Átvonatozott éjszakák, menekülés a rendőrök elől, városnézés Ladával

Oroszországba indulásom előestéjén Bozsik Lajos, az Aranycsapat-játékos Bozsik József Párizsban élő öccse hívott fel, hogy szerencsés utat, a munkához kitartást kívánjon. Mielőtt letette a telefont, útravaló gyanánt ezzel a tanáccsal szolgált: „Péter, próbáld meg élvezni a világbajnokságot!” Most, hogy a végéhez közelítünk, örömmel üzenhetem: „Lajos bácsi, köszönöm a biztatást, élveztem szinte minden percét!”

Élveztem az emlékezetes mérkőzéseket, Szocsiban a spanyol–portugál 3–3-at, Kazanyban a francia–argentin 4–3-at, még a szentpétervári francia–belga taktikai csatát is. Élveztem Cristiano Ronaldo ihletett megszállottságát, Benjamin Pavard álomgólját, Kylian Mbappé berobbanását, Eden Hazard sebességét, Neymar cseleit. Élveztem Óscar Tabárez bölcsességét, Gareth Southgate eleganciáját, Roberto Martínez fiatalos nyitottságát.

Élveztem a végtelen vonatutakat, nézni a büfékocsiból a tengerparton kempingezőket, a kátyús utakon biciklizőket, a hátsó kiskertben kapálókat. Élveztem a tizennyolc órás zötykölődést Szocsiból Volgográdba a kupéasztalon kiterített elemózsiájukból órák hosszat falatozó orosz nagyszülőkkel, a laposüveget az állomások után menetrendszerűen meghúzó nagypapával („Antibiotikum” – vigyorgott olyankor csibészesen), a külföldi vendégnek magától megágyazó nagymamával („Zsensina...”, azaz „Asszony...” – legyintett a férje, amikor próbáltam hálálkodni neki a szívességért) és az angol nyelvtudását bátortalanul csiszolgató kisunokával („Szenkjú” – visszhangzik fülemben most is megmosolyogtatóan oroszos kiejtése). Élveztem a dán házaspárral végigdöcögött Volgográd–Szamara háromnegyed napos vonatutat is, skandináv ismerőseimmel közös éjszakánk után két nappal harminchét méter mélyen, Sztálin egykori szamarai bunkerében botlottunk újra egymásba.

Élveztem a krasznoszlobocki földutakat, a falusi szálláson otthonukba fogadó fiatal család sohasem feledhető vendégszeretetét, Jelena tejföllel meglocsolt, húsos pelmenyijét, Feliksz nyers halát, házi sörét. Élveztem volgográdi idegenvezetőm, Dmitrij odaadóságát, amellyel úgy kalauzolt kopott Ladájával órákon át az „orosz Salgótarján” alternatív nevezetességei, a megszűnt traktorgyár elhagyott épülete, a sztálingrádi csatában szétlőtt malom, az egykori sportiskola gazzal felvert futballpályája között, mintha Rómában csodálnánk meg éppen a Colosseumot, a Pantheont és a Forum Romanumot. Élveztem az orosz orvosok segítőkészségét, akik a kétes higiéniájú vonatmosdóban összeszedett csúnya szaruhártya-gyulladásomat kezelték a volgográdi, majd a moszkvai kórházban, kedves kis rajzon magyarázva el, hol helyezkedik el szemgolyómon a két pontocska, amelyet életem végéig viselek majd a 2018-as világbajnokság emlékeként.

Élveztem a hétköznapi orosz emberek kritikus szemléletét, a józan felismerést és tiltakozást, amellyel a világbajnokság zsivajában torkukon lenyomni kívánt drasztikus nyugdíjkorhatár-emelést fogadták. Élveztem az amatőr zenekar zugkoncertjét, szarkasztikusan bíráló szövegeit a szentpétervári kocsmaszínpadon. Élveztem a kesernyés politikai vicceket, közülük is leginkább a következőt: „Választás estéje, az elnöki titkár nyit be főnöke dolgozószobájába. »Uram, van egy jó meg egy rossz hírem.« »Kezdje a jóval!« »Megint megnyerte az elnökválasztást.« »De hát ez nagyszerű! És mi a rossz?« »Senki sem szavazott önre.«”

Élveztem a különleges cikktémákat, a Sztálin-kultusz lenyomatait, az orosz irodalom futballemlékeit, a vodkamúzeumban szerzett ismereteket. Élveztem az interjúkat a FÁK abszurd válogatottjáról mesélő Andrej Kancselszkisszel, a Kamerun ellen elért mesterötösét megidéző Oleg Szalenkóval, a csodálatos megmenekülését elbeszélő Christian Panuccival és a többiekkel nagykövettől balett-táncosig, ortodox paptól szupermodellig.

Élveztem a szamarai taxis lazaságát, aki úgy szállította késésben lévő magyar utasát a repülőtérre, hogy a dugóban álló, mozdulatlan kocsisort félig a szántóföldön előzte, majd amikor egy másik hasonló járműt utolért, a szántóföld belsején húzott el a félig a szántóföldön döcögő bűntársa mellett – hogy utóbb valami csodálatos érveléssel kimagyarázza a durva szabálysértést az őt szirénázva utolérő rendőröknek. Élveztem az orosz emberek becsületességét, az ukrajnai Lemberg után hat évvel most Moszkvában látott bámulatos jelenséget, hogy a tömött buszon az utasok kézről kézre adják előre a sofőrnek a viteldíjat.

Élveztem a kazanyi tatárok identitásukra büszke történelemképét, a városalapító volgai bolgárok, a magyar földet letaroló mongol eredetű törzs és az évszázadok során beköltöző orosz nép sajátosan keveredő hagyományait. Élveztem a barátkozást az orosz nyelvvel, az Efrájim Kishon-darabot a novgorodi színházban, a Cár menyasszonya szabadtéri Csajkovszkij-operát a pétervári templomtéren. Élveztem a városok hangulatát, a nyüzsgő Nyizsnyij Novgorod utcazenészeit, a forró Szocsi zacskószerű medúzáktól hemzsegő tengervizét, a méltóságteljes Szentpétervár cári időkből őrzött építészeti emlékeit.

Szóval élveztem a hosszú hónapot, ám ennyi oroszországi csavargás után azért már nem fogom széttépni a jegyemet a budapesti repülőjáratra.