Minden futball nélküli nap elvesztegetett nap

Minden idők egyik legnagyobb edzőjének, Ernst Happelnek tulajdonítják a mondást: ,„Minden futball nélküli nap elvesztegetett nap”. A sikertréner játékosnak sem volt utolsó, tehát a világ bármely labdarúgással foglalkozó intézményében helye van a felvetésének, ám hogy osztrák létére éppen a Német Futballmúzeum ars poeticáját sikerül meghatároznia, aligha gondolta volna maga is.
Happel a Hamburggal megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját és persze a Bundesligát, és hasonlóan kiemelkedő eredményeket ért el Hollandiában is, viszont azért is meghökkentő, hogy a dortmundi múzeumban éppen az ő szavait jelenítik meg (persze nem mindenhol és nemcsak az övéit), mert a háromemeletes létesítményben az ember végképp rádöbben, hogy mennyire mesésen gazdag a német futballkultúra, tehát alapanyag van bőven. Lenyűgöző, ellenállhatatlan, elsöprő és magával ragadó módon gazdag, és ezt a gazdagságot nem csupán a kollektív és egyéni sikerek alapozzák meg, hanem az a miliő, amely körbeveszi.

Ha csak a tündöklő trófeák sorát tennék ki fényben úszó vitrinekbe, akkor is érkeznének csillogó szemű kíváncsiskodók, ám az igazi csoda akkor érhető tetten, ha az arany- és ezüstkészlethez vezető utat, azaz magát a történetet látva járja át az áhítat a látogatót. Márpedig a Német Futballmúzeumban éppen ez a lényeg: ha lineárisan halad az ember, vagyis gyakorlatilag a tárlat végéig nem is nagyon találkozik trófeákkal, mégis egyik ámulatból a másikba esik, és persze aztán sűrítve megkapja a várva várt jutalmat, mintha csak maguknak a játékosoknak és edzőknek az útját járta volna végig, akik legfeljebb egy-egy győztes sorozat befejezéseként emelhetik magasba a megérdemelt serleget.

De haladjunk szépen sorban, ahogy maguk a németek szoktak, és ahogy természetesen a Futballmúzeum is be van rendezve!

Maga a háromemeletes múzeum Dortmund szívében kapott helyet, a központi pályaudvartól egy zebra választja el, a szomszédságában magasodik a város másik jelképe, a Dortmunder U – az egykori sörgyár ma szintén kiállítóhelyként működik –, és főbejárata elől indult az Európa-bajnokság ideje alatt az a zöld műfüves ösvény, amely a helyi meccseknek helyet adó BVB Stadionig vezetett. Nem véletlen, hogy a mindig is sűrűn látogatott múzeum a torna idején szinte mindennap telt házzal működött, miként az sem, hogy a múzeum előtti placcon kialakított mini szurkolói zónában non­stop látni lehetett valamelyik válogatott mezét viselő drukkereket és/vagy a televíziós társaságok riportereit, akik innen jelentkeztek be adásba.

A kortárs építészetnek megfelelően kialakított múzeum tehát háromszintes, és már az elrendezése is azt üzeni a látogatónak, hogy itt futballra készüljön, az emeletek elnevezése ugyanis a következő: első félidő – amely a válogatott történetét mutatja be –, második félidő – amely elsősorban a német klubfutballról szól, de nem teljesen – és hosszabbítás – amely a labdarúgás és a művészet találkozását jeleníti meg. Az egy kicsit meglepő ugyan, hogy fentről lefelé kell haladni, azaz, az első félidő a második emeleten található, a második félidő a földszinten, míg a hosszabbítás a mínusz egyes szinten, ám ezt viszonylag könnyű feldolgozni.

Mert amint belépünk a tárlat területére, egy hosszú mozgólépcső visz fel az első félidőhöz, a lépcsőt szegélyező falon pedig a német labdarúgás ismert és kevésbé ismert csapatainak rajza borítja a falat, miközben a futball-légkört kísérő hangjátékok (szurkolás, kommentátor) gyakorlatilag azonnal egyfajta hipnózisba ejtik a befogadót, aki ezzel el is felejti a külvilágot. Pláne, hogy a mozgólépcső végén egy klasszikus játékoskijáró várja, amely nem egy stadionba, hanem egy komplett futballvilágba vezeti be – amelynek első állomása a berni csoda.

Az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében az Aranycsapat felett aratott győzelem nem egyszerűen az első német világbajnoki címet jelenti, hanem a nácizmus és a második világháború utáni pokolból újjáéledő (nyugat)német nemzet talpra állásának alapját és jelképét. A játékoskijáróból kilépve egyből szembetűnő a fekete falon neonnal kivilágított gigantikus évszám, amely alatt az esemény, a helyszín és eredmény szerepel – Németország–Magyarország 3:2 (Morlock 10., Rahn 18., 84., ill. Puskás 6., Czibor 8.) – mellette pedig a két válogatott felállása egy pályarajzon. Ez a motívum egyébként még háromszor megismétlődik a tárlaton, természetesen a további három világbajnoki címnél.

A berni csoda ugyanakkor nem csak ennyi, a négy világbajnoki cím közül ez kapja a legnagyobb teret. Közvetlenül az évszám mellett egy félkörben elrendezett vitrinben a tizenegy hős méretarányos képét úgy helyezték el, mint ahogyan a Wankdorf Stadionban felállt a német csapat, előttük a döntőn használt eredeti labda, miközben a hangszórókból az esőt, majd a nemzeti himnuszt hallani – nem lehet nem ott érezni magunkat a fináléban. Közelebb lépve a vitrinhez a játékosok mögött a hozzájuk kapcsolódó relikviákat (igazolásokat, cikkeket, fényképeket) látni, de a csapatkapitány Fritz Walter mögött az a háromszög alakú magyar zászló is feltűnik, amelyet a kezdés előtt Puskás Ferenctől vett át.

Egy külön kis helyiségben lehet ismét átélni a döntő legfontosabb pillanatait: egy korabeli, fekete-fehér televízión futnak a mérkőzés képei – a gólok és a lefújás pillanata –, míg mellette szintén korabeli rádión lehet hallgatni a német szpíker, Herbert Zimmermann közvetítését. Helmut Rahn egyenlítő góljánál indul a crescendo, a Rot-Weiss Essen játékosának második gólja után már önkívületbe esik a kommentátor, hogy aztán a lefújást követően a mindenkori nemzedékeknek hagyja örökül sírásba hajló hangon: „Aus! Aus! Aus! Das Spiel ist aus! Deutschland ist Weltmeister!” – azaz, „Vége! Vége! Vége! Vége a meccsnek! Németország világbajnok!”

És hogy ez mit jelent a mai napig a németeknek? A tényleg parányi, alig néhány négyzetméteres helyiségben volt messze a legnagyobb a népsűrűség az óriási múzeumban, és nem akadt olyan pillanat, amikor üres lett volna televízió és a rádió előtti tér. A legkisebbektől a legidősebbekig, lányok, fiúk, asszonyok és férfiak lába gyökerezett a földbe, és a többség bizony újra és újra végignézte és végighallgatta a közvetítést.

A megemlékezés nem lenne teljes, ha nem lenne dokumentálva a berni hősök hazatérése. A korabeli képek mellett a legnépszerűbb motívum – és nemcsak a gyerekek körében – egy makett, amely a svájci határ közelében fekvő singeni vasútállomást mintázza meg, ahol óriási tömeg fogadta a világbajnokokkal befutó vonatot. És akkor ez még csupán a kezdet, hiszen a berni csoda alapozta meg a XX. és a XXI. századi német labdarúgás felemelkedését, és innen szökken szárba a futballmúzeum teljes további tárlata. Ugyanakkor idővel valóban kiderül, hogy az 1954-es diadal mennyire meghatározó a német labdarúgásban, ugyanis az ezt követő három világbajnoki cím egyike sem kapott önálló kiállítási területet. Az 1974-és az 1990-es siker egymás mellett, gyakorlatilag közös platformon van megjelenítve a „nemzeti csapat nagy pillanatai” nevet viselő tárlatszekcióban, míg a 2014-es cím a 2006-os rendezéssel együtt kapott helyet, az évszámok, eredmények és pályarajzok pedig egy közös falra, egymás mellé kerültek.

Azért ne gondolja senki, hogy itt elhanyagolásról lenne szó. A ’74-es és a ’90-es világbajnoki címet a német labdarúgás legnagyobb egyénisége, Franz Beckenbauer személye egyesíti: az előbbin csapatkapitányként, az utóbbin szövetségi kapitányként vezette diadalra a Nationalelfet. Ennek megfelelően a Császár külön részleget is kapott, a két világbajnokság eseményeit pedig külön-külön óriáskivetítőn, mennydörgő hanggal lehet újraélni, és természetesen itt is központi elemként jelennek meg a legendássá vált relikviák és felszerelések – köztük Gerd Müller Münchenben viselt vagy az olaszországi világbajnokság döntőjéről Diego Maradona és az őt német juhászkutyaként őrző Guido Buchwald meze.

Ugyanilyen becsben tartják Mario Götze tizenkilences mezét, amelyben csereként beállva eldöntötte a 2014-es világbajnokság döntőjét a Messivel felálló Argentína ellen, megszerezve a negyedik csillagot is a nemzeti csapat címere fölé. A brazíliai világbajokság fináléjának pillanatait is vissza lehet nézni saját ülésekkel ellátott monitorokon, miként egy hatalmas labdára vetítve és a plafonon végigfutó ledes kivetítőn, csakúgy, mint a 2006-os, német rendezésű világbajnokság emlékezetesebb momentumait. Nyugat-Németország ugyan már rendezett egy vébét 1974-ben, de az újraegyesített nemzet 2006-ban láthatta először vendégül a világot, és noha csak a bronz­érmet szerezte meg a házigazda, a németek ugyanolyan becsben tartják az eseményt, mint a saját győzelmükkel záruló tornákat.

A világbajnokságokhoz mérten egy kicsit talán tényleg visszafogottabb az a részleg, amelyben az Európa-bajnoki győzelmeket mutatják be, pedig ezekből is akad három. Az 1972-es, az 1980-as és az 1996-os siker közül érezhetően az utóbbit érzik a legfontosabbnak, megint csak azért, mert ezt már egyesített Németországként érték el – nem véletlen, hogy a részleg központi helyén Oliver Bierhoff húszas számú meze díszeleg, amelyben az angliai torna döntőjében, csereként beállva két gólt szerzett Csehország ellen.

Az „első félidőről” lift visz le a „második játékrész” emeletére, amely elsősorban a német klubfutballnak állít emléket. A szintet egyértelműen a Bundesliga története uralja, gyakorlatilag befogadhatatlan mennyiségű adattal, látnivalóval és emlékkel. Központi elemként egy tízperces, 360 fokos kivetítőn nézhető történeti kisfilmet vetítenek, amelynek főszereplője nem a német bajnokság valamelyik klasszisa – Helmut Rahn, Uwe Seeler, Franz Beckenbauer, Günter Netzer vagy Robert Lewandowski –, hanem az a kisgyerek, akit az édesapja azért vitt el a stadionba, mert korábban őt is az édesapja vitte ki a meccsekre.

A klasszisoknak persze így is megadatik a dicsőség. A „hírességek csarnoka” gyakorlatilag egy kaleidoszkópba oltott labirintus, amelyben a szemlélőnek esélye sincs befogadnia a teljes névsort, és voltaképpen egyetlen érzet kiváltása a cél: ez a világ egyik tehetségekben leggazdagabb futballkultúrája. A falakon kis pontokból megalkotva úsznak fel és le a futball-legendák arcképei, a neveikből játékosok formálódnak, a szédületet pedig az teszi teljessé, hogy a szomszédos tükrös teremben óriáskivetítőkön mutatják be a nagyok között is a legnagyobbakat.
És amikor az ember azt hiszi, hogy a káprázatot nem lehet fokozni, akkor jut csak el a „Schatzkammerbe”, azaz, a „kincstárba”, ahol magasztos csendben gyönyörködhet a német labdarúgás csúcstrófeáiban. Jóllehet csupán hét tárgyról van szó, ám ez az a kategória, amit nem kell megmagyarázni, mert önmagáért beszél: négy világbajnoki trófea és három Európa-bajnoki kupa ragyogja be a termet. Itt is földbe gyökerezett lábbal állnak az emberek, a gyerekek, de még a felnőttek is azt kérdezgetik, hogy tényleg azt látják-e, amit látni vélnek – ez a helyiség maga a csoda.
Nem véletlen, hogy a kincstár felett, a múzeum voltaképpen utolsó részlegében a közönség egy pisszenés nélkül hallgatja és nézi végig a négy világbajnoki cím rövid történetét, amelyet egy háromdimenziós technikával megcsinált kisfilmen Leroy Sané, Thomas Müller, Joachim Löw, Philipp Lahm, Lothar Matthäus, Paul Breitner, valamint a digitálisan feltámasztott Sepp Herberger mesél el.

És az sem véletlen, hogy amikor a két félidőt követően a látogatók lemennek a „hosszabbításra”, ahol babzsákokon heverészve csodálhatják meg a labdarúgás és a művészet valóban művészin megvalósított kapcsolatát egy zenés installáció keretében, nemcsak megakad a szemük az installációban felvillantott Happel-mottón – amely egyébként az egyik falra öles betűkkel is fel van írva –, hanem már teljes szívükből magukévá is teszik.

„Minden futball nélküli nap elvesztegetett nap.”

Németország történelme nemcsak dicsőséges, hanem szomorú eseményekkel is tarkított. A németek ugyanakkor igyekeztek megtanulni a történelmi leckét, hogy a sötét múltat nem a szőnyeg alá kell söpörni, hanem szembe kell vele nézni, és ez a mentalitás a Futballmúzeumban is tetten érhető, ahol a legnagyobb sportági hősök mellett megemlékeznek az elveszett héroszokról is. Elsősorban a nácizmus vérzivataros időszakából, amikor ezrek váltak nemtelen kisajátítások, jogfosztások és nagyon sokszor gyilkosságok áldozataivá. Zsidó származású vagy a velük együttműködő labdarúgók, klubalapítók, sportújságírók, játékvezetők és egyszerű szurkolók tapasztalták meg az ordas rezsim kegyetlenségét. De ugyanez a szembenézés kellett ahhoz is, hogy a tárlat megemlékezzen Daniel Nivel francia csendőrről, akit az 1998-as vébén német huligánok támadtak meg. A támadás következtében Nivel hat hétig feküdt kómában, és ugyan nem halt bele a sérüléseibe, de maradandó károsodásokat szenvedett. Szintén a csendes hősök között kap helyet a kiállításon Lotte Specht, aki 1930-ban alapította meg az első német női labdarúgóklubot, amely ugyan az óriási társadalmi ellenszélben csak egy évet élt meg, és gyakorlatilag közröhej tárgyává vált, de ma már a szakág 1970 utáni felemelkedésének egyik megalapozójaként tekintenek rá. A valóban fajsúlyos esetek után/mellett szinte magától értetődő, hogy a német válogatott pályán elszenvedett kudarcai is megjelennek a múzeumban: Geoffrey Hurst 1966-os híres „fantomgólja” a Wembley-ben rendezett vb-döntőn, vagy az 1970-es mexikói világbajnokságon az Olaszország elleni elődöntő drámai hosszabbítása, amely öt gólt hozott, óriáskivetítőkön tekinthető meg.

Mai gondolkodásunk szerint már teljesen magától értetődőnek vesszük, hogy a női labdarúgás is megjelenik egy a sportági történelmet és sikereket feldolgozó tárlatban. Az igazság azonban az, hogy a szebbik nem számára igen rögös út vezetett odáig, hogy a be- és elfogadónak számító Németországban futballozhasson, és meglepően sokáig kellett küzdenie azért, hogy a jogait intézményesíthesse. A XXI. században már könnyű büszkélkedni a német női labdarúgás sikereivel, amelynek fő mozgatóerejét a válogatott eredményei alapozzák meg. Ha kizárólag a mérföldkőnek számító dátumokat vizsgáljuk meg, olybá tűnhet, hogy az úttörők közé tartozik a helyi női futball, a nemzeti csapat ugyanis már 1989-ben Európa-bajnoki címet szerzett a saját rendezésű tornán, akkor még Nyugat-Németországként, de két évvel később már az egyesített Németország ülhetett fel a kontinens trónjára. Kétségtelen, hogy ez az időszak döntő lökést adott annak, hogy a női futball egyre nagyobb társadalmi elismerésben részesüljön, és sohasem látott magasságokba jusson. Ennek eredményeképpen a Német Futballmúzeumban a hölgyek ma már külön részleget kapnak, a vitrinekben pedig két világbajnoki és nyolc Európa-bajnoki trófea sorakozhat az olimpiai aranyérem mellett (képünkön balról jobbra Nadine Angerer kapus, Sylvia Neid szövetségi kapitány és Birgit Prinz csapatkapitány a 2007-es vb-trófeával). Mindazonáltal a közelmúlt és a jelen sikerei mellett a tárlat a nehéz kezdetekről is beszámol, Németországban ugyanis egy ideig szinte gyalázatos módon kezelték a női futballt. A labdarúgó-szövetség 1955 és 1970 között konkrétan betiltotta a női labdarúgást, amelynek társadalmi elfogadottsága a későbbi években is csak csigalassúsággal kezdett megvalósulni. Ma már megmosolyogjuk, de az előző évszázadban nemegyszer jelentek meg olyan szalagcímek az újságokban, mint a Bildben, miután a szövetség ismét engedélyezte a nők számára a labdarúgást: „Ha a feleségem futballozik, elválok” – idézte a lap Uwe Witt férfi labdarúgót.