Hosszú Kávé: a futógépen is áriát tanul Megyimórecz Ildikó

– Zenetörténeti esemény részese lehetett az év elején, hiszen az Erkel Színházban, amelynek az üzemeltetését átadja az Operaház, utoljára került színre a Traviata, és ezen az előadáson ön énekelte Violettát. 
– Álomszerepben, Verdi hősnőjeként, a január 28-i előadásban debütáltam. Nagyon szerettem az Erkelt, ikonikus játszóhely volt, örülök neki, hogy éppen e falak között állhattam színpadra Violetta Valéryként. Örökre emlékezetes este marad a sok pozitív visszajelzéssel együtt. A Traviata műsoron marad, csak beköltözik az Andrássy úti palotába.

– Tavaly közreműködője volt az operaházi Év sportolója gálának, a műsor zárásaként negyven sportoló, valamint Szerényi Béla tárogatóművész társaságában énekelte el a Himnuszt. 
– Különleges élményt, egyben izgalmas kihívást jelentett így előadni a Himnuszt, hiszen a sportolók hangja felvételről volt hallható, míg a hangszer és én élőben szólaltunk meg a színpadon. A felvétel a Puskás Arénában készült, ahol jómagam is megfordultam már szurkolóként. Nagyon szeretem a sportot, elsősorban a kézilabdát és a vízilabdát, a férjem jóvoltából a baráti társaságunkban több pólós is akad. Szenvedélyes szurkoló vagyok, más kérdés, hogy halkan drukkolok, mert a hangomra természetesen vigyáznom kell.

–  Az év sportolója gálán – a közösségi oldalán fellelhető fotók tanúsága szerint – jutott idő néhány közös kép elkészítésére is. 
– Valóban, a 2023-as esztendő legjobb férfi sportolójával, Szoboszlai Dominikkal, valamint a nemzetközi fair play díjjal jutalmazott háromszoros olimpiai bajnok kardvívóval, Szilágyi Áronnal készült közös fénykép. Úgy gondolom, a válogatott sportolók és az operaénekesek pályájában számos hasonlóság fedezhető fel, például az az alaposság és tudatosság, amellyel mindketten készülünk a feladatunkra, hogy amikor a pályán, illetve a színpadon vagyunk, képesek legyünk minden külső hatást kizárva csakis a játékunkra összpontosítani.

– A sportversenyeken egyértelműek a szurkolói reakciók, de vajon egy operaelőadáson érzékelhető-e, ha megvan a hallgatóság és az énekesek közötti összhang? 
– Miután felmegy a függöny, néhány perc elég ahhoz, hogy ráérezzünk, azonos hullámhosszon vagyunk-e az aznapi közönséggel. Azoknak a nézőknek, akik befogadóan reagálnak a színpadi történésekre, természetesen sokkal könnyebb énekelni, ugyanakkor nincs eleve vesztes meccs: előadás közben is magunk mellé állíthatjuk a publikumot. Sok múlik azon, hogy a szereplők milyen energiával mozognak a színpadon. Éppen ezért nekem szokásom, hogy az előadásnapokon felturbózom magam, beiktatok a programomba egy kis kocogást vagy lendületesebb sétát. A jól sikerült ária aztán képes lázba hozni a hallgatóságot.

– Sportrajongóként nyilván nem véletlenül kérték fel Himnusz-éneklésre a Puskás Múzeum megnyitóján, ahol ráadásul a Real Madrid himnusza is elhangzott. 
– Legyen szó operai főszerepről vagy himnuszéneklésről, minden megkeresést örömmel fogadok, és ugyanolyan alapossággal készülök fel rá. Noha nem mindenki vállalja szívesen, én kimondottan szeretek himnuszt énekelni, ami csak látszólag könnyű; olykor a legegyszerűbbnek tűnő feladat a legnehezebb, hiszen nemzeti imádságunkat mindenki ismeri. Sokszor énekeltem a capella, hangszeres kíséret nélkül, talán ez a legnagyobb kihívás. A Real hivatalos dalát életemben először a múzeum megnyitóján adtam elő. Részt vett az ünnepségen a madridi klub legendás csatára, jelenlegi nemzetközi igazgatója, Emilio Butragueno is, aki később odajött hozzám és gratulált, ami azért is örömteli, hiszen ő spanyol anyanyelvű.

– Eddig hány idegen nyelven énekelt? 
– Az operák többsége olaszul, franciául vagy németül hangzik el, de volt rá példa, hogy oroszul, angolul vagy csehül szóltak az áriák. Különleges kihívás olyan nyelven énekelni, amelyet nem beszél az ember; rengeteg gyakorlást feltételez, hogy így is hitelesen szólaljon meg minden gondolat. A spanyol az egyik kedvencem, a bakancslistámon is szerepel, hogy nagyon jól megtanuljam ezt a nyelvet is.

–  A Real himnuszánál magasan volt a mérce azzal, hogy a világhálón számos felvétel található, amelyen a dalt a madridiak legendás szurkolója, a világhírű tenor, Placido Domingo énekli. 
– A spanyol maestrónak meghatározó szerepe van az életemben. Pécsi zenészcsaládba születtem, édesapám, aki sajnos már nincs közöttünk, fagottművész volt, édesanyám zongoraművész. Négyen vagyunk testvérek, a szüleink nagyon szerették volna, ha valamennyien zenei pályát választunk. Zongoristaként kezdtem – a mai napig nagy hasznát veszem zongoratanulmányaimnak. Egy nap azonban édesanyám elvitt Placido Domingo koncertjére, és az az est a reveláció erejével hatott rám, s el is határoztam: operaénekes leszek!

–  Testvére, Gábor csellistaként indult, ma már fitneszedzőként dolgozik. Önnek is ír edzésprogramot? 
– Volt rá példa. Néhányszor edzettünk együtt, ilyenkor mutatott gyakorlatokat, emellett rendszeresen kérek tőle szakmai, étkezési tanácsot. A bátyámnak is szerepe van abban, hogy a sport kiskorom óta része az életemnek. Nekem nem csak mint testedzés fontos: önfegyelemre, alázatra is tanított, aminek operaénekesként is nagy hasznát veszem. Több sportágat kipróbáltam, úsztam, röplabdáztam, hobbiból még futballoztam is, de az örök szerelem a futás. Nincs jobb annál, mint szép időben az erdőben futni, kikapcsolva a külvilágot. Olykor társam is akad, van ugyanis egy nagy mozgásigényű angol vizslánk; Helga diktálja a tempót, én meg próbálom tartani vele a lépést… Sokszor előfordul az is, hogy a futógépre teszem fel a kottát, és edzés közben memorizálom a szerepem. Korábban naponta 10-12 kilométert futottam, mostanság a próbák és az előadások közé igyekszem beiktatni a tréningeket. Ha rossz az idő, a hangom védelmében edzőterembe megyek és saját testsúlyos gyakorlatokat végzek.

– Anikó nővére zongoraművész és zongoratanárként Ausztriában dolgozik, míg a legifjabb testvér, István 30 évesen már világhírre tett szert: iBeatz művésznéven neves amerikai rappereknek, például Drake-nek készít zenei alapokat. 
– Az öcsém volt, akiről a szüleink úgy gondolták, ő már nem kerül zenei pályára, csakhogy autodidakta módon elkezdett zongorázni tanulni. Fantasztikus zenei alapok kerülnek ki a keze alól, az Egyesült Államokban nagyon sok munkájára akadt vevő. Roppant büszke vagyok rá, azzal együtt is, hogy a szabad perceimben otthon nem feltétlenül hallgatok rapet. Egyszer régen szóba került, hogy közös projektbe foghatnánk, de nem gondolom, hogy a két műfajt közel lehetne hozni egymáshoz, mindegyiknek megvan a maga szurkolótábora.

–  A sikerek önt sem kerülték el, már a diplomaszerzése előtt bemutatkozott az Operaház színpadán Kenessey Jenő Az arany meg az asszony című művének női főszere­pében, és azóta énekelt – többek között – a Dido és Aeneasban, a Carmenben, az Andrea Chénier-ben, a Walkürben és a Parsifalban is. 
– Úgy vélem, jó irányba halad a pályám, amiért nagyon hálás vagyok. Minden alkalommal azt érzem, amikor átlépem az Operaház küszöbét, hogy a világ legszebb munkahelyére érkeztem meg. Hogy egy friss példát említsek: kilenc év után tért vissza színházunk repertoárjára Charles Gounod remekműve, a Faust, amelynek megkaptam a női főszerepét, Margitot. Az Ékszer-áriát többször énekeltem koncerteken, de igazi kiteljesedés és boldogság, hogy immár az egész darab részese lehetek, amelyet egyébként francia nyelven játszunk. Violetta mellett Margit is olyan szerep, amellyel igazán egymásra találtunk. S ha már a pályámról esik szó, nagy köszönet illeti prof. emer. Ks. Marton Évát, akinek mindvégig növendéke voltam a Zeneakadémián. A tanárnő – én így szólítom őt – a mai napig rendszeresen érdeklődik irántam, azért pedig külön is hálás vagyok, hogy nagyon reális tükröt tart elém, ami a mai világban különösen fontos.

– Ha egy szerzőt kellene kiemelnie, ki lenne az? 
– Giuseppe Verdi. Fantasztikus műveket komponált, bízom benne, hogy még sok szerepét elénekelhetem.

– Itthon vagy külföldön? 
– Jó kérdés. Nyilván szeretnék nyitni más színpadok felé is, és lassan itt is az ideje, hogy megtegyem az első lépéseket. Tavaly ősszel már kaptam egy megtisztelő lehetőséget: Szingapúrban Placido Domingóval énekelhettem. Álomszerű a történet. Egy vasárnap reggel megcsörrent a telefonom, és jött a felkérés. Az már csak a helyszínen derült ki, hogy vele duettezhetek; mi tagadás, potyogtak az örömkönnyek. Az előadás után nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam tőle és 
a menedzserétől is, remélem, lesz még alkalom a közös munkára.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 19-i lapszámában jelent meg.)