Vb 2022: szurkolói burnusz a dohai piac slágere – az újraépített „százéves” bazárban jártunk

Erős fűszerillat tölti meg a levegőt, az általános hangzavarban árusok kiabálnak át egymásnak, mellettem amerikai házaspár alkudozik éppen egy Cristiano Ronaldo ihlette, hetes számmal ellátott, földig érő „portugálos” burnuszra. A szűk bazársor tarkabarka forgatagában fezes, számozott bordó köpenyt viselő hordárok tolják talicskájukon a kelmeárut, az üzlet megállás nélkül pörög, a világbajnokság idején talán jobban, mint korábban bármikor. A torna heteiben éjjel-nappal nyitva tartó Szuk Vakif, Doha világhírű piaca idéz valamit abból a korszakból, amikor a katari fővárost még nem a merész tervezésű felhőkarcolókkal, mesterségesen kiépített tengerparttal, szupertehetős üzletemberek exkluzív fórumával azonosították.

A szuk arabul piacot jelent, a turisztikai kiadványokban előszeretettel hivatkozott adat szerint Dohában a mai színes bazár helyén, a kiszáradt Musejreb folyó völgyének közelében már több mint száz évvel ezelőtt is élénken kereskedtek a beduinok különböző áruikkal. Akkoriban errefelé még nem tudtak az emberek a talpuk alatt rejtező olajkincsről, szerény megélhetésüket javarészt gyöngyhalászatból és az utazókkal folytatott árucseréből biztosították. A település központi helyszínének nyüzsgő élete évtizedekig folyt a maga természetes menetében (az egyik házfalon megsárgult fénykép is látható az ötven-hatvan évvel ezelőtti állapotokról), a kilencvenes években azonban változott a helyzet, a modern katari környezet kiépülésével és az erősödő globalizációval párhuzamosan a bazár fokozatosan veszített jelentőségéből. Egyre kevesebbeket érdekeltek az egyszerű árusok kézműves ékszerei, saját mezőgazdasági terményei, textilportékái, a helyi vásárlóközönség mindinkább plázákban, nagy üzletközpontokban szerezte be az egyenminőségű tömegcikkeket. A hanyatlás utolsó, szinte jelképes fázisaként 2003-ban szinte teljesen le­égett a Szuk Vakif.

Három évvel később azonban bekövetkezett a Katarra olyannyira jellemző fordulat: ahogyan olajpénzből erőltetett beruházási törekvéssel sikerült világbajnoki futballterepet varázsolni a sivatagba, az elveszett ősbazárt is képesek voltak újrateremteni. Természetesen úgy, ahogyan a tradíciókra fogékony, autentikus élményt kereső turistáknak a leginkább igényük volt rá, azaz a régies környezet hiánytalan illúziójával. Ha nem figyelném gyanakodva a mesterségesen kopottra, egyenetlenre épített házfalakat, az épületek síkjából kiugró, patinás hatású, töredezett fagerendákat, talán észre sem venném, hogy újabb katari kábítás áldozata vagyok. Amit viszont nem lehetett, és nem is kellett meghamisítani, az a valódi keleties üzleti szellem, az arab bazárok igazi zsizsegése, a dörzsölt árusok talán velük született, talán a sok­éves gyakorlat során kialakult kalmárösztöne. Máshonnan nézve: a megélhetési harchoz szükséges talpraesettsége, amely nem zárja ki az emberséges hozzáállást, az arabokra egyébként olyannyira jellemző vendégszerető, barátságos szándékot. Gondolom ezt kezemben egy zacskó édes mazsolával, amelyet, bár erősködtem, nem engedett kifizetni a fűszerüzlet gazdája. Pedig nem küzdöttem a rokonszenvéért, csupán kíváncsian feltettem neki néhány kérdést nyolcéves katari múltjáról, az Indiától Bangladesen át Irakig számos helyről beszerzett és számomra teljesen ismeretlen bogyóiról, magjairól, őrleményeiről.

„Good price, my friend, good price” – ezt már a következő üzlet gazdája ismételgeti, aki arról próbál meggyőzni, hogy a kiakasztva még 220 riálért (24 ezer forint) kínált, angol válogatottas arab köntöst érdemes megvennem 160 riálért (17 ezer forint). Hüledezésemet nem kell megjátszanom, az imént alkudtam le ugyanezt a ruhadarabot a konkurenciánál 120 riálra (13 ezer forint). Csak a tesztelés kedvéért természetesen, azzal a merész elhatározással léptem be ugyanis a hatalmas Szuk Vakif alkalmilag felállított, FIFA-vb-s díszkapuján, hogy nem veszek semmit. Sokáig tartottam is az elhatározásomat, a szűk ketrecükben nyomakodó 180 riálos (19 ezer forint) fehér nyulaknál és a sorsukat békésen tűrő 140 riálos (15 ezer forint) törpe teknősöknél nem is volt semmi kísértés, de még az „aranycipőnél” sem remegett meg a pénztárcám. Azért azt nem álltam meg, hogy Robert Lewandowski módjára kezembe ne fogjam a 440 riálos (47 ezer forint), gondosan kimunkált csillogó darabot, de a vásárlástól visszatartott számos tényező, köztük a jó ízlés, az anyagi korlát és nem utolsósorban az érdemtelenség. A nemzetközi labdarúgás díjaival és nagy tornáival úgy vagyok, alanyi jogon illik megnyerni őket, nem pedig ilyen-olyan eszközökkel ügyeskedve, netán közvetlenül katari riálért megszerezni…

Szóval, mindeddig tartottam magam, most viszont itt állok egy kedvesen mosolygó, szakállas indiai férfi üzletében, és éppen egy mutatós galabeját próbálgatok. Ahogy tapasztalom, a világbajnoki látogatók körében a nyaktól bokáig érő egyberuha szurkolói változata a sláger, én viszont egy egyszerű, minta nélküli példányra alkudozom éppen, és hirtelen azon kapom magam, hogy már nem csak játékból. Az 55 riálos (6000 forint) alapárat végül sikerül lenyomni 35 riálra (3700 forint), kicsit elgondolkodom, a stadionok médiabüféjében két kávé ára, engedek a kísértésnek, áll az alku – veszítettem.

Az aranyművesek, ékszerészek sorához kanyarodva a kívülálló közönyével figyelem az értékesebbnél értékesebb kincseket, a szurkolói kalapok, sálak, csecsebecsék eleve teljesen hidegen hagynak, a boltokban itt-ott díszletnek kirakott, néhány megfakult futballcsapatkép – így például az 1981-es utánpótlás-világbajnokságon ezüstérmes katari válogatotté – már annál jobban érdekel. A leginkább azonban a piaci társadalom aljához tartozó, cserzett arcú hordárok világa, akik csendben és fáradhatatlanul tolják talicskáikat raktártól boltig, bolttól raktárig, engedelmesen kerülgetve a fényképezgető turistákat.

Már éppen belenyugszom, hogy a színes piaci kaland véget ért, vihetem haza emlékbe a szatyromat és lelkiismeretemet húzó keleti köntöst, amikor váratlanul egy nagyon furcsa üzlet mellé érek. Nem is üzlet ez, inkább afféle szalon, otthonosan berendezett közösségi lakás, ahová bárki beléphet a piac látogatói közül, ám odabent a kinti kavalkádtól merőben eltérő környezetet talál. Jobbra kényelmes fotelekben lehet ráérősen teázni, hátrafelé lépcső vezet fel egy ötméteres hajómakettnek teret adó teremhez, balra pedig faasztalon két burnuszos férfi játszik valami furcsa társasjátékot, a mellettük állók feszült figyelmétől övezve. Szégyenszemre meg kell kérdeznem egy helybelitől, miféle játék ez, mire készségesen elmondja, és további információ gyanánt az oldalfalra mutat. Ott kiakasztott újságcikkek sora mesél a dámajáték múltjáról, jelenéről, titkairól – nem kétséges, egy előkelő dohai dámaklubba tévedtem. Az említett írásokból kiderül, a játék eredete az ókori egyiptomiakhoz nyúlik vissza, később az Oszmán Birodalomban vált újra népszerűvé, az Öböl menti térségbe is török közvetítéssel érkezett. A katari olajkincs felfedezése viszont megváltoztatta a korábban itt élők mindennapjait, a tradicionális játékra is kevesebb figyelmük jutott, a dáma kultúrája háttérbe szorult. Mondani sem kell, manapság ismét virágzását éli, az emír hathatós pártolása mellett. Az országban elhatalmasodó általános futballzaj emlékeztet rá: Katarban nem ismernek lehetetlent, ha a hagyományok mesterséges újrateremtése, kialakítása a tét.

Ha nincs természetes futballkultúra, idehoznak egy világbajnokságot. Ha elfelejtenek az emberek dámázni, az állam újra megtanítja őket. Ha meg netán leég a régi piac, építenek újat.

Százéveset, persze.