Áldozatkeresés helyett – Ballai Attila publicisztikája

A NÉLKÜLEDBŐL „NÉLKÜLÜNK” LETT, de ezt már nem dalolja a magyar tábor, csupán kényszerűen nyugtázza, hogy számunkra véget ért a németországi labdarúgó Európa-bajnokság. Csapatunk győzelemmel búcsúzott, a rendes játékidőket tekintve tizennégy világverseny – kilenc vb és öt Eb – során először (az 1964-es Eb bronzmeccsén hosszabbításban vertük meg a dánokat), emellett vasárnap lépett pályára utoljára, de csupán három napra rá, szerda éjszaka esett ki. Ez a duplán különleges helyzet sokak számára lehetőség arra, hogy a faramuci lebonyolítás vagy az utolsó fordulót „ellazsálók” áldozataként tüntesse fel nemzeti együttesünket; mások szerint a saját kardunkba dőltünk. Ezért haladjunk sorjában, a végére hagyva az alapkérdést: áldozatok vagyunk-e egyáltalán?

Kezdjük a huszonnégyes formulával, amelyből úgy alakult ki a kieséses nyolcaddöntő, hogy a hat csoportharmadik közül négy folytathatta a játékot. A mieink ebben az összevetésben ötödikként zártak – éppen úgy, mint az 1986-os vb-n –, ami habitustól függően az elkeseredés, a düh, az elátkozottság érzését mélyíthette. Meggyőződésem, hogy igazán korrekt és gördülékeny szisztéma csupán akkor működik, ha a résztvevők száma a kettő hatványa, azaz 4, 8, 16 vagy 32. Nem véletlen, hogy maga az Eb is végigjárta az első három fázist, de egy idő után a tizenhat csapat túl kevésnek bizonyult, a harminckettő pedig túl soknak tűnik. A mostani köztes megoldás viszont a manipuláció táptalaja. Ettől persze még a huszonnégyet is lehetne nyolc hármasba vagy négy hatosba rendezni, és ha előbbiből az első-második, utóbbiból az első–negyedik helyezettek mennének tovább, minden a pályán, szemtől szemben dőlne el. De a kiesésünket ne erre a kétségtelen anomáliára fogjuk. Az angolok az 1982-es, szintén 24 csapatos vb-n veretlenül, három győzelemmel, két döntetlennel, 6–1-es gólkülönbséggel pottyantak ki. Az a méreg, nem az egy győzelem, két vereség, 2–5.

Amivel még mindig továbbjuthattunk volna, ha az angolok nyernek a szlovénok ellen, vagy a portugálok nem kapnak ki a grúzoktól. Két papírforma, egyik sem jött be. Egyesek fel is róják a két esélyesnek, hogy nem segítettek nekünk. Csakhogy miért tették volna? Saját érdekeik mentén haladtak. A magyarok sem léptek soha úgy pályára, hogy na, most majd segítünk az angolokon vagy a portugálokon. Vagy bárkin. A sport ősi igazsága: ha létezik egy mérkőzésen olyan eredmény, amely mindkét félnek megfelel, az általában meg is születik. Persze egy harmadik (negyedik) közvetve érintett kárára. Az angolok a szlovénokkal, a románok a szlovákokkal kötöttek meg nem támadási szerződést, és kéz a kézben besétáltak a tizenhatba, a portugálok meg kivettek egy extra szabadnapot, amit a grúzok köszöntek szépen.

Még csak azzal se áltassuk magunkat, hogy iszonyatos balszerencsénk volt.

Egyetlen sikerünket a 100. percben csikartuk ki. Amúgy is sok gól esik az utolsó vagy azutáni pillanatokban, amiben némelyek őrült drámát látnak. Szerintem ellenben ez majdnem törvényszerű. Az egyik félnek ugyanis nem kedvez az eredmény, ezért kockáztatni, rohanni, tíz, esetenként tizenegy emberrel támadni kezd. Az 1870-es évek brit futballja köszön vissza a harmadik évezred felkészültségével. Jön is a gól. Ha aztán az aktuális állás senkinek sem jó – lásd a magyar–skótot –, még inkább jön. Ezúttal mi lőttük, mint ahogyan kaphattuk is volna. Akár korábban is, ha befújják Willi Orbán ellen azt a nehezen elnézhető tizenegyest. Azért ezt se feledjük. Mert bár Csank János frappáns és jellemző aforizmájával a lesgólt mindig kapjuk, sohasem rúgjuk, az Eb-n nemcsak a javunkra, hanem ellenünk is maradt el jogos büntető. Másrészt ahhoz, hogy a végére így is legyen esélyünk, az is kellett, hogy a horvátok kétszer is hiába vezessenek a 90. percben, egyszer se nyerjenek, és hogy a szlovénok ellen ugyancsak időn túl egyenlítsenek a szerbek. Ha mindez nincs, nem is álmodhattunk volna róla, hogy három ponttal, mínusz hármas gólkülönbséggel nyolcaddöntőbe kerülhetünk.

Ezzel saját házunk tájára érkeztünk. Válogatottunk sorozatban a harmadik Eb-re jutott ki, és talán egyetérthetünk abban, hogy az előző két alkalommal, 2016-ban és 2021-ben erőn és képességeken felül teljesített. Ebből többen arra következtettek, hogy ez már mindig így marad. Én a valószínűség-számítás törvénye alapján az ellenkezőjére. Hiszen, ha háromszor feldobunk egy pénzérmét, és az első két kifejlet fej, a harmadik inkább írás lesz. Az is lett.

Önmagában az Eb-részvételünk már nem csoda. Mind a hét szomszédunk ott volt Németországban, sőt négy ott is van, ők nyolcaddöntősök. Mi nem, de lehettünk volna. Előzetes esélylatolgatásom a Nemzeti Sportrádióban úgy szólt, kétszer nem nyerünk, az túl szép lenne, de négy pont megszerezhető. Ha kikapunk a németektől, akkor három a skótoktól, egy a svájciaktól. Utóbbin buktunk el. Együttesünk hat félidőből egyszer mutatott elfogadhatatlan, érthetetlen teljesítményt, sajnos éppen az elsőn. Ez meghatározta a folytatást. Annak számszerűségét és lelkületét egyaránt. Marco Rossi szövetségi kapitány utóbb be is vallotta, hogy a viadal egyetlen percét sem élvezte. Gondolom, ezt a játékosok is érzékelték. Ettől még tették a dolgukat, de róluk sem sugárzott a szent félőrület. És annyira nem extraklasszisok, hogy rutinból hozzanak egy Eb-t. Hiányoztak is a kiugró egyéni teljesítmények, miként a korábbi, csapatként működő, önbizalmat, hitet adó, gólveszélyeket teremtő automatizmusok is. Például a rögzített játékhelyzeteknél; ez volt az egyik fő fegyverünk, most el se vittük a csatába.

Részben Szoboszlai Dominik miatt nem. Mint kiderült, végig sérüléssel bajlódott, de nekem úgy tűnt, picit sebzett a lelke is. A skótok feletti diadal utáni nyilatkozata egy megfontolt, higgadt, érett csapatkapitányé volt – de semmiképpen sem egy önfeledt, boldog emberé. Ennek az okát nem ismerem. Talán az elmúlt években őt elborító szeretetcunami után ahhoz képest beállt apály bántja? A legdinamikusabb és legszenvedélyesebb mozdulata az volt, amint Varga Barnabást segítendő, berángatta a ­hordágyat a pályára. (Ezt a témát ne nyissuk meg, de riasztó volt látni, hogy az egészségügyi személyzet nyilván az előírásoknak megfelelően jár el, mármint pepecsel, ahelyett, hogy minden eszközzel a lehető leggyorsabban életet mentene.)

A Varga Barna állapota iránti néhány perces iszonyatos kétség és aggodalom mindenkit rádöbbenthetett arra is, hogy a közelmúltban általam is idézett Bill Shankly-tézis, amely szerint a futball nem élet-halál kérdése, hanem sokkal fontosabb annál, poénnak jó, de valóságtartalma nulla.

Ez a felismerés is segíthet helyén kezelni a magyar csapat értékelését. Nem a kommentelőknek, őket tekintsük külső adottságnak. Marco Rossi szövetségi kapitánynak sem kellene tizedannyi energiát sem fordítani rájuk, már csak azért sem, mert úgy vélem, az elmúlt két hétben kissé sokat foglalkozott nem kifejezetten kapitányi kompetenciákkal és fajsúlyú ügyekkel. Pedig nyelvünk ismeretének hiánya megóvhatná mindettől, ha nem súgnának neki. Ez azonban megint más téma, majd ezt is megnyitjuk, ha a „Maestro” lesz a fő irány.

A média bizonyos szegmensei viszont hivatalból is ügyelhetnének arra, hogy mederben tartsák az indulatokat, érzelmeket, és rövid távú haszonért – kattintások – ne áldozzák fel a tényeket. Azt, hogy vannak, sőt mindig többségben vannak átlagos mérkőzések, produkciók, események, játékosok, és nem kell feltétlenül a szélsőség felé kilengve csodáról, bukásról, heroizmusról, szégyenről, csalásról beszélni.

Mindezek után és szellemében hadd tegyek fel és válaszoljak meg legalább magamnak, a saját ítéletem szerint néhány alapkérdést. Áldozat volt a magyar válogatott az Eb-n? Nem. Elfogadhatóan teljesített? Igen. Hősiesen állt helyt? A skótok elleni utolsó negyedórától eltekintve nem. Többet érdemelt volna? Nem. Szégyellje magát hát mindenki, akin bármi is múlott? Végképp nem.

Egy szemléletes kép szerint csapatunk vasárnaptól szerdáig három napot töltött a purgatóriumban, arra várva, hogy a menny vagy a pokol felé indulhat majd. Csakhogy ez nem igaz. A fiúk egyszerűen hazajöttek. Menny és pokol között félúton vannak, itt is kell maradniuk, két lábbal a földön. Mert itt akad teendőjük. Nem is kevés.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!