Az első címvédés, az első magyar ezüstérem

Franciaország. Joséphine Baker, Louvre, Eiffel-torony, Tour de France, Le Mans-i 24 órás, Jules Rimet, futball-vb. A franciák újra elbűvölték a világot, nagyszerű labdarúgótornát rendezve az ország tíz stadionjában. Az esemény hatmillió frankos tiszta bevételt hozott az államnak – már ezért is megérte lebonyolítani.

EZI ÉS PLÁNICKA SEM TUDOTT KIFOGNI BRAZÍLIÁN

Ausztria. Hugo Meisl osztrák futballvezér 1937-ben meghal szívrohamban (két évre rá Matthias Sindelar sem él már), a híres Wundermannschaft romokban, az ország Gau 17 néven a Harmadik Birodalom része immár. A válogatott hiába vívja ki a részvételt, nem vehet részt a világbajnokságon. A továbbra is Nagy József által dirigált svéd együttes így játék nélkül kerül a legjobb nyolc közé.

Németország. A számos bécsi labdarúgóval felálló nationalelf, amely négy évvel korábban még bronzzal távozott a vb-ről, rögvest búcsúzik a tornától. A 1:1-es döntetlenre végződő első nyolcaddöntő utáni ismétlésen is kitűnően működik a Karl Rappan által kiötölt svájci retesz, és utóbb a helvét támadósor is prímán muzsikál: Svájc kétgólos hátrányból fordít 4:2-re. Sepp Herbergerből, a németek tehetséges tréneréből azonban a bukás ellenére sem csinálnak odahaza bűnbakot, hallani fogunk még róla…

Csehszlovákia. Az 1934-es torna ezüstérmes válogatottja megszenved az első körben, csak hosszabbításban múlja fölül (3:0) Hollandiát. A negyeddöntőt követően már pakolnia is kell; a brazil csapat megismételt mérkőzésen nyer 2:1-re. A párharc első felvonása bordeaux-i csata néven vonul be a futballtörténelembe, Frantisek Plánicka kar-, Oldrich Nejedly lábtörést szenved, és Josef Kostálek – a túloldalon pedig Leonidas meg Perácio – sem bírja végig. Vitéz Hertzka Pál játékvezető ezenkívül két brazil és egy csehszlovák játékost zavar le a gyepről.

Brazília. A vb-k addigi legerősebb selecaója érkezik Franciaországba. A hosszabbításos brazil–lengyel mérkőzés a virtuóz Leonidas és a gólokból kifogyhatatlan Ernest Wilimowski gólpárbaját hozza. „Ezi” hiába talál be – a vb-k története során először! – négyszer is a kapuba, az összecsapás dél-amerikai győzelemmel (6:5) ér véget.

CSAK SZEMMEL KÖVETTÜK AZ OLASZOKAT

Magyarország. A magyar futball a világ élmezőnyébe tartozott azokban az időkben, ezért a hazai és a nemzetközi szakértők zöme is a döntőbe várta a mieinket. Akik – a ketten együtt csaknem tucatnyi gólt szerző Sárosi Györggyel, a Gyurkával és Zsengellér Gyulával, az Ábellel az élen – el is jutottak oda, ám a Colombes-ban, felforgatott összeállításban, sajnos elfogyott a tudományuk.

Olaszország. Jellemző az olasz válogatottra: kínkeserves kezdés után pazar futball a végjátékban. A 4:2-es itáliai siker értékéből semmit sem von le, hogy a magyarok úgyszólván nem a legideálisabb összeállításukban futottak ki a pályára… A squadra azzurra megvédte címét.

Antal Zoltán a következőket írta a döntő taktikai hadrendjéről 1966 májusában a Labdarúgás hasábjain az A világbajnokságok „hadászata” című szakcikkében:

„Az olaszok továbbra sem játszották kimondottan a WM-rendszert, bár a legveszélyesebb támadókkal szemben már szoros emberfogást alkalmaztak. (A középfedezet Andreolo pl. a döntőben Sárosit teljesen kikapcsolta a játékból.) A hátvédek azonban nem a szélsőket fogták, hanem a kapu előterében helyezkedtek. A támadás szervezése ezúttal is a mozgékony összekötők, ismét Meazza és Ferrari feladata volt. Ők a befejezésekhez ritkán zárkóztak fel, de Biavati, Piola és Colaussi személyében olyan végrehajtó csatárokkal rendelkezett az olasz csapat, akik bőven élni tudtak az emberfogástól irtózó ellenfelek által nyújtott lehetőségekkel. A magyar tizenegy döntőbeli hadrendje elméletileg közelebb állt a WM-rendszerhez, mint az olaszoké. A hátvédek és a fedezetek azonban ellenfeleiknek nem őrzésére, hanem csupán „szemmel tartására” kaptak utasítást. Egyes játékosok még ezt sem tartották be... [...] Ráadásul a „szép” labdarúgást is lendület nélkül, erőtlenül „adta elő” csapatunk. Nem csoda, hogy az olaszok meglehetősen simán érték el 4:2-es győzelmüket…”

A torna egyik legkiválóbb játékosa volt a fent említett Zsengellér Gyula, válogatottunk belső csatára. Öt gólt szerzett, és „közreműködött” egy svéd öngólban is. Élete kész regény, az ezüstérmes csapat utolsó élő tagjaként Cipruson hunyt el 1999-ben. De 2013. november 23-a óta magyar földben pihen. Zsengellér Annamária készségesen mesélt a Nemzeti Sport Online-nak világvándor édesapjáról, és olyan információkat is megosztott lapunkkal, amelyek korábban még nem láttak napvilágot.

ÁBEL A RENGETEGBEN…

Nos, Annamária még kisgyermek volt, amikor a csatár kilencszáznegyvenhét őszén engedéllyel Olaszországba ment futballozni.

Az édesanya és a báty – a későbbi Feleki-díjas sportújságíró, Zsengellér Zsolt – három hónappal később követte az akkor már 32 esztendős futballistát Rómába. Mivel Annamáriát nem vihették magukkal, az édesanyja Zsolttal 1948 márciusában hazajött.

A családfő viszont folytatta kint a pályafutását – a család kettészakadt. A szülők, miután kiderült, az együttélésre nincs semmi esély, úgy döntöttek, hogy elválnak, ami 1957-ben meg is történt a Vöröskereszt segítségével.

Ugyanakkor mindvégig tartották egymással a kapcsolatot, és – ahogy Annamária elmondta – apja rendszeresen támogatta őket.

„Mi akkor még nem mehettünk külföldre, ő pedig nem is akart, de nem is jöhetett haza – fogalmazott Zsengellér Annamária. – Én először 1963-ban találkoztam vele, amikor háromévi próbálkozás után végre útlevelet kaptam. Apám ugyanis, amikor hatvanban ismét Olaszországban edzősködött, hívott, hogy látogassam meg Rómában az olimpia alkalmából.”

A Zsengellér lány harmadikos gimnazista volt abban az időben, édesapja Ravennában kezdte a következő évadot, és a bolognai pályaudvaron várt rá. Annamária sohasem felejti el azt a találkozást. Ábel, úgy emlékszik a lánya, nyolc év múlva, hetvenegyben jöhetett haza először. De azután minden évben vagy minden második évben hazalátogatott a családhoz.

Bár Zsengellér Gyula a fordulat előtti évben, engedéllyel hagyta el az országot, a rezsim őt is nemkívánatos személyként, sőt disszidensként kezelte, annak ellenére, hogy nem disszidált, nem politizált, és soha egyetlen rossz szót sem szólt a hazájáról. Annamária és Zsolt édesanyja eközben sok nehézségen ment keresztül az ötvenes években.

És ami az akkori válogatottnak több mint fájó, az utókor számára pedig több mint rejtélyes '38-as ezüstérmet illeti, Annamária úgy emlékezett: „Édesapám egész életében nem tudta kiheverni, megemészteni az olaszok elleni vereséget… Egyszer a Magyar Rádió interjút készített vele Cipruson a kilencvenes években, a felvétel itt van nálunk, és a beszélgetés végén majdnem sírva fakadt a népszerű Ábel.”

A KORÁBBI RÉSZEK
• 1. vb, 1930, Uruguay
• 2. vb, 1934, Olaszország