Szilágyi Áron: Figyelek a bokámra, a fájdalomra kevésbé

Nem unja még?      
Már micsodát? – kérdezett vissza Szilágyi Áron olimpiai, világ- és Európa-bajnok kardvívó, aki 2007 óta egyetlen vb-ről sem hiányzott. 

A világbajnokságokat, hogy több mint egy évtizede nyáron rendezik őket, vagyis ön a pihenés, a család és a barátai helyett leginkább a vívótermekben készül és dolgozik.      
Ellenkezőleg, nagyon élvezem a versenyzést és a felkészülési időszakot is. Azért nyáron elmenni egy edzőtáborba nem olyan rossz, ráadásul ezúttal két hetet Balatonbogláron töltöttünk a Nemzeti Kézilabda Akadémia falai között, meg a Balaton partján – persze a srácokkal beszélgettünk arról, mennyivel jobb lenne, ha vízilabdáznánk, mert akkor csak egy gatya lenne rajtunk a vízben, de ez persze csak vicc. A helyszín mellett a vívóedzéseket is nagyon élveztem. 

Vagyis várja a világbajnokságot?      
Bár az első vébém 2007-ben volt, s az elég messzinek tűnik, ugyanezt érzem az előző világbajnokság kapcsán is, amely Milánóban volt 2023-ban – a csapattal címvédők is vagyunk, úgyhogy különleges izgalommal várom a tornát. 

Ha már Milánót szóba hozta, az amerikai Eli Derschwitz elleni elődöntője tükörsimának indult, mégis vereség lett belőle és egy egyéni bronz – ezt az asszót felidézi néha az újabb vébére indulás előtti napokban?     
Nincs is nagyon meg az a meccs a fejemben… Sok asszót vívtam a pályafutásom során, nemigen jellemző, hogy egyet-kettőt kiemelek közülük, és sokáig agyalok rajta. Amit abból az elődöntőből le lehet szűrni, az ember bármilyen nagy különbségű vezetésénél ne vegye biztosra, hogy győzni fog. Nem mintha én akkor biztosra vettem volna, hogy nyerek… De így, a világbajnoki felkészülés közben eszembe sem jut az a Derschwitz elleni asszó, amúgy is szeretek inkább a jövőbe tekinteni. 

Tizenhét évesen lépett pástra az első világbajnokságán, ha nem is az akkorihoz, de mondjuk a tíz évvel ezelőtti vb-felkészüléshez képest mennyiben más, ha úgy tetszik, profibb a mostani?      
Leginkább a vívóedzéseink hasonlítanak a korábbiakhoz, annyiban mindenképpen, hogy fegyverrel a kezünkben állunk egymással szemben a páston és vívunk. Ugyanakkor valójában az egész felkészülés más, hiszen dietetikus segít, sokat fejlődött az erőnléti és a mentális felkészülésem, az például, hogy sportpszichológussal dolgozom együtt, több mint egy évtizede részét képezi az életemnek. 

Enélkül ma már nem is lehetne valaki sikeres sportoló?  
Mindig jönnek szupertehetségek, akik felülírják, mi is kell a sikerhez… 

…bocsánat, hogy közbevágok, de ön ennyi éremmel a háta mögött micsoda, ha nem szupertehetség?  
Lehet, hogy fiatalként az voltam, de harmincöt évesen már biztosan nem vagyok az. Az általam felsorolt területeken dolgozó szakemberek nem általánosságban segítenek nekünk, hanem személyre szabottan – jó, ha tudatos az ember, ha a legtöbbet akarja kihozni magából, ha hosszú távon gondolkozik. A szupertehetségek egy része szakemberek nélkül is csúcsra ér, az elején „kútfőből éhgyomorra” megoldják sokan ezt a kérdést. 

Szeptemberben műtötték, a visszatérése remekül sikerült, hiszen június elején a genovai Európa-bajnokságon a csapattal megvédték címüket, egyéniben pedig ezüstérmet szerzett, de akkor is azt mondta, a bokája nem százszázalékos, érez fájdalmat – hol tart ezen a téren?      
A bokámban ízületi gyulladás van, ezzel folyamatosan foglalkozni kell, például úgy is, hogy minden edzés előtt rögzítik a bokámat. Úgy vélem, Tbilisziben nem lesz rosszabb, mint Genovában volt. 

Ez nem bosszantja? Sosem érzi azt, hogy a fene vinné el, megtettem mindent a gyógyulásért, sok-sok órát és energiát fordítottam arra, hogy egészséges legyek, ennek ellenére újra és újra érzem a fájdalmat?      
Vannak olyan helyzetek, amikor „odacsapom” a bokámat, ilyenkor néha fel tud bosszantani, ha fáj, meg van, hogy verbálisan is kifejezésre juttatom ezt, de  ez csak néhány pillanatig szokott tartani, amúgy pedig a vb-hez közeledve valójában már nem is foglalkozom ezzel. A sportoló az évek során megtanulja, olyan nincs, hogy teljesen egészséges, mindig jelentkeznek kisebb-nagyobb fájdalmak.

A genovai egyéni ezüst után beszélt a teremben uralkodó melegről, de pusztán azért, mert úgy vélte, harmincöt évesen ilyen körülmények között vívnia már nem volt könnyű, s úgy összegzett, Tbilisziben jobb fizikai állapotban kell versenyeznie – így fog?     
Nagyon bízom benne, ezért is dolgoztam az elmúlt hetekben, bár az, hogy a bokám továbbra sem százszázalékos, azt is jelentette, hogy visszább kellett vennünk az edzésmennyiségből. 

Éppen a sérülése hozott egy önnek szokatlan helyzetet, hogy pástra kell lépnie a selejtezőben. Meg lehet szokni újra a csoportkört?     
Nem annyira akarom én ezt megszokni… A cél nyilvánvalóan ismét a kiemeltek, vagyis a világranglista legjobb tizenhat kardvívója közé kerülés lenne. De még nem tartunk itt. A május végi madridi világkupa-viadalon, aztán június elején a genovai Eb-n, azt hiszem, ráéreztem, miben más a csoportkör, hogyan is kell készülni egy ötös asszóra. Különösebben nem tartok tőle Tbilisziben sem, de az biztos, hogy nagyon koncentráltan kell a selejtezős napot megvívni. 

Arról már beszéltünk, hogy egyéniben a legutóbbi vébén bronzérmet szerzett, a férfi kardcsapat viszont nyert Milánóban – Boczkó Gábor szövetségi kapitány mindig azt mondja, egy magyar vívónak sohasem lehet más célja, mint hogy nyerjen, nem is kérném tippelésre, hiszen például a csapat összetétele is teljesen más, de a helyzet az, hogy címvédőként rajtolnak Tbilisziben.      
Isten ments, hogy én vitába szálljak a kapitánnyal, de azt mindannyian tudjuk, hogy ez teljesen más vébé lesz, mint volt Milánóban. Megváltozott a csapat összetétele, például abból a gárdából Gémesi Csanáddal csak ketten leszünk ott a tbiliszi csapatversenyen, emellett a felállásunk is más, hiszen nem én vagyok a befejező ember, hanem Rabb Krisztián. Azt gondolom, hogy ez a csapat a saját útját járva igyekszik learatni a babérokat, ezúttal éppen a felsoroltak miatt még az sem fontos, hogy címvédőként utazunk Grúziába – ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarunk sikeresek lenni.