Melyik volt a labdarúgó Eb-k első „légióscsapata”?

Ma már elképzelhetetlen egy-egy nagy torna válogatottja idegenlégiósok nélkül, még Észak-Korea és Kína sem utazott ki légiósok nélkül a világbajnokságra legutóbbi szereplésük alkalmával – de az első Eb-kre nagyon kevés légióst válogattak, válogathattak be.

Az első kontinenstorna négyes döntőjében az UEFA és az RSSF adataira támaszkodva egyetlen légióst sem találhatunk, nyilván 1960-ban a szovjet, a csehszlovák és a jugoszláv válogatottnál ez igencsak elméleti lehetőség volt. Négy évre rá a spanyol Luis del Sol a Juventus, honfitársa, Luis Suárez az Internazionale csapatától érkezett, de csak utóbbi lépett pályára – ez egyrészt azért fontos, mert így az aranylabdás játékos lett az az Eb-k első légiósa, másrészt azért érdekes, mert a következő légiós majd csak 1976-ban szerepel! A hollandoktól Johan Neeskens és Johan Cruyff az FC Barcelona, Johnny Rep a Valencia, Rob Rensenbrink és Jan Ruiter az Anderlecht klubházába kapott meghívót, a jugoszlávoktól a vasfüggöny réseinek tágulásával Enver Hadzsiabdics (Charleroi), Joszip Katalinszki (Nice), Danilo Popivoda (Eintracht Braunschweig), Branko Oblak (Schalke) és a nagy Dragan Dzsajics (Bastia) is „a szakadék felé szaladó Nyugatról” érkezett.

A viszonyítás kedvéért az első világbajnokságon, 1930-ban csak két csapatban volt légiós: Perunál egy, a jugoszlávoknál három. 

Az 1980-as Eb-n sem volt összesen egycsapatnyi légiós, de a hollandok csapatkapitánya, Ruud Krol Kanadából utazott haza a tornára, ugyanis a Vancouver Whitecapsben kereste a kenyerét. 

1984-ben aztán megtört a jég: a dánok nem kevesebb mint 14 légióssal érkeztek a tornára, azaz nemhogy egy kezdőt ki tudtak volna állítani „vendégmunkásokból”, de még az akkor engedélyezett két cserén felül is maradt egy légiós – nem mellékesen maga a dán szövetségi kapitány, Sepp Piontek német, pontosabban nyugatnémet volt.

Piontek volt az első, aki nem a saját országát vezette egy Eb-n, némi megszorítással, ugyanis a spanyolokat 1980-ban Kubala László irányította, aki ugyebár volt játékosként csehszlovák, magyar, spanyol és katalán válogatott, de az Eb idején már spanyol állampolgár. 

Ezen a tornán robbantak be a köztudatba a „dán dinamitok”: a dán futballban a hatvanas években elkezdett modernizációs folyamat eredményeként a topligában játszottak a legjobbak. A védelembe Ole Rasmussen a Herthától, Sören Busk a Genttől, a nagy Morten Olsen a fénykorát élő Anderlechttől, Ivan Nielsen a Feyenoordtól érkezett; a középpályára Sören Lerby a Bayern Münchentől, Jens Jörn Bertelsen a belga Seraingtől, Jesper Olsen és Jan Mölby az Ajaxtól, John Lauridsen az Espanyoltól, Michael Laudrup a Laziótól, Frank Arnesen az Anderlechttől; a támadósorba Preben Elkjaer Larsen a Lokerentől, Klaus Berggreen a Pisától, Kenneth Brylle az Anderlechttől.

1984 nyara az Eb-győztes franciák mellett a dánokról is szólt: hátul a rutinos, többnyire már harmincon felüli védők, középen a kreatív Arnesen, M. Laudrup duó (előbbi lett a torna ezüstcipőse), az ördöngös Jesper Olsen és a mára kissé elfeledett, aranylabdás Allan Simonsen, elöl a lendületes ék, Elkjaer Larsen… Remek csapat volt! Ekkor alapozták meg a dán dinamitok legendját, még ha az elődöntőben végül ki is kaptak a spanyoloktól, tizenegyesekkel. 

Az utolsó körben a torna bronzcipőse, Eljkaer Larsen hibázott.

Apropó, légiósok: a dánoknál ugyebár a 20-as keretben 14+1 légiós volt, az összes többi csapatban összesen öt (Jean-Marie Pfaff – Bayern München, Ludo Coeck – Internazionale, Michel Platini – Juventus, Szafet Szusics – PSG, Uli Stielike – Real Madrid). 

Megelőzték a korukat.