A maradiság fogságában – Malonyai Péter publicisztikája

Rengeteg a meccs – az Európa-bajnokságon is. Amire végére érünk az idei nagy futballtornának, ötvenegyen leszünk túl, így nem ígérhetem, hogy mondjuk fél esztendő múlva valamennyire emlékszem majd, aki képes rá, övé minden tiszteletem.

Ugyanakkor már eddig is voltak olyan jelenetek, amelyek biztos, hogy megmaradnak bennem, pedig nem cselekről, gólokról, nagy mentésekről szóltak, hanem arról hogy – emberek vagyunk.
Persze hogy Szoboszlai Dominik kívánkozik az élre, jelesül az, hogy amikor legördült a függöny a dráma után, Varga Barnabás 19-es mezét felöltve hajolt meg a publikum előtt. Az előzmények ismertek, a rögtönzött tapsrend pedig nekem többet elmond a csapatkapitányról, mint akárhány csel, lövés, gól a múltban és a jövőben. Ugye, nem kell magyaráznom, miért?

De ott van Cristiano Ronaldo is. Vezető hír volt, hogy a törökök elleni meccsen (3–0), nem lőtt ziccerben, hanem Bruno Fernandeshez passzolt, ám nagyobb tett volt az első portugál gól előtti alakítása. Amikor látta, hogy Bernardo Silva lövőhelyzetbe került a tizenhatosnál, földre vetette magát a török kapu előtt, még hempergett is egyet, nehogy elakadjon benne a labda. Nem akadt el, ezzel lett 1–0.
Tudom, az ilyen jelenetek nem viszik előre az egyre inkább mechanikus futballt, ám vesztébe rohanó világunkban adnak némi reményt arra, hogy nem tűnt el minden, ami nem forintosítható. Nem tagadom, javíthatatlan álmodozó vagyok, örülök, ha egy-egy momentum túlmutat önmagán, hiszek az érzelmekben. Előttem egy hollywoodi tucatfilm, a nép egyszerű gyermekei küzdöttek a gaz, falujuk erdőit kiirtani szándékozó nagytőke ellen, s amikor jött a vásznon egy szívszaggató nagytotál, odasúgtam a páromnak, hogy még csak az kéne, hogy egy magányos kutya átballagjon a színen. Átballagott. Én pedig megrendültem, ahogy az alkotó akarta. De Lassie kalandjait sem néztem szívesen a lányaimmal, mert a sorozat lényege szerint a csodaszép kutya rendre bajba került. Tudtam, hogy főhősként meg kell menekülnie, meg ez a film lényege, mégis.

Nem vagyok e világra való – mondhatják, meglehet. Ráadásul az általam nagyra (ha megengedik: legtöbbre) becsült sportközgazdásztól, Dénes Ferenctől tudom és értem is, hogy a futballromantikusok kora lejárt. Az elvi és a morális következetesség valahol a 20. század végén elveszett. Még úgy is, hogy a mostani Európa-bajnokságon a legkisebb királyfik, a legfiatalabb pásztorgyerekek is jelezhették, még léteznek, gondoljunk az albánokra, a szlovákokra, a szlovénokra vagy a grúzokra. A végén a nagyok majd mosolyogva barackot nyomnak a fejükre („Jól van, öcsi, ügyes voltál…!”), és ennyi.
Ami a romantikát illeti, akad félreértés körülötte. A 18–19, század fordulóján született, a kiábrándultság, az illúzióvesztés szülte, köszönhetően annak is, hogy eltűnt a felvilágosodás optimizmusa, a hűvös ész, a mindenekfelett álló ráció pedig nem hozott megoldást. Kalandok, érzelmek, képzelet, szövevényes cselekmény – hogy csak az irodalmi vonulat jellemzőit említsem, mindenesetre mára annyi maradt belőle, hogy ha az okoskodók meglátnak, lefotóznak (szelfi… brrr…!) egy szép tájat, máris jön: milyen romantikus. Pedig a táj az a természet, a valóság, önmagában nem lehet romantikus.
De a futballban is él a közhely. Például a grundoknál. Ifjabb újságíróként szívesen hallgattam a nagy öregeket, szerencsére sokan megtiszteltek azzal, hogy meséltek nekem, Bukovi Mártontól kezdve Baróti Lajoson át Albert Flóri felejthetetlen generációjáig. Persze hogy előkerült a rongylabda, a szétrúgott egyetlen pár cipő, a mezítlábas futball, a királydinnyétől szabdalt láb, a földre tett kabátok alkotta „kapufa”, ám ez még nem romantika, háttér. Érdekessé az tette, amikor megtudtam, hogyan csenték el a mama harisnyáját a rongylabdához, mit kaptak otthon a cipő tönkretételéért vagy azért, mert a kapufának letett kabátokkal odébb állt egy lesben álló csavargó. Vagy amikor a körfolyosós ház udvarán megjelent a labdatulajdonos, és fölfütyült a többieknek, hogy gyerünk a grundra.
Nekem már jobb volt. Kétféle nagyságban volt kapható a piros- vagy kék-fehér pöttyös gumilabda, a kicsi 20 forint volt, a nagy 37.50. Nem volt olcsó (ma: 2568, illetve 4800 forint), spórolni kellett hozzá a zsebpénzből. Ennek is megvolt a maga bája, de romantikával az pumpálta föl a labdát (képzavar, szándékos), ha átrúgtuk a szomszéd ház kertjébe, és nem kaptuk vissza, ne adj’ Isten kiszúrta a gaz bácsi, ha intőt kaptunk, mert az iskola udvarán játszottuk, vagy amikor visszaloptuk a labdát a pedellus, Géza bácsi fülkéjéből.

A romantikus lelket persze megerősítették a korabeli sportemberek kalandjai is. Például Szekrényessy Kálmáné (1846–1923), akit az első úszóként tartunk nyilván, de volt lapalapító, szerkesztő, az MTK egyik atyja, repülőgép-konstruktőr, ahogy az illendő volt all round sportemberként a korában. Ugyanakkor úgy tartja az emlékezet, hogy „népszerű sármőr, »férfiasan is tetszetős bronzzal bevont arczával«, kék szemével, »aczélos izmaival, dülledő mellkasával« köztudottan megmozgatta a gyengébbik nem szívét”.

Így aztán aligha csoda, hogy amikor 1880. augusztus 29-én – persze hogy fogadásból – átúszta a Balatont (Siófok–Balatonfüred, viharos, 15 fokos víz, 6 óra 45 perc), négy hölgy is harcolt a kegyeiért, ám ő egy ötödiket választott lángra gyúlva. Bizonyos Háczky Laurát, aki aztán nem kevés zűrzavar után inkább „a gazdagságot választotta a szerelem ellenében, Gothard Sándor tizenkilenc szobás kastélyát, Szekrényessy pesti lakása helyett”. Később elvált, de a bajnok akkor már nős volt, házassága pedig boldog.

Szép történet? Persze hogy az, még ha rengeteg ilyen eset lehetett akkoriban, mi csak azért tudunk róla, mert Szekrényessy a főhőse, akinél persze számított az úszás miatti hírnév – ilyesmi manapság is létezik, de nem lesz belőle történet, pláne maradandó. Egy éjszaka még a mai robogó világban is kevés hozzá (már bocsánat…).

Ahogy haladt előre a sportvilág a pénz teljes uralma felé, úgy került be a romantika fogalmába – a múlt. A brüsszeli kerékpárversenyről írta 1923-ban örömmel a Nemzeti Sport, hogy „még van annyi romantikája a sportközösségnek, hogy a hatnapos/kerékpárversenyekre ne csak vérszagra és a fogadások kedvéért jöjjön, hanem naivul, egyszerűen azért, hogy testedzést, küzdelmet lásson: l’art pour l’art.”

A Nemzeti Sport egyébként ostorozni is képes volt az érzelmeket, 1935-ben például a Ferencváros–Austria (4:2, 2:3) Közép-európai Kupa-elődöntő előtt. „Valami beteg romantika, mely saját gyengeségi tudatában mindig barátokat keres, sóvárog” – írta Hugo Meislre célozva, annak kapcsán, hogy sokan örültek annak, hogy KK-korifeusként azt javasolta, a csehszlovák Bruno Pfützner vezesse az Üllői úti meccset. Meisllel vigyázni kell! – sugallták elődeink, leszedve a keresztvizet azokról, akik örvendeztek. Pfütznerrel aztán nem volt baj.

Ahol mindig előkerül a romantika, az az FA-kupa. Az angolok több mint másfél évszázada létező sorozatáról joggal mondta 2021-ben a Leeds (Premier League) menedzsereként dolgozó argentin Marcelo Bielsa, hogy a kupa „romantikája a futball szépsége mellett, hogy nem mindig az erősebb csapat nyer”. Aztán kikaptak a negyedosztályú Crawley Towntól 3–0-ra, és kiestek.
Az újkori romantikus kalandok közé sorolom a hatvanas évek klasszikus bundáit is, amikor még a csapatkapitányok egyeztek meg és adták át egymásnak a pénzt, semmi nylonzacskó, mellékhelyiség, minden titokban is maradt.

De jöjjön némi vidámság a végére. A Vasas 2002-ben próbajátékra hívta a román Adrian Velceát, aki egyik pillanatról a másikra eltűnt a szálláshelyéről, a Fáy utcai faházból. Megszöktették – így a vélemény, mert a játékos a Videotonnal elutazott a poreci edzőtáborba. Végül a Vidinek sem kellett.

Ez azért sekélyesebb történet, mint Szekrényessyé, aki sármőrként sem szöktetett.

Lelke rajta – mondom megrögzött romantikusként.

Az önmérséklet is nagy kaland.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!