Olasz diadalmámor a Duce szeme láttára

A játék tanítómesterei, a magukat még mindig felsőbbrendűnek tartó különc britek sehol, a címvédő uruguayiak – a hazájukban rendezett első vb európai bojkottjára reagálva – úgyszintén, a többi élcsapat, így a magyar is, viszont csatasorba állt az 1934-es világbajnokság előtt. S ha már csatasorba állt (értsd: benevezett), egyik sem okozott híveinek csalódást, el is jutott a napfényes Itáliába.

Magyarország tizenhét nappal a vb rajtja előtt Angliát fogadta barátságos mérkőzésen, és – története során először – 2:1-re jobbnak bizonyult nála, ami csak fokozta a várakozásokat. (A történelmi győzelemnek meg a vb-szereplésnek nyomára bukkantunk a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum emlékgyűjteményében; fotóinkból készült galériánkat lásd jobbra!)

Maguknak a házigazda olaszoknak is pályára kellett lépniük a kvalifikációs szakaszban – ez volt az első és az eddigi egyetlen alkalom a vb-k történetében, hogy a rendező ország együttesének selejtezőt kellett vívnia a szereplésért.

A Görögország felett aratott 4:0-s diadal hatására Olaszország kétszeres lázban égett a torna kezdetekor, örült a futball csúcseseményének, és őrülten várta kedvencei bemutatkozását, amely gond nélkül zajlott le (7:1 az amerikaiak ellen). A folytatás ellenben eléggé verejtékszagúra sikeredett: a squadra azzurra csak ismétlésben tudta fölülmúlni Spanyolországot, és a fináléban is meg kellett szenvednie a szívós csehszlovákokkal.

PUC GÓLJA UTÁN „PUCCS” NÉLKÜL

Mi történt eközben a magyar legénységgel és a torna legnagyobb favoritjának kikiáltott, Josef Bican, Karl Sesta, Matthias Sindelar (a legendás Papírember) nevével fémjelzett osztrák Wundermannschafttal? Nos, mindkét társulat sikerrel vette az első akadályt, majd a negyeddöntőben éppen egymással kelt birokra. Ezt szó szerint kell érteni, a hatalmas csatában ugyanis kilenc főre fogyatkozott csapatunk – Avar Ricsit Sesta, Markos Imrét a bíró vonta ki a forgalomból –, ez pedig a sógoroknak kedvezett (2:1 oda). Aztán Ausztriát is megállították (Olaszország egy erősen vitatott góllal nyert 1:0-ra), amely nagy letargiájában utóbb a bronzcsatát is elbukta (2:3) Németországgal szemben.

A fasiszta pártról elnevezett Stadio Nazionale del PNF-ben rendezett döntőben a közönség – amelynek soraiban feltűnt Benito Mussolini olasz diktátor, a Duce is – több mint 70 percen keresztül izgult az első gólért, aztán újabb tíz percig a másodikért. A vezetést tudniillik a csehszlovák válogatott szerezte meg Antonín Puc révén, így nem az első, hanem a második gól után „robbant fel” a stadion, amikor Raimundo Orsi egyenlített…

Tíz perc sem volt hátra, és az olasz gárda minden erejét mozgósította, hogy eldöntse a mérkőzést. Mindhiába – jöhetett a vb-finálék első hosszabbítása az eddigi hétből. A 95. percben a jobb szélre kisodródó center, Angelo Schiavio, becsapva a tornán egyébként kitűnően védő Frantisek Plánickát, beadás helyett kapura lőtt, és a labda a hálóba vágódott.

Olaszország hőseit ünnepelte. A nagy stratégát, Vittorio Pozzo kapitányt, a csapat eszét és vezérét, Giuseppe Meazzát, az addig nem igazán kedvelt oriundóit (olasz származású latin-amerikai honosítottjait), az első vb-n még argentin színekben futballozó korelnököt, a 33 éves Luis Montit, a négy évvel korábban szintén az argentinokkal vb-ezüstöt nyerő peremembert, Attilio Demaríát, az 1928-as olimpián Argentínával második Orsit és az ugyancsak a pampák földjéről származó Enrique Guaitát. A finálé győztes gólját jegyző Schiaviót, a csodálatos kapust, Gianpiero Combit, meg Giovanni Ferrarit, Attilio Ferrarist és a többieket.

A TÖRÉKENY PAPÍREMBER BUKÁSA

Héroszokból azonban tragikusak is akadtak, például az említett Papírember. „Úgy várták, úgy jött Torinóba [ott játszotta első meccsét Ausztria – a szerk.], mint a világ legjobb középcsatára, aki ontani fogja a finom és szellemes gólokat itt is, mint már tíz esztendeje mindenfelé. […] a diadalmas hős tragikus hőssé vált. A II. VB-n bukott el Sindelar, és ott áldozott le vele együtt a Wundermannschaft tündöklő napja is. Pedig de szép volt, de jó volt, de ragyogó volt. A Wundermannschaft pályafutása is, Sindelar fénykora is” – írja a Hoppe László, Hoppe Pál szerzőkettős az 1966-ban kiadott A labdarúgó-világbajnokságok csillagai című könyvében.

Sindi vagy – ahogy Európa-szerte tisztelték – a futball Mozartja egy gólt szerezve, csapatával negyedikként kullogott haza Olaszországból, abban a reményben, hogy négy év múlva (immár 35 évesen!) még egyszer megpróbálja.

Csakhogy nem volt „még egyszer” – legalábbis osztrákként –, Hitler csapatai ugyanis bevonultak Ausztriába, és, bár az osztrák válogatott kiharcolta a vb-részvétel jogát, az anschluss megakadályozta Sindelar szép búcsúját. A Papírember, mint a futballban sérülései során oly sokszor, összetört, és úgy tiltakozott a náci megszállás ellen, hogy megtagadta a birodalmi német válogatottban való játékot – az 1938-as világbajnokágon sem lépett pályára.

Klubjában, az akkor már SC Ostmark Wienre átkeresztelt FK Austriában ugyanakkor az utolsó pillanatig, 1938. december 26-ig játszott, mígnem szűk egy hónappal később barátnőjével együtt holtan találták St. Annahof-i lakásán. A halál oka hivatalosan szénmonoxid-mérgezés volt, de máig nem tudni, hogy valóban a kémény/a gáztűzhely, -fűtés végzett-e a párral, vagy másvalami, másvalaki.

A KORÁBBI RÉSZ

• 1. vb, 1930, Uruguay