F1 75: egy körön múlt Jim Clark címvédése 1964-ben Mexikóban

Az 1963-as söprés után 1964-ben ismét üldözte a balszerencse Jim Clarkot, aki hiába volt a leggyorsabb a mezőnyben, Lotusa rendre tönkrement a versenyeken. Háromszor bírta végig az autója, azokat a futamokat meg is nyerte (bár Belgiumban szüksége volt Graham Hill utolsó körös kiesésére), de képtelen volt olyan rendszerességgel gyűjteni a vb-pontokat, mint Graham Hill a BRM-mel és John Surtees a Ferrarival. Az idényzáró Mexikói Nagydíj előtt Hillnek 39, Surteesnek 34, Clarknak 30 pontja volt. Mivel a legjobb hat eredmény számított, Hill már csak úgy növelhette pontjai számát, ha legalább a harmadik helyen végez. Surteesnek amellett, hogy Hill lemarad a dobogóról, a második hely is elég volt a vb-címhez, míg Clarknak a győzelem mellett az kellett, hogy a ferraris legfeljebb harmadik, a BRM-es pedig negyedik legyen (hatan szereztek pontot 9, 6, 4, 3, 2, 1 rendszerben). S eközben a három csapat is harcolt a konstruktőr-vb-címért.

Enzo Ferrari vitában állt az olasz autós szövetséggel a 250LM típusú sportautójának versenyzési engedélyéről, ezért az olaszok piros festése helyett Luigi Chinetti észak-amerikai ferraris csapatának nevében indította autóit, a North American Racing Team kék-fehér színezésével.

Az időmérőt Clark zárta az élen, Surtees a negyedik, Hill a hatodik helyről indult – a skót számára kecsegtető volt a helyzet, de az 1964-es Lotusszal csak a leintéskor mehetett biztosra. A rajt után Clark magabiztosan vezetett, miközben a rajt pillanatában a védőszemüvegével babráló Hill visszacsúszott a 10. helyre, Surtees Ferrarijának motorja pedig nagyon csúnya hangot hallatva ki-kihagyott, így ő a 13. helyen zárta az első kört.

Clark magabiztosan vezetett, a hatodik kör végén már 7.5 másodperc volt az előnye Dan Gurney (Brabham) előtt. Az amerikai mögött messze lemaradva Hill a 12. körben feljött a számára nagyon fontos harmadik helyre, a de a másik ferraris, Lorenzo Bandini nem maradt le róla. Surtees viszont egyre távolabb került tőlük – mindkét riválisa előtte volt, elérhetetlen célnak tűnt a világbajnoki cím megszerzése.

A 31. körben, azaz majdnem féltávnál Bandini hátulról nekiment Hillnek, mindketten megpördültek, és a BRM kipufogója csúnyán meg is sérült, ki kellett állnia a bokszba, hogy levágják a csövek végét. Visszaesett, később újra a depóban járt, kétkörös hátrányba került a 11. helyen, egyetlen reménye a vb-címre riválisai balszerencséje volt. Csakhogy Surtees már a harmadik helyen haladt, Clark pedig továbbra is magabiztosan vezetett, és robogott a címvédés felé.

Csakhogy az 1964-es idény végén használt Lotus 33-as nem akarta, hogy Clark világbajnok legyen – nyolc körrel a vége előtt elkezdett folyni az olaj a motorból, Clark a hajtűkanyarban körről körre más ívet választott, és látta, hogy mindig ott van új olajcsík, ahol az előző körben kanyarodott. Csak reménykedhetett benne, hogy kibírja a végéig, de ahogy az utolsó kör elején elhaladt a célegyenesben, mindkét karját felemelve jelezte, hogy vége. A Lotus lelassult, majd megállt, Clark világbajnoki címe egyetlen körön múlt.

Az élre Gurney állt a Brabhammel, mögötte Bandini és Surtees sorakozott, de ahogy az olasz elhaladt Clark lelassuló Lotusa mellett, tudta, mi a dolga, és még a célvonal előtt elengedte maga mellett a gyorsaságimotoros-világbajnok (1956 és 1960 között különböző kategóriákban összesen hét, a királykategóriában négy vb-címet szerzett) Surteest, aki így a Formula–1-ben is felért a csúcsra. A mexikói közönség nagy része a beszámolók szerint nemigen értette, miért ünnepel jobban a második helyezett, mint a győztes, pedig a sportág történetének egyik legizgalmasabb vb-csatája zajlott a szemei előtt.

MEXIKÓI NAGYDÍJ
1964. október 25., Mexikóváros
65 kör, 325 km
1. Dan Gurney (amerikai, Brabham-Climax)
2. John Surtees (brit, Ferrari) 1:08.94 perc hátrány
3. Lorenzo Bandini (olasz, Ferrari) 1:09.63 p h.

Film a versenyről, benne Bandini és Graham Hill ütközésével