Szilágyi Áron: Tűrni kell a fájdalmat!

– Kicsit elbizonytalanodtam: a sportolóval vagy egy kollégával beszélgetek?
– Egyértelműen a sportolóval, ez nem is kérdés – válaszolta Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, aki nemrégiben a mikrofon másik oldalán is bemutatkozott, hiszen a Penge címet viselő podcastben ismert sportolókkal beszélget a mentális felkészülésről, leginkább a szükségességéről és fontosságáról. – Azért annyit meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem könnyű a szakmájuk, sok mindenre kell figyelni: például, hogy legyen íve a beszélgetésnek, hogy az ember ne kérdezzen hülyeségeket, hogy ne ragaszkodjon feltétlenül az előzetesen elgondoltakhoz, hanem ha kell, tudjon váltani és reagálni az interjúalany mondataira, történeteire.

– De azért élvezte a beszélgetést, nem?
– Nagyon! A válogatott labdarúgó, Schäfer András volt az első adás vendége, rendkívül jó alanynak bizonyult, leginkább neki köszönhetően sikerült jól a beszélgetés – én magammal kevésbé voltam elégedett.

– Ez nem annyira meglepő, ismerve önt. Maximalista – minden téren. Ezért is érdekel annyira, hogyan viseli a rehabilitáció folyamatát? Szeptember elején Achilles-ín-műtéten esett át, aztán a decemberi vívó országos bajnokságon azt mondta, már lábujjhegyre tud emelkedni, de még nem vállalhat mindenfajta mozgásformát. Március végéhez közeledünk – hol tart most?
– Fokozatosan épül vissza az izomzatom, egyre inkább jön vissza a mobilitásom. Azt nem mondom, hogy ez lineáris folyamat, hiszen éppen a múlt héten fordult elő, hogy négy nap után jelezte a bokám, ennyi elég is volt, úgyhogy némi pihenő következett, de ebben nincs semmi különös, alkalmazkodnia kell a lábamnak ezekhez a helyzetekhez.

– Milyen munkát végez mostanság?
– Egyelőre csak, és ennek a csaknak nagyon is örülök, iskolázás és lábmunka szerepel a programban, az asszózás még kicsit odébb van, de már nem olyan messze. Remélhetőleg.

– Vajon milyen lehet megélnie Szilágyi Áronnak, hogy egyelőre még csak ennyire képes a vívóteremben?
– Furcsa, amolyan kifacsart érzés ez, mert tudom, milyen mondjuk a lépéskitörésem, ha igazán formában vagyok, vagy milyen az oldalvágásom, most azt élem meg, hogy ahhoz képest egyelőre jóval alacsonyabb szinten vagyok – technikában, ritmusban, gyorsaságban, koordinációban egyaránt. Nem egészen olyan, mint mikor az ember az első lépéseket teszi meg a teremben, de tény, egyszerűsített formában dolgozom még, többek között azon is, hogy visszahozzuk a régi énemet.

– Ehhez a folyamathoz hogyan alkalmazkodik, milyen alany ebben a helyzetben?
– Szerintem nem rossz, de erről inkább az edzőimet, Kósa Miklóst és Sárközi Gergelyt kellene megkérdeznie. Ők azok, akik nyugtatnak, mert hajlamos vagyok ráfeszülni az egészre – mentálisan és fizikailag is. Sokszor nehezen élem meg, hogy nem olyanok a mozdulataim, mint korábban.

– Ennek hangot is ad?
– Leginkább csak rázom a fejem, ha valami nem megy. Ugyanakkor meg tudom, hogy ez köztes állapot, a sarkam egyelőre még nem áll készen mindenre.

– Vagyis ez nem olyan műtét volt, amelyik után azt mondhatta, rögtön eltűnt a fájdalom?
– Nem, sőt, a rehabilitációnak része is, hogy tűrni kell a fájdalmat, mert az Achilles-ínnak szüksége van a mozgásra, az aktivitásra. Figyelni kell a terhelés adagolására, a szabály az, hogy tízes skálán a hármas-négyes erősségű fájdalmat még tűrni kell, ha azt túllépjük, akkor kell leállni.

– Kinek kell jeleznie a gondjait, az edzőinek, az orvosoknak, vagy már-már önjáró ezen a téren?
– Havonta van az orvosi kontroll, akkor a szintenkénti fejlődést értékelik a szakemberek, napi szinten leginkább a gyógytornászom és az erőnléti edzőm figyel erre, s emellett persze a vívóedzőimnek és nekem kell mindig eldöntenem, hány perces legyen az iskolázás, milyen gyakorlatokat végezzek a lábmunka során, és mennyi ideig csináljam.

– Legutóbb azt mondta, úgy érzi, van kellő türelme a felépüléshez – ez még mindig így van?
– Ez továbbra is igaz. Azért van némi nyomás, mégpedig időbeli nyomás rajtam, hiszen a május eleji szöuli Grand Prix-versenyen már szeretnék elindulni, és azért az nincs olyan messze, pláne, hogy még el sem kezdtem a vívást. Igaz, nem hajt a tatár, és az sem baj, ha úgy lépek pástra, hogy még nem vagyok százszázalékos állapotban.

– Vagyis ezt a nyomást valójában ön helyezte-helyezi a saját vállára.
– Kellenek a célok: már az elején mondtam, hogy ehhez az egészhez is projektalapon közelítek, és jó, ha igazodni tudok az eltervezett sarokpontokhoz.

– Bár a visszatérésére még várnunk kell, nyilván figyeli a mezőnyt: milyen meglátásai vannak az erősségét, az átalakulását illetően?
– Nincs új a nap alatt: ugyanazok a folyamatok zajlanak, mint minden olimpia után szoktak. Van, aki hosszabb pihenőt tart, olyan is, aki elköszönt, és van, aki új helyet, új edzőt keresett-keres magának. Látok olyanokat, akiknek jól alakult ez az átmenet, ilyen például a strasbourgi csapat, ott készülnek például a Patrice fivérek, Jean-Philippe és Sébastien is nyert már versenyt a szezonban, úgy tűnik, ott valami szépen összeállt. De a vívószezont, a mezőnyt leginkább csak a nyári világbajnokságon lehet megítélni, mert arra már mindenki felkészül, egy vébét senki sem enged el szívesen.

– Érzi már a pengeéhséget?
– Néha-néha már észreveszem magamon, hogy hiányzik. Akár otthon is. Előfordul, hogy ha eszembe jut valami, csinálok a kezemmel egy mozdulatot.

– Ez viccesen nézhet ki…
– A feleségem ugyanezt szokta mondani. A hétvégi budapesti világkupaversenyt nagyon várom, természetesen nézőként ott leszek, sőt, a csapatviadalon a srácokkal együtt szeretnék lenni, kíváncsi vagyok sok mindenre, de őszintén szólva egy kicsit még örülök annak, hogy nem kell versenyeznem. Ráérek még.