Sorminta – Kovács Erika jegyzete

Hogy a páston zseniális megoldásokra képes, azt már az is tudja, aki mondjuk egy évtizeddel ezelőtt még azzal sem feltétlenül volt tisztában, hogy a víváson belül három fegyvernemet különböztetünk meg, és garantáltan rávágja, ha felvetődik Szilágyi Áron neve, hogy ő bizony kardvívó.

Nagyon sokan ehhez azt is hozzáteszik, hogy háromszoros olimpiai bajnok.

Sokszor megírtuk, hogy legyünk hálásak a sors­nak, a gondviselésnek, a Teremtőnek (ki minek vagy éppen kinek tartja…), hogy egy legenda „járkál” közöttünk, és legyünk hálásak azért is, hogy Szilágyi Áron gyermekek sokaságát indította el a mozgás útján.

Én még valami másért is hálás vagyok, s ezt a hálát azóta érzem, amióta először beszélgethettem a bajnokkal – a jó értelemben vett hétköznapi stílusa (másként: sohasem fentről lefelé beszél valakihez) mellé nagyszerű mondatok, parádés gondolatmenetek társulnak.

Nem sablonokat kapunk Szilágyi Árontól. A páston és amellett is távol tartja magát ezektől, így a sportolói mellett azért emberi énje is sokak előtt megmutatkozik.

„Projektorientált ember vagyok: ha van feladat, arra koncentrálok.” Saját maga is bevallja, ha feladat van, csak arra koncentrál, már-már a se nem lát, se nem hall állapotába kerül hónapokon keresztül. Addig, amíg el nem éri a célját, amíg a feladatát tökéletesen végre nem hajtja.

Szeptemberi műtétje után is bekapcsolta ezt az üzemmódot, úgyhogy már csak ezért is bízhatunk benne, hogy Szilágyi Áron ezúttal is célba ér, és visszatér a pástra – a régi minőségében – világklasszisként.

„Nem szeretném nyolcvanévesen azt mondani, hogy még mondjuk két évet bele kellett volna tennem a vívásba, mert akkor még több eredményt érhettem volna el.”

Hála Istennek, esze ágában sincs letenni még a kardot – más kérdés, hogy Szilágyi Áron ezúttal olyan „feladatot” kapott, amilyet korábban még sohasem, de mert érzi, van még benne, megy előre. Mert sziklaszilárdan hisz magában, és mert úgy véli: „Érezni fogom, mikor kell abbahagynom. Ha Párizs után azt érzem, még vívni akarok, akkor én ennek az érzésnek engedni fogok. Ha úgy látom, ebben már nincs több, könnyű szívvel elköszönök.”

De nem köszön el (még), mi meg várjuk, hogy a jövőben az okos mondatok mellé visszakapjuk a sporttörténelem egyik legjobb kardvívóját – még látni akarjuk őt a pástokon!

Már csak azért is, mert az éremgyűjteményéből egyetlen arany hiányzik (bocs, Áron, de nem bírom kihagyni a froclizást…), és mert hisszük, hogy az egyéni sorminta (arany Londonból, arany Rióból, arany Tokióból), a csapattal is képes sormintát írni. E tekintetben eddig így állunk: bronz Tokióból, ezüst Párizsból – ez is egy projekt, Áron, nem?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!