Kis túlzással fel is tehetnénk a kérdést, hogy ki emlékszik az 1979-es Francia Nagydíj győztesére, hiszen annyi minden történt a Dijon-Prenois-ba egy év szünet után visszatérő versenyt megelőzően és magán a versenyen is, hogy az olykor egy egész idényre elegendő témát biztosít. Hogy csak a legnagyobb durranást említsük: a Monacói Nagydíj után 1976 világbajnoka, James Hunt megunta, hogy versenyképtelen autóban ül – gyakorlatilag megcsömörlött a versenyzéstől –, s bejelentette, hogy visszavonul, így már a francia futamon sem áll rajthoz. Helyette a későbbi világbajnok Keke Rosberg érkezett a Wolf Racinghez. Nem Hunt volt az egyetlen nagy hiányzó a Francia Nagydíjon: Patrick Depailler egy sárkányrepülős balesetben mindkét lábát eltörte június elején, helyére pedig a belga veterán, Jacky Ickx ült.
A korábbi évekkel ellentétben 16 helyett csupán 15 verseny alkotta az idényt, miután a Svéd Nagydíjat nem rendezték meg, mert 1978 végén a két kiváló svéd versenyző Gunnar Nilsson és Ronnie Peterson is elhunyt, ezért az országban megcsappant az érdeklődés a sorozat iránt. A vb végeredménye: 1. Jody Scheckter (dél-afrikai, Ferrari) 51 pont, 2., Gilles Villeneuve (kanadai, Ferrari) 47, 3. Alan Jones (ausztrál, Williams-Ford) 40. Konstruktőrök: 1. Ferrari 113 pont, 2. Williams-Ford 75, 3. Ligier-Ford 61 |
A két évvel korábban forradalminak bátran, eladdig sikeresnek kevésbé bátran nevezhető turbómotorral a Formula–1-be betoppanó Renault istálló parádés időmérővel rukkolt ki a dijoni pályán, hiszen fennállása során első alkalommal sajátította ki az első rajtsort a csapat: Jean-Pierre Jabouille szerezte meg az első, René Arnoux a második helyet – a hazai közönség legnagyobb örömére. Hogy aztán ezt az örömöt a rajtnál rögtön el is rontsa a Ferrarival a harmadik helyről nekivágó Gilles Villeneuve, aki azonnal az élre ugrott.
Arnoux viszont nagyon elrontotta a startot, az első kör végén a kilencedik helyig csúszott vissza, ekkor tehát a legkevésbé sem volt benne a pakliban, hogy a végén kiélezett csatát vív majd a Ferrari kanadai pilótájával a második helyért. Főleg, hogy Villeneuve a verseny elején szépen elkezdte faképnél hagyni Jabouille-t, s eleinte úgy tűnt, könnyedén megszerzi karrierje negyedik futamgyőzelmét.
A futam felénél aztán kiderült, hogy a Villeneuve Ferrariján lévő abroncsok miatt egyelőre halasztani kell a negyedik ünneplést a dobogó tetején, gumijai ugyanis szép fokozatosan elkezdtek elkopni, és Jabouille utolérte, majd a 46. körben meg is előzte a kanadait – nem árulunk el nagy titkot, meg is őrizte az első helyet a leintésig. Mindeközben Arnoux a 15. körre már visszaküzdötte magát a harmadik helyre, majd az élen haladó duó után indult, s a futam végéhez közeledve meg is érkezett Villeneuve nyakára.
A verseny utolsó köreire viszont a gyorsasága mellett megbízhatatlanságáról is elhíresült Renault gyengélkedésbe kezdett, ezért Arnoux nem tudott a vártnak megfelelően simán elmenni a kanadai mellett. Így jöhetett létre minden idők legnagyobb csatája a második helyért: a kanadai és a francia körökön át előzték egymást, hol Villeneuve, hol Arnoux volt előrébb, olykor összeértek a kerekeik, néha pedig kitessékelték a másikat a pályán kívülre – a mai F1-es pilótákat a széltől is óvó szabályrendszerben egy ilyen, körökön át tartó csatát el sem tudunk képzelni, valószínűleg a párharcuk harmadik kanyarja után mindketten mehetnének vallomástételre a versenybíróság elé a futamot követően, végül mindketten büntetések sorát gyűjtenék be.
A főleg az utolsó két körre kiélesedő párharcot végül Villeneuve nyerte meg, az utolsó kanyarokban maga mögött tartotta Arnoux Renault-ját, így megszerezte a második helyet a karrierje során később hét futamot megnyerő francia kollégája előtt. Kettejük fantasztikus csatájának legnagyobb vesztese pedig nem más, mint a futamot teljes csendben megnyerő Jabouille, aki pedig önmagában is történelmi győzelmet aratott. Elsőként nyert turbómotoros autóval, az első Renault-győzelmet szállította, ami egyben az első francia motorgyártói siker is volt, ám ezek mellett először diadalmaskodott francia gumiszállító (Michelin) és üzemanyag-szállító (Elf) is, első alkalommal ért célba mindkét Renault ugyanazon a versenyen, és nem mellesleg először nyert francia pilóta az F1-ben Francia Nagydíjat – ám minderre az utolsó körök eseményei miatt alig-alig emlékszik valaki.
„Mindig is úgy tartottam, hogy Gilles a legjobb barátom a Formula–1 berkein belül – emlékezett vissza René Arnoux Méhes Károly Gilles Villeneuve-ről 2014-ben megjelent interjúkötetében. – Számomra ő egy igazi akrobata volt a kormánykeréknél. Minden kanyarban, minden alkalommal a határon autózott, és nem ismerte a veszély szó jelentését. Az a '79-es dijoni volt a világ legjobb versenye, nem kérdés. Csak Gilles és köztem történhetett meg, miután nagyon jól ismertük egymást. Igen, elég veszélyes volt, különösen amikor összeértek a kerekeink, de tudtam, hogy ellenőrzésünk alatt tartjuk a helyzetet. Szerettem volna másodikként végezni, de vacakolt az üzemanyag-befecskendezés, és attól féltem, hogy a célegyenes előtti nagy, emelkedős kanyarban nekiáll hezitálni az autó. Nyomtam, neki, de tulajdonképpen nem is az volt a lényeges, hogy hányadik helyen végzek, Maga a csata kettőnk között, az volt az igazi!”
A CSATA VILLENEUVE ÉS ARNOUX KÖZÖTT
FRANCIA NAGYDÍJ
1979. július 1., Dijon
80 kör, 304.08 km
1. Jean-Pierre Jabouille (francia, Renault) 1:35:20.42
2. Gilles Villeneuve (kanadai, Ferrari) 14.59 mp hátrány
3. René Arnoux (francia, Renault) 14.83 mp hátrány