F1 75: Jim Clark körhátrányból állt az élre, mielőtt jött az utolsó körös dráma
Furcsa kettősség jellemezte az 1967-es F1-es idényt. A versenyeket uralta a Brabham-istálló, a világbajnoki címért az alapító Jack Brabham és új-zélandi csapattársa, Denny Hulme küzdött egymás ellen, de a Lotus az 1966-os visszaesése után már bontogatta szárnyait, sorozatban kilenc pole pozíciót szerzett meg Jim Clarkkal és Graham Hill-lel, no meg a Ford-Cosworth háromliteres DFV-motorjával (Mike Costin és Keith Duckworth projektjét a Ford pénzelte), amely ekkor jelent meg az F1-ben, és az 1970-es éveket uralva 1983-ig minden évben legalább két győzelemhez segítette csapatait.
Az első évben versenytávon még megbízhatatlan volt, így Clark hiába nyert vele négy versenyt is 1967-ben, ötször kiesett műszaki hiba miatt, míg Belgiumban két percig szerelték a kocsiját a futam közben, és úgy lett hatodik. És ott volt még a monzai Olasz Nagydíj is, amely élete egyik legnagyobb versenye volt, és karrierjét szimbolizálva utolsó körös drámában vesztette el a győzelmet…
Az esős monzai időmérőn Clark szerezte meg az első rajtkockát, de a rajtnál (amelyen először használtak lámpát) Brabham és a szintén saját gyártású autójával (Eagle-Weslake) versenyző amerikai Dan Gurney is megelőzte. Az élmezőny a szinte végig padlógázas monzai pályán a szélárnyékot használva szorosan együtt haladt, Clark a harmadik kör végén már vezetett. A nagy csatában átmenetileg Hulme is az élre állt, de Clark gyorsan visszavette az első helyet. Azután viszont ki kellett állnia a bokszba defekt miatt, és csak körhátrányban tudott visszatérni a pályára.
A január 2-án Dél-Afrikában kezdődő 11 futamos idény októberben Mexikóban zárult. A Brabham-istálló Monzában bebiztosította konstruktőr-vb-címét, és az is eldőlt, hogy Denny Hulme vagy Jack Brabham lesz a világbajnok – végül az új-zélandi nyert. Az F1-es idény két halálos áldozatot követelt, Lorenzo Bandini a Ferrarival Monacóban, Bob Anderson egy silverstone-i teszten Brabhammel szenvedett végzetes balesetet. A vb végeredménye: 1. Denny Hulme (új-zélandi, Brabham-Repco) 51 pont, 2. Jack Brabham (ausztrál, Brabham-Repco) 46 pont, 3. Jim Clark (brit, Lotus-Ford) 41 pont |
Elöl Hill, Brabham és Hulme maradt meg az élbolyból, mielőtt az új-zélandi motorhiba miatt kiállni kényszerült. Clark utolérte őket, de még mindig körhátrányban volt, és csapattársával, Hill-lel egymás szélárnyékát használva le tudták rázni Brabhamet. Olyan jól sikerült a közös taktika, hogy Hill jelentős előnyt szerzett, Clark pedig egymás után lehagyta a riválisokat. Éppen a harmadik helyezett John Surtees Hondáját érték utol. Amikor Hill Lotusa tönkrement.
Clark megelőzte Surteest, Hill kiesésével már a második helyen haladt, és nem lassított, utolérte Brabhamet is, és a körhátrányát ledolgozva az élre állt. Surtees közben hatalmas csatában volt Brabhammel a második helyért, ami az utolsó körben már a győzelemért folyt, Clark Lotusából ugyanis kifogyott az üzemanyag, és miközben lassan a cél felé csorgott, mindketten megelőzték, a Honda az utolsó kanyarban ment el a megcsúszó Brabham mellett, és kéttizedes előnnyel megnyerte a versenyt (a japán gyárnak ez volt az egyetlen győzelme konstruktőrként a 2006-os Magyar Nagydíjig).
Clark végül a harmadik helyen ért célba, élete versenye után nem ünnepelhetett győzelmet. Colin Chapman, a Lotus főnöke szerint ez a verseny a ritka alkalmak egyike volt, amelyen Clark a határon autózott, mert egyébként „fél gőzzel” is gyorsabb volt riválisainál.
OLASZ NAGYDÍJ
1967. szeptember 10., Monza
68 kör, 391 km
1. John Surtees (brit, Honda)
2. Jack Brabham (ausztrál, Brabham-Repco) 0.2 másodperc hátrány
3. Jim Clark (brit, Lotus-Ford) 23.1 másodperc hátrány
