Edzők új generációja, rugalmas formációk - mit tanultunk a vb-n?

Jason Burt, a brit The Telegraph újságírója összegezte, mi mindent tanultunk eddig a 2014-es brazíliai világbajnokságból. Írásában új edzőgenerációról, söprögető kapusokról és rugalmas formációkról ejtett szót. Nézzük, milyen tapasztalatokat vonhatunk le a tornán eddig látottakból!

TERET NYER AZ EDZŐK ÚJ GENERÁCIÓJA

A brazíliai vb alapján úgy tűnik, a konzervatívabb edzői hozzáállás már a múlté, s a vakmerőbb, bátrabb, sok esetben fiatalabb és energikusabb trénereké a jövő (és a jelen). Nem véletlen, hogy Roy Hodgson Angliája, Fabio Capello Oroszországa vagy Vicente del Bosque Spanyolországa is leszerepelt a vb-n. Az a nézet, hogy a szövetségi kapitányi posztot pályafutása csúcsán lévő, inkább a mentális felkészítésben jeleskedő edző töltse be, már nem általános. Az a mítosz, hogy a kapitányoknak nincs elég idejük begyakoroltatni a taktikát, megbukott – hála többek között Jorge Sampaoli (Chile), Miguel Herrera (Mexikó), Jürgen Klinsmann (Egyesült Államok) vagy Joachim Löw (Németország) munkásságának. A négy említett szakembernek sikerült taktikailag felkészítenie csapatát, s munkájuk inkább hasonlít egy klubedzőjéhez, aki naponta találkozik játékosaival.

A LEGJOBB MÓDSZER TOVÁBBRA IS A KONTRA

A labdabirtokláson alapuló tiki-takát még ne temessük csak azért, mert a spanyolok nagyon elmaradtak a tőlük elvárt szinttől. Csupán annyi történt, hogy ellenfeleik megtalálták a tökéletes ellenszert erre a stílusra, rájöttek, hogyan kell hatástalanítani a játékosokat. Spanyolországnak nem volt B terve, ez sokba került.

A kontratámadások mindig is hatásos fegyvernek bizonyultak, mert sokkal könnyebb úgy gólt szerezni, hogy ellenfelünk még nem tudott visszarendeződni. Ezen a vb-n pedig különösen figyelemre méltó volt, hogy némely csapatok kifejezetten az ellenfelek agresszív letámadására koncentráltak – a szabad területek lezárásával és a védelmek feljebb tolásával. Amikor pedig ellentámadásba kezdett egy együttes, azt a lehető leggyorsabban igyekezett végigvinni. Egy biztos, a labdabirtoklás nem elengedhetetlen kulcs a győzelemhez.

MINÉL RUGALMASABB EGY FORMÁCIÓ, ANNÁL JOBB

Innováció vagy bukás! A megszokott taktikai felálláshoz ragaszkodó csapatok zöme nem jutott sokáig a tornán. A felállást rugalmasabban kezelő, akár mérkőzés közben is alakzatot váltó válogatottak viszont meggyőzően teljesítettek. Több csapat is előszeretettel alkalmazta a klubszinten ritkábban használt 3–5–2-t, 3–4–3-at vagy 4–3–3-at. Utóbbit olykor még klasszikus értelemben vett csatár nélkül is, mint például tette Németország vagy Chile. Kolumbia például ezen a vb-n 4–2–3–1-ben, 4–1–4–1-ben és 4–2–2–2-ben is szerepelt.

Van Gaal és a holland válogatott pedig tökélyre fejlesztette a meccs közbeni alakzatváltást. A spanyolok ellen a hollandok könnyedén váltottak 3–5–2-ből 5–3–2-re, ha a helyzet úgy kívánta, a végeredményt pedig mind ismerjük (5–1). Chile ellen óvatosabban álltak ki a hollandok, s csak Van Gaal cseréit és taktikai változtatásait követően sikerült áttörniük az ellenfél védelmet.

NINCS KÖNNYŰ MÉRKŐZÉS

Az egyik legelcsépeltebb klisé ma már igaz: nincs könnyű mérkőzés a labdarúgásban. Ezen a vb-n egyetlen „pofozógép” sem volt, sőt kifejezetten jól szerepeltek a „kicsik”. Costa Rica az egész világot megdöbbentve maga mögé utasított három korábbi világbajnokot csoportjában, Algéria pedig az oroszok előtt végezve továbbjutott kvartettjéből, sőt a legjobb tizenhat között hosszabbításra kényszerítette Németországot.

Ausztrália ugyan utolsó helyen zárt a B jelű négyesben, de Hollandia és Chile dolgát is megnehezítette. Irán pedig csak a rendes játékidő legvégén kapott ki Argentínától egy kis Lionel Messi-varázslat miatt. Nagyon kevés kiscsapat szerepelt gyengén, s egyben alig volt a nagy különbségű, kiütéses diadal. Talán Kamerunt, Dél-Koreát és Hondurast titulálhatjuk a legrosszabbul teljesítőnek.

SÖPRÖGETŐ KAPUSOK

Ma már nem elég, ha egy kapus magasra tud ugrani, messzire tudja kirúgni a labdát és még jól is véd. Manuel Neuer személyében olyan kapust láthattunk a vb-n, aki „mezőnymunkájával” pluszt adott csapatának, ő a modern futball kapustípusának megtestesítője. Algéria ellen például olyan gyakran ért labdába a tizenhatoson kívül, hogy már-már inkább söprögetőt játszott, mintsem kapust. Tegyük hozzá, Neuer azért a kapuban is megállja a helyét – finoman szólva. Nem csak Neuer ténykedett ily bátran kapujától távol, a francia Hugo Lloris sem félt a büntetőterületen kívüli játékba avatkozásoktól – bár az ő esetében kevesebb ilyen megmozdulásról beszélhetünk.

A KÉT VÉDEKEZŐ KÖZÉPPÁLYÁSOS RENDSZERNEK ÉS A KLASSZIKUS 9-ESNEK ANNYI

A 2010-es vb legjobb négy csapata közül három (Hollandia, Németország, Spanyolország) még két védekező középpályással játszott Dél-Afrikában, ami egyben a 4–2–3–1-es felállást is magával hozta. A spanyolok csaknem egy évtizede ebben a szisztémában (vagy ehhez hasonlóban) futballoznak, s most érezték meg ennek hátulütőit. A két védekező középpályást könnyedén át tudja játszani három agresszíven letámadó ellenfél, az egyedüli csatár elöl pedig gyakran kevés lehet.

Ugyancsak leáldozóban van a régi időkben általában 9-es mezszámban játszó centerek szerepe. Érdekes, hogy egy ilyen vb-n, amelyen ennyi gól esett, elsősorban már nem a klasszikus értelemben vett csatárok jelentik a legnagyobb veszélyt a kapura. Ma már a centerekre nem a mindenáron kapura törő, önző hozzáállás jellemző. Sokkal nagyobb részt vállalnak a mezőnymunkából, feladatuk pedig inkább az, hogy megtartsák és lepasszolják a labdát társaiknak. A braziloknál Fred rengeteg negatív kritikát kapott, pedig az ő feladata az volt, hogy Neymar számára helyet, lehetőséget teremtsen. Természetesen emellett a góllövés is rajta van a centerek napi teendőiről szóló listáján – ezt például Gonzalo Higuaín bemutatta Belgium ellen.

VÉDŐK, VISSZA AZ ISKOLAPADBA!

Amíg a támadófutball szerelmesei meccsről meccsre tapsolhattak, addig a kiugró teljesítményre képes védőkért rajongók csak olykor-olykor örvendezhettek. Nagyon kevés jó védőteljesítményt láthattunk, főleg a középső védők posztján. Ez részben mondjuk a kiszámíthatatlan játékvezetésnek is tulajdonítható, ami miatt óvatosabbak voltak a bekkek saját harmadukban. Különösen az egy az egy elleni párharcokban maradtak alul rendszeresen a középhátvédek – természetesen tisztelet a kivételnek.