Niki Lauda pályafutását a Mercedesnél elért sikerek tették teljessé

Az 1985-ös végleges visszavonulást követő években Niki Lauda minden energiáját saját légitársasága, a Lauda Air felvirágoztatásába fektette. Az 1979-es alapítás óta eleve sokat foglalkozott a céggel, ám mint a legtöbb vállalkozás esetében, a nagyobb sikerek csupán a tanulási fázis és a kezdeti lépések után jöttek. Ez épp egybeesett azzal az időszakkal, amikor az osztráknak már nem volt F1-es elfoglaltsága. A flotta gyarapodott, az úti célok száma nőtt, a vállalatot tőzsdére vitték, de a sors tragikus és drámai fordulatai ebben a közegben sem kímélték Laudát. Épp amikor úgy tűnt, hogy tényleg minden rendben és a jövő fényesen ragyog, 1991. május 26-án a légitársaság egy Hongkongból Bécsbe tartó repülőgépe Thaiföld felett lezuhant, a fedélzeten utazó mind a 223 ember halálát okozva. A tulajdonos a lehető leghamarabb a helyszínre sietett, ahol borzalmas látvány fogadta:

„Ez volt életem legszörnyűbb élménye, az 1976-os balesetem semmi sem volt ehhez a borzalomhoz képest. Mindenhol törmelékek, csomagok és az általam is jól ismert fedélzeti munkatársak személyes tárgyai. Ráadásul megjelentek helyiek, akik a holttestekről fosztogatták a gyűrűket, nyakláncokat, más ékszereket – szörnyű jelenet volt. Miután hazatértünk, rengeteg telefont kaptunk a hozzátartozóktól, akik mind ugyanazt akarták tudni: miért történt a baleset? El sem tudják képzelni, milyen keményen dolgoztam azért, hogy kiderüljön az igazság, már csak azért is, mert ha a Lauda Air hibázott, azonnal lemondtam volna.”

Rövid visszatérés a Ferrarihoz

Végül nyolc hónap kellett hozzá, hogy a minden részletre kiterjedő vizsgálatok alapján rájöjjenek, a Boeing 767-es tervezési hibája miatt utazási magasságon bekapcsolt a sugárfék, amely olyan hirtelen forgatta meg a gépet a levegőben, hogy a pilótának esélye sem volt reagálni. Bár egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem a légitársaság hibázott és hogy a baleset bármely vállalat kötelé­kében bekövetkezhetett volna, Laudát így is nagyon megrázták a történtek. Az élet azonban ment tovább, a sors pedig úgy hozta, hogy a háromszoros világbajnok szakértelmére ismét az F1-ben lett szükség. Mintha csak a történelem ismételte volna önmagát, húsz évvel azelőtti válsága után a Ferrari 1993-ban ismét a pragmatikus osztrák segítségét kérte, hogy ezúttal tanácsadóként próbáljon hozzájárulni a legendás alakulat sikereihez. A maranellóiak hasonlóan mély gödörbe kerültek, mint a Lauda érkezése előtti időszakban, amit jól mutat, hogy 1979 óta nem ünnepeltek egyéni világbajnoki címet. A régi harcostárs, Luca di Montezemolo némi szünet után 1991-ben elnökként tért vissza a csapathoz, és hamar felmérte, hogy a kaotikusnak ható brigádnak éppen olyan világos és kegyetlenül őszinte iránymutatásra van szüksége, mint amilyet Lauda nyújthat. Együtt döntöttek úgy, hogy Jean Todtot kérik fel csapatfőnöknek, majd a francia vezetővel közösen vázolták fel a koncepciót a kor legjobb versenyzőjének számító Michael Schumachernek, amely végül a Ferrari tragikus formája ellenére is elég vonzó volt a német sztárpilótának ahhoz, hogy 1996-ra Maranellóba tegye át székhelyét – az eredmény hat konstruktőri és öt egyéni vb-cím.

Kudarc a Jaguarnál, halványuló mítosz

Az alapok lefektetése után Lauda ismét elhagyta a csapatot, ám az F1-es boxutcát nem, mert a német RTL felkérését elfogadva a csatorna szakkommentátoraként maradt a sportág vérkeringésében. Eközben belátta, üzleti szempontból nem sok jóra vezet, ha foggal-körömmel ragaszkodik teljesen független légitársasága megtartásához, így az Austrian Airlines a következő években apránként felvásárolta a cégét, amelyből Lauda már 2000 végén távozott. Ez azonban messze nem azt jelentette, hogy eljött a semmittevés ideje az egész életében aktív osztráknak, az F1-be beszálló Jaguar ugyanis 2001-től őt nevezte ki a csapat élére. Csakhogy az egyenes, nyers, őszinte stílus, amely tökéletesen működött az egyszerű vezetési struktúrájú Ferrarinál, nem lehetett hatékony egy olyan vállalatnál, ahol öltönyös elnökségi tagok rágtak meg minden egyes apró döntést végeláthatatlan üléseken.

„A Jaguarban volt potenciál, de a tulajdonos Ford hozzáállása túlzottan vállalati volt – mondta később Lauda. – Jól példázza ezt, hogy amikor elkezdtem dolgozni, a főkönyvelő azzal fogadott, el kell olvasnom a vállalati szabályzatot, amelyben elképesztő kitételek voltak. Ki volt kötve például, hogy a szállodák minibárjából a szénsavas ásványvizet magamnak kell kifizetnem, a cég csak a szénsavmenteset állja. A könyvelő figyelmeztetett, ne hibázzak e téren, én azonban fütyültem az egészre, és inkább mindent magamnak fizettem, mint hogy a Ford hülye szabályaihoz igazodjak. Később, amikor megváltak tőlem, részletesen átnézték a számlámat, és ha csak egyetlen szénsavas ásványvíz elfogyasztása is szerepel rajta, valószínűleg nem fizették volna ki a végkielégítésemet.”

Ebben a közegben nem csoda, hogy a két fél útjai hamar elváltak, így Laudát 2002 végétől sokáig csak RTL-es munkája kötötte az F1-hez. A következő tíz évben ezáltal kissé méltatlan szerepkörbe süllyedt. Az idő múlásával ugyanis az elképesztő pályafutását körüllengő mítosz egyre halványodott, miközben televíziós beszólásaival rendre magára haragította a sportág valamely szereplőjét vagy csapatát. Egyik 2009-es megjegyzését például a Ferrari hivatalos közleményé­ben úgy kommentálta, „Niki Lauda már megint elszalasztott egy remek lehetőséget, hogy befogja a száját”, egy évvel később pedig az RTL nyomására nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie Robert Kubicától, akit a német nyelvben pejoratívnak számító „polák” kifejezéssel illetett. Sok fiatal F1-es szurkoló szemében Lauda ekkor nem volt több egy idősödő provokátornál, kritikus véleményüknek pedig rendre hangot is adtak a különböző internetes felületeken.

Hatásos múltidézés, sikerek a Mercedesnél

E negatív trend megállítása szempontjából jött a lehető legjobbkor a hollywoodi sztárrendező, Ron Howard, aki fejébe vette, hogy az 1976-os évadot középpontba helyezve filmet készít az osztrák versenyző fordulatos pályafutásáról. A 2013-ban bemutatott „Hajsza a győzelemért” (Rush) című fantasztikus alkotás egy csapásra újra életre keltette a kissé elfeledett Lauda-legendát, aminek köszönhetően végre a fiatalabb generáció is jobban megértette, min ment keresztül élete során a háromszoros világbajnok.

Erre a hatásra tett még rá egy lapáttal, hogy a félresikerült jaguaros időszak után a Mercedesnél ismét megtalálta számításait, és végre olyan közegbe került sportvezetőként, amelyben nem korlátozták, hanem a lehető legtöbbet hozták ki képességeiből. A német istálló 2012-ben eleinte csak informálisan kérte ki a tanácsát arra nézve, hogy mi nem stimmel az akkor már harmadik éve vergődő brigádnál, és miután az elnökségi ülésekre meghívott vendégként egyre többször világított rá logikusan egy-egy problémás területre, végül rögzített szerepkört is kapott. A hivatalosan ügyvezetői jogkör nélküli elnök elnevezés a csapat egyfajta „külügyminiszteri” posztját jelentette, vagyis bizonyos ügyekben sajátos, egyenes stílusában érvényesíthette a Mercedes érdekeit. És a történelem e tekintetben is ismételte magát, mert amíg anno fontos szerepet játszott abban, hogy 1996-ra Schumacher a Ferrarihoz igazoljon, Lewis Hamiltonnak is a Laudával való beszélgetések jelentették a végső lökést, hogy 2013-ban csatlakozzon a Mercedeshez. A statisztikák pedig magukért beszélnek: a csapat 2014 óta öt konstruktőri, a versenyző pedig négy egyéni vb-címmel gazdagodott. Mindeközben az osztrák magánélete is virágzott, tökéletes párost alkotott 2008-ban elvett második feleségével, Birgittel, és egy évvel később ikreik születtek. Bár időközben mindkét veséje átültetésre szorult, ezt leszámítva 1976-os súlyos sérülései ellenére is évtizedeken át kifejezetten jó egészségi állapotnak örvendett – egészen 2018 nyaráig. Ekkor egy fertőzésnek szinte a semmiből hirtelen olyan súlyos következményei lettek, hogy a 69 éves osztrák tüdejét is transzplantálni kellett, ami ilyen idős korban jelentős kockázattal jár. Bár az átültetés után Lauda hónapokig a stabil gyógyulás jeleit mutatta, 2019 elejétől állapota sokat ingadozott: hol jobban érezte magát, hol teljesen legyengült, míg május 20-án szervezete végleg feladta a harcot.

Halálával pótolhatatlan veszteség érte a Formula–1-et, amelyre különleges személyisége, úttörő módszerei, példaértékű küzdeni tudása versenyzőként és sportvezetőként is elképesztő hatást gyakorolt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. augusztus 24-i lapszámában jelent meg.)