar szaxofonos hozza lázba a szurkolókat a katari stadionok oldalában

Tűzről pattant brazil szurkolólányok ropják a Ricky Martin-féle Livin' la Vida Locára, a háttérben az Ahmed bin Ali Stadion fényei világítanak, a parkoló aszfaltján Marschall Tamás fújja szaxofonján a latinos dallamot. A tizennégy éve Katarban élő magyar zenész a világbajnokság fontos mellékszereplője: a torna idején az a feladata, hogy a mérkőzések előtt és után a kijelölt alkalmi fellépőhelyén – a stadion oldalában, a meccshelyszínhez közeli metróállomáson, a hömpölygő tömeg útvonala mentén – szórakoztassa az eseményekre hangoló vagy éppen a történtek lázában égő szurkolókat. A hangulati rásegítés nem spontán jellegű, a katari szervezők a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséggel (FIFA) egyetértésben tudatosan gondoskodnak az efféle kísérő produkciókról, minikoncertekről, táncbemutatókról, látványosságokról. A műfaji repertoár igen széles, magam láttam már ősi beduin táncot lejtő, törzsi öltözéket viselő táncosokat vagy nemzetközi rockslágereket játszó gitárost éppúgy, mint – a Qatt! című személyes fotórovatban már bemutatott – homlokán gördeszkával egyensúlyozó zsonglőrt. Most pedig figyelem az alapító tagként korábban tizennégy évig a Katari Filharmonikus Zenekar kötelékében muzsikáló magyar szaxofonost, akinek szólóelőadása időről időre megállásra, szelfizésre, kamerázásra vagy rövid táncra sarkallja a stadionból kiáramló sokaságot.

És bujkál bennem a kisördög, nem hagy nyugodni a kérdés: lehet-e szabadon számot kérni? Mondjuk, Rasmus Wold norvég előadó Never Mind the Slavery (Ne törődj a rabszolgasággal) című, a katari világbajnokságnak szentelt forradalmi ellendalát?

„Miután megkeresett a katari szervezőbizottság, elküldtem a portfóliómat a repertoárral együtt, megnézték, leokézták – szól a diplomatikus felelet két szám között, a levegővételnyi szünetben. – Európai fellépőként, a nemzetközi mezőny képviselőjeként a közel-keleti hagyományos dallamok mellett a korábbi világbajnokságok hivatalos dalait, hozzájuk kapcsolódó slágereket játszom. A legfőbb szervezőtestület kilencven százalékban külföldről toborzott előadókat, én helyi erőként azok közé tartozom, akiket akár az utolsó pillanatban is lehet mozgósítani. Ami azt is jelenti, hogy nekem kell beugrani, ha valamelyik helyszínen hirtelen pluszműsorra van szükség.”

Hogy milyen lelkesedéssel fogadja a lendületes szaxofonszólókat a szórakoztatott tömeg, azt látom, tapasztalom. De vajon milyen a szaxofon másik oldalán állni? Mit érzékel a világbajnoki forgatagból a felkért szórakoztató?

„Hatalmas élmény  – foglalja össze velősen Marschall Tamás. – Nem tudom kizárólag zenészként figyelni az eseményeket, hanem futballszeretőként, futballszurkolóként is gyűjtöm a benyomásokat. Hogy aktív részese lehetek a történéseknek, és én magam is hozzájárulhatok a jó hangulat megteremtéséhez, hab a tortán. Ki kell ismerni, mikor, mivel, hogyan tudok a leginkább a drukkerek kedvére tenni. A metróállomásoknál általában néhány perc különbséggel, hullámokban érkezik a tömeg, ezekre a sűrűbb pillanatokra pedig fel lehet készülni. Sokszor már messziről, a mozgólépcsőn bekapcsolódnak, énekelni kezdenek, ha meghallják a dél-afrikai világbajnokság dalát, a Wavin' Flaget vagy a mostani tornára írt Hayya Hayyát.”

Még egy-két dal, elvonulnak lassan az utolsó szurkolói társaságok is, már csak néhány túlórázó tévelyeg a stadion irányából a metróállomás felé. A lelátók népe láthatólag igen vegyes, az aktuális mérkőzésen pályán lévő két csapat tábora az esetek többségében csak egy-egy színsűrűsödésként mutatkozik a tribünön, egyébként zászlók, sálak, mezek kavalkádja jellemzi a képet. Katari jelvényekkel, kiegészítőkkel feltűnően kevés embert látni, és ezzel összefüggésben muszáj megállapítani: ezen a tornán a rendező ország válogatottjának búcsúja – a korábbi vb-k gyakorlatával ellentétben – semmilyen változást sem jelentett a közhangulatban.

„Itt a vébérendezési jog 2010-es odaítélése óta mindenki fokozott izgalommal készült az eseményre, és a várakozás évről évre érezhetően fokozódott      – teszi el szaxofonját a munkájával mára végző zenész. –      Akiket én ismerek, Katarban élő magyarok, más külföldiek nagyon élvezik a helyzetet, és ugyanezt látom most a vébé eseményeitől lázba jött ázsiai, afrikai vendégmunkásokon is. Egyedülálló élmény ez a dohaiaknak. Szinte hihetetlen, hogy itt van tőlünk karnyújtásnyira a futballvilág, csak ki kell lépni az ajtón, és megcsapja az embert a világbajnokság különleges hangulata. Ha a parti sétányon, a szurkolói övezetben jár vagy a metrón utazik, megtapasztalhatja, a vébé most mindenütt jelen van. Hogy kiesett Katar? Mivel a katari lakosságnak tudvalevőleg a kilencven százaléka külföldi, ez a fordulat máshogy csapódott le itt, mint a korábbi rendezőknél – itt tízből nem tíz ember szomorú, csak egy. Ráadásul a tehetős katari állampolgároknak amúgy is igencsak különböznek a kulturális szokásaik az Európában megszokottól, ezt zenészként számos alkalommal volt módon megtapasztalni. Errefelé egyáltalán nem furcsa, hogy valaki késve érkezik egy futballmérkőzésre, netán a lefújás előtt kisétál, ugyanez előfordul egy komolyzenei koncerten vagy egy mozielőadáson is. Habzsolják az élményeket, annyit fogyasztanak belőlük, amennyi jólesik, aztán ha megunják, kimennek, továbbállnak.”

A kényelmes hozzáállás némi magyarázattal szolgál arra is, miként fordulhat elő, hogy bár papíron – az eladott jegyek számát nézve – gyakorlatilag telt házas a világbajnokság, a valóságban számos üres széket látni a tribünökön, és a foghíjak többnyire a legdrágább páholyokban jelentkeznek. A jelenség hátterében az állhat, hogy bár az ülésnek van gazdája, a jegytulajdonosnak valamiért nem volt kedve elmenni a stadionba, vagy ha ott is van, a mérkőzés közben a belső VIP-termek valamelyikében tölti az időt, társalog, falatozik.

Tavalyi, S. Tóth János kollégánknak adott interjújában kitért Marschall Tamás egy másik rendkívüli katari jelenségre is: a fizetett szurkolók intézményére. A helyi klubmérkőzéseken általánosan jellemző, hogy a televíziós közvetítést maroknyi hangos tábor teszi fogyaszthatóvá az egyébként többnyire üresen kongó stadionban. És ahogy hallani lehet, a különös újítást a katari válogatott vb-találkozóin is alkalmazták, a nyitó mérkőzésen magam is megcsodáltam a katonás rendben szurkoló szektor viselkedését.

„Szerintem a vébémérkőzések atmoszférája ilyen segítség nélkül is élvezetes lett volna   – állítja a katari viszonyok jó ismerője. – Európaiként nekem is furcsa volt ez a gyakorlat, de amióta Katarban élek, a helyi társadalmi összetétel sajátosságai miatt kicsit átértékelődött a szememben. Ha az itt élő ázsiai munkavállalók, akik amúgy is örömmel részt vesznek ilyesmiben, az életvitelük szempontjából szükséges extra bevételhez juthatnak a drukkolással, a legkisebb mértékben sem sajnálom tőlük. Ami az érzelmi részt illeti, meglepő talán, hogy nem a saját nemzeti csapatukhoz húznak, de ha jobban belegondolunk, klubok szintjén Magyarországon is tapasztalni hasonlót. Magyarok sokszor nem magyar egyesületnek, hanem a Real Madridnak, a Manchester Unitednek vagy a Juventusnak drukkolnak.”

Esetleg a Bayern Münchennek, mint Marschall Tamás, a sváb felmenőkkel büszkélkedő, részben német kötődésű zenész, aki – szinte természetes – oszlopos tagja a katari Bayern München-szurkolói klubnak. Ilyen minőségében a 2020-as, ám a Covid miatt csak 2021 februárjában megrendezett klubvilágbajnokságon Dohában hivatalból is fújta a Bayern-nótákat, talán néhány lehelettel hozzájárulva a müncheniek aranyérméhez. Csütörtök óta azonban nehéz idők járnak itt a müncheni szimpatizánsokra, így Marschall Tamásra, aki a magyar válogatott távollétében a német csapathoz húzott, és az Al-Bajt Stadionban élte meg a Costa Rica 4–2-es legyőzésével együtt is bekövetkezett, fájdalmas búcsút.