Rácz László az ukrán reményekről és a válogatott küldetéséről

– Hol van, hogy van?
– Kárpátalján, a Munkács Futball Akadémián dolgozom szakmai koordinátorként. Itt viszonylagos nyugalomban telnek a napok. Zajlanak az edzések, az utánpótlástornák, kevésbé érzékelni az országban dúló harcok hatását.

– Lelkileg miként viseli az orosz–ukrán háborút?
– Nehezen. Idegeskedik az ember, állandó a bizonytalanság.

– Tavaly bejárta a sajtót a hír, hogy a munkácsi járás más közintézményeihez hasonlóan leszerelték a Dercenben működő Munkács Futball Akadémia magyar nyelvű információs tábláit. Azóta visszatették?
– Vissza. Kellemetlen ügy volt. Ez politika, nem is szeretnék belefolyni.

– Vannak az akadémián kárpátaljai magyar növendékek?
– Kevesen. Igyekszünk a legtehetségesebbeket összegyűjteni, a szűk régió mellett messzebbről is kerülnek ide fiatalok.

– Milyen nyelven tartják a tréningeket?
– Ukránul. Az edzők és a játékosok túlnyomó többsége is ukrán.

– Szerepel még a Dinamo Kijev öregfiúkban?
– Én mostanában elmaradoztam, de a csapat működik, időről időre fellép.

– Tartja a kapcsolatot kijevi játékostársaival?
– Hogyne.

– Mit mondanak a fővárosi helyzetről?
– Nem könnyű. Rendszeresek a bombázások, a légiriadók. Van, hogy naponta kétszer-háromszor is le kell menekülni az óvóhelyre. Máshol sem egyszerű. A legtöbbet Igor Belanovval beszélek, ő Odesszában él.

– Milyen várakozással tekint Ukrajna a válogatott Eb-szereplése elé?
– Nagyon bíznak az emberek a csapatban. Magam is azt gondolom, hogy Belgium mellett az ukrán válogatott esélyes a csoport első két helyének valamelyikére, Szlovákia és Románia talán hátrébb van valamennyivel. Jobbnak tartom a mai ukrán együttest, mint az előző Eb-n szereplőt, és az is sokat számít, hogy a játékosok jelentős része külföldön játszik.

– A hazai bajnokság a háborús helyzetben nem is igazán vonzó, a légiósok száma érthető módon megcsappant. Miként zajlanak a mérkőzések a harcok árnyékában?
– Van, hogy üres stadionban, máskor korlátozott nézőszámmal. A bajnok Sahtar Doneck Lvivben játszotta a bajnokijait, a Rinat Ahmetov tulajdonában lévő klub sikeréhez kellett az anyagi háttér is. Képes annyi pénzt fizetni, hogy a háború ellenére megtartsa a braziljait.

– Miután Ukrajna kijutott a németországi Eb-re, Szerhij Rebrov szövetségi kapitány a sikert a szurkolóknak, az országnak és az ukrán emberek szabadságát védelmező katonáknak ajánlotta. Érzékelni az ukrán Eb-rajt előtt, hogy a nemzeti csapat szereplése a futballpályán túlmutató üzenettel is szolgál?
– Egész Ukrajnának sokat jelent most a válogatott, a sikerek segíthetnek enyhíteni a hétköznapok nehézségeit, hatásukra kicsit mindenki jobban érezheti magát. Azok is, akik a fronton harcolnak, és onnan követik nyomon a meccseket. Ugyanez fordítva is érvényes, a hátország figyelme, támogatása a játékosoknak hasonló ösztönzéssel szolgál.

– Mire számít, miként fogadják az ukrán csapatot az európai futballközegben, a németországi stadionokban?
– Szimpátiával, hiszen az egész világ tudja, mi történik Ukrajnában. Ezért is bízik benne az ország, hogy sokáig eljut a válogatott.

– Az idei aligha a szurkolói zónák, tömeges meccsnézések Eb-je lesz.
– Otthon nézik majd a kontinenstornát az emberek, vagy ha van tévé, akár óvóhelyeken. Szükség esetén esetleg telefonon, hiszen Kijevben például olyan is gyakran előfordul, hogy három-négy órára lekapcsolják az áramot.

– Mit vár a magyar válogatottól?
– Az Izrael elleni felkészülési mérkőzés alapján biztatóak voltak a kilátások, a Svájc elleni csoportmeccs csalódást keltett. A skótok ellen reménykedem a győzelemben, és bízom benne, hogy az elrontott rajt dacára sikerül kiharcolni a továbbjutást.

– A kárpátaljai magyarok csapatválasztása egyértelmű?
– Nem tudom, ki hogy áll a kérdéshez, az én tapasztalatom szerint azért a magyarok a magyar válogatottnak szurkolnak. Akkor is, ha a háborús helyzetben átérzik az ukrán válogatott mérkőzéseinek tétjét is.

Az Európa-bajnoki ezüst felemás csillogása

Az 1988-as nyugat-németországi Európa-bajnokságon a Szovjetunió válogatottja ezüstérmet szerzett. Rácz László, a Valerij Lobanovszkij szövetségi kapitány vezette csapat középpályása, a Dinamo Kijev akkor 27 éves játékosa így emlékszik a 36 évvel ezelőtt történtekre: „A hollandokkal játszottuk a csoportban az első mérkőzésünket, és akkor úgy éreztem, mi jobban tartunk tőlük, mint ők tőlünk. Talán ennek is köszönhető, hogy a gólommal egy nullára legyőztük őket. A döntőben már fordítva volt, inkább ők féltek tőlünk – erre mi kaptunk ki kettő nullára. Hazaérve ünnepeltek minket, és ha a torna előtt megkérdezik tőlünk, mi is elégedettek lettünk volna a második hellyel. Így azonban, hogy egy lépésre voltunk az arany­éremtől, mégiscsak csalódottak voltunk az elszalasztott lehetőség miatt.”