Kultúrsok(k) – Szeli Mátyás írása Moszkvából

Ahogy a mondás tartja, ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak.

Ehhez az alapvetéshez a „harmadik Rómában" (Moszkvában) is próbálom tartani magam. Persze leginkább a vendéglátó oroszok kultúrájához kell idomulni, noha a világbajnokság idején rengeteg egyéb náció tagjai özönlik el az országot, ami az eltérő szokások miatt időnként furcsa, vicces, olykor megbotránkoztató esetet eredményez. Még akkor is, ha megpróbáljuk félretenni az óhatatlanul az agyunkba toluló sztereotípiákat, hiszen a túlzó leegyszerűsítés könnyen sértő, téves értelmezéshez vezethet. És ami számunkra furcsának tűnhet, az máshol egyáltalán nem illetlen.

A Luzsnyiki Stadionnál például egy helyszínen belül „csapott össze" egymással három „sorban állási kultúra". Középen, velem együtt álltak a konformisták, akik szép egyenes vonalban várták, hogy sorra kerüljenek az újságosnál. Jobbról jöttek az oroszok, akik vagy szó nélkül vágtak előre, esetleg elmondták, hogy csak egy csomag rágót akarnak. Amíg a „konformisták" leginkább magukban morgolódtak, cöcögtek, csúnyán néztek, a harmadik sorban álló ázsiai családok udvariasan, arcukon letörölhetetlen mosollyal zokszó nélkül engedtek mindenkit maguk elé. A stadion mellett pedig karateruhás japánok fotózkodtak százakkal a nyitó meccs után.

Lehet, hogy most is ott állnak.

Egy kínai hölgy a liftbe beszállva viszont „Ááá!" örömüvöltéssel vetette rá magát Ilku Miklós kollégámra, kis híján beszorítva a felvonóba. Rám pedig egy spanyol fotós még akkor is üveges szemmel nézett, amikor hiányos spanyoltudásommal egy moslékot evő haszonállathoz hasonlítottam, miután a stadionban nemhogy nem engedett ki a liftből, hatalmas bőröndjével gyakorlatilag belepasszírozott a falba.

A lift amúgy is az a kis zárt mikrokozmosz, amelyben rövid időn belül gyorsan kellemetlen események történhetnek.

Amíg a külsejükre kényes utazók közül le- vagy felfelé menet sokan igazgatják hajukat, gallérjukat a tükörben, egy kínai öregúr magától értetődő természetességgel kapta ki a műfogsorát mellettem. Kicsit megijedtem, hogy valami általam nem ismert ajándékozási rituálé következik, hirtelen nem tudtam, mit adhatnék cserébe (fogat nem tudtam volna – de nem azért, mert nincs). Szerencsére a bácsi csak megvizsgálta a protézist, aztán halk kattanással visszahelyezte.

A Moszkvát erősítő dél-amerikai szurkolók ellenben a közvetlenség mintapéldái, egy rövid beszélgetést is általában hátba veregetés, kézfogás, kedélyes elköszönés zár le. Ők szinte tényleg mindenhol ott vannak, csütörtökön még egy kihaltnak tetsző gyártelep melletti buszmegállóban is láttunk perui zászlóba burkolózó drukkert.

Persze van, amikor az is örömmel tölti el az embert, ha úgy mennek el mellette, hogy tudomást sem vesznek róla, péntek reggel is így történt, amikor a szállodánkat ellenőrző bombakereső kutya egy pillantásra sem méltatta a hátizsákomat.